Bánati útja
Bánati útja
A szívem? – kérdezte magában Bánati, midőn elhagyta a várost, utazókocsin, holott már kávédaráló pöfögött és füstölgött, felfuvalkodott parvenü módjára, a kertek alatt.
A szívem, hol van a szívem? – gondolta, és tenyerével az ingét tapogatta. A bal oldalán egy kézzel is megtapintható nagy lyuk volt. Széles csövű pisztolyból ide lőtt Bánati néhány hó leforgása előtt, de különös véletlen folytán életben maradt. A spanyol pisztoly, amelyet e célra már évek előtt megszerzett, háromszáz esztendős volt, és hosszadalmas időt vett igénybe kezelése.
Bánati az utazókocsi ernyője alá húzódott, amíg a jármű a városkapunál döcögött, a boltozat felett. A bástyatornyon csókák tollászkodtak. Négyet vert valahol egy rekedt óra. Egy alattomosan elkanyarodó szűk utcácskából serházszag áramlott. Nyár volt, és kék karikák szállongtak a levegőben.
Erre járt a szívem – gondolta Bánati, a vadszőlős bástyasétányra pillantva, ahol az őr, mint egy esőverte, rozsdavörösre kopott fakatona álldogált.
Még kettőt-hármat fordultak a kerekek, a városkapu kősárkánya már az utazókocsi mögé került. Bánati akkorát sóhajtott, mintha a vesztőhelyre vinnék. Miért is hagyta el a várost, hol élete legboldogabb idejét töltötte?
*
Bánati természetesen katonai egyenruhában utazott, miután ifjúkorában tiszt volt, részt vett a hadjáratban, golyót kapott a lábába, érdempénzt a mellére – egy nagy, múlt századbeli köpeny burkolta alakját, de a kellő állomásokon szétvetette a köpenyeg szárnyait a fehér tisztikabát felett, és így akadály nélkül folytatta útját.
Egy hegyoldalban fekvő városkán körülbelül éjféltájon zörgött át101 a kocsi. A lovak istálló után szimatoltak a csendes, néma éjben, a kocsislegény a sapkája alól aggodalmasan figyelt a fogadó lámpavilágosságára. Egy nagy torony éjszakában megnövekedett árnyéka emelkedett előttük, mint egy másvilági szellem. Szél zörgetett láthatatlan gallyakat. A toronyőr nagy magosságban tülkölt, mintha a bánatos katona városba való megérkezését akarná tudtul adni a nagybetegeknek, ágyukon pipázgató öregembereknek és más álmatlanoknak. A köveken nagyokat döccentek a kerekek.
A sikoltás a torony fala mellől hallatszott, Bánati kardját kivonva arrafelé vette útját. Régen meghalt polgárok sírkövein bukdácsolt, akik bűneiket úgy vélték jóvátenni, hogy a koldusok és búcsúsok tanyájára, a templomkertbe temetkeztek. Egy kétlábú éji szörny, nyomorék koldus vagy éjjeli fantom üldözött egy lengő ruhás női alakot. A fehér fodor a női ruhán mint vizek habja csillogott. A szoknya oly bőségesen lengett, mint a napraforgó virága. És a sötétségben kis, szív alakú arcocska fehérlett, virágszirom alakú kéz világított. A katona kardjával néhányszor a szörnyetegre sújtott, mire az állati fájdalmat üvöltve elrohant.
– Signora – szólalt meg Bánati, és valamely különös, megvesztegető zsibbadást érzett a nyelvén és a szívében –, hogyan kerül kegyed ez idegen városba?
A nő hangtalanul zokogott.
Bánati közelebb lépett, és most már megérezte a hölgy hajának illatát. Mint a szeptemberi mezőknek, vadfűillata volt a hajnak, amelynek színe a napfényben bizonyosan úgy tündöklik, mint a szent szív ragyog az olasz templomokban.
A katonának úgy dobogott elveszett szíve, hogy csaknem megtántorodott lábán. A kardot visszacsúsztatta hüvelyébe, és a vas zörgése megállította vadul nyargaló gondolatait.
– Pálma, hogyan kerülsz ide? – sóhajtotta Bánati, és a szemére szorította a kezét, mintha örvény nyílt volna meg lábai előtt. Kétség, féltés, szerelmi düh lobogott a vérében. Egy kardszúrással végezni kellene az éji fantommal.
– Utánad jöttem, utánad megyek, bármily messze futsz előlem – hallatszott Pálma hangja, mintha a régi templom körül elfutna a katona elől.
Bánati megdöbbenve nézett szét a csendes éjben… Most hirtelen az jutott eszébe, hogy az est folyamán többször hallotta egy láthatatlan102 utazókocsi zörgését, amely hol előtte, hol mögötte hangzott fel a néptelen országúton. Mintha valaki követné, kísérné, megelőzné. A régi tiszttársai meséltek néha nőkről, akik elszöktek férfiak után.
Most ismét felhangzott az előbbi sikoltás, csakhogy a torony túlsó oldaláról. Bánati őrült módjára rohant a hang által jelzett irányba, kétszer-háromszor körüljárta a templomot, lábujjhegyen figyelt a néma éjben, hölgyét többé nem találhatta. A halál hidegségével ereszkedett szívére a gondolat, hogy az éji szörnyeteg tán elragadta a legdrágább nőt. Már fehéredett a torony csúcsa, még mindig kivont karddal botorkált a temetőkertben, míg egy homokkőből való sírangyal útját állta, és visszairányította az elhagyott fogathoz.
A postakocsis mélyen aludt. Bánati hiába kérdezte az éj eseményeiről. Mit sem hallott az éjféli történetből.
*
Másnap estvére – útszéli kocsmák vadszőlős lugasaiból merengett napközben az alant csillámló völgyi folyóra, a kék hegyekre, havas keblű messzi bércekre, a bornak vérszíne volt a pohárban, és a kocsmáros egyik kezével pénzt hamisított, a másikkal utazó kereskedőt tett el láb alól –, estvére egy urasági kastélyban vetettek neki ágyat. A megszürkült hajú özvegy úrnő bécsi bálakból ismerte, karos gyertyatartóban nyolc szál gyertya világított, és a háziasszony éldelgő sóhajtással beszélt hercegnőkről, grófnőkről, akik egykor barátnői voltak. Bánati félig behunyt szemmel feküdt a mennyezetes ágyban, az öreg hölgy olykor jeges borogatást rakott lázas homlokára, aztán leülvén a piros fotelba, visszatért kedvenc témájára, a félszemű gárdistára.
– A hadjárat óta nem láttam őfelsége egyetlen tisztjét sem, mert sohasem mozdulok ki hazulról.
A mesemondásnak régi álmoskönyvszaga volt, mintha az egyiptomi nagy könyvben folyton magyarázatokat keresne valaki arra, miért őszült meg a haja, miért hervadt el a szíve, miért nem dalol a szája napfelkeltekor?… Egy nagy fejű bagoly bólongat az óra tetején, és csendesen hull a por a szürke szárnyakról.
Most nagy robajjal felnyílott az ajtó, mintha szél vágta volna ki sarkaiban. A küszöbön szív alakú arcocska kezdett világítani, hosszú pillájú, fekete szemek kancsalítottak, és csókra csucsorodott egy halovány,103 cigányos női száj, amint Pálmát mindig látni vélte a lázas katona.
– Nem adlak oda senkinek! – kiáltotta gyermekes haraggal, mintha játékszerétől akarnák megfosztani.
A szürke úrnő rémülten menekült a szobából, a bagoly egyetlen lendülettel az óra tetejéről kisuhant az ablakon, a kutyák veszettül ugattak lenn az udvaron, mintha álmot láttak volna.
Gyönyörűséges és soha el nem felejthető pillanat volt. A régi parkett megmozdult az ő léptei alatt, szőnyegek szinte felsóhajtottak, amint cipősarkával érintkeztek. A lengő szoknya rétek illatát lengetve hozta a szabadból. Rubintszem ragyogott a fehér kézen. Dudorászva, dédelgetve, mint az öngyilkosok lelkeit ringatják át a túlvilágra az angyalok, simogatta a hang a katonát:
– Értem szenvedsz? Mily boldog vagyok, hogy érettem szenvedsz. Mindig szenvedni fogsz, mert te engem örökké szeretsz. Te szegény, ősz hajú katona.
Bánati tehetetlenül feküdt. Fénylő szemű rókák futottak ki az ágy alól, és kimenekültek a nyitott ajtón. A fehérlő foguk között egy-egy véres húsdarabot vittek, zsákmányolt szívet. A régi szekrényekben kíváncsiskodva megmozdultak a Mária Terézia-korabeli selyemruhák, mintha a Pálma alakjára kívánkoznának. Alvó családi képeken festett bajszú urak megdörzsölték a szemüket, egy pásztorgyűrűs kéz lenyúlt a magasból, hosszú szárú füvek nyíltak fel a sarokban, és mint női hajszálak lebegtek.
– Gyere vissza, Bánati, máshol úgysem lehetsz boldog – hangzott egy eltávozó hang, mint egy elhangzó ének az erdőn.
(1917)104
