A nagyasszony ballépése
A nagyasszony ballépése
A kukoricacsutkába egy száraz mákfejet tűzött, amelyben csörögtek a magok: ez volt babája, játéka, kedvese és mulatsága Lengetiné született Vilchicky Emília grófnőnek, aki halott nyírségi nádasok, másvilági ködös tájak és koporsó alakú felhők alatt, egy régi úriházban töltötte életét, amilyen csak a múltakért rajongó költők fantáziájában van. Lengeti Frigyes a forradalom utáni éveket börtönben töltötte, Emília régi barátnői Debrecenbe jártak bálozni, és a vasas tisztek bókjait hallgatták, madrigálcipellőt viseltek, és egyik-másik rövidre nyíratta a haját. Nagy szemekben lobogott az elfojtott élet, a keblek olyan égő sóhajtásokat rejtegettek, hogy a régi arcképek a falon (még a legvénebb ősapáké is) nyugtalankodva mozogtak éjszaka, tíz esztendő előtti emlékezetes órák és szerelmes helyzetek bújtak ki az ágy alól, amikor az özvegy honleányok elfújták a gyertyát. A vasas tiszt tompa dübörgéssel nyargalt át a falun. Rejtélyes csend volt Magyarország felett, kóklerek mezítláb járták az országutat, akik hazugságokat hordtak hegyes süvegük bélésében: özvegy Majlandiné férjhez ment egy fehér nadrágos osztrák írnokhoz, aki semmi egyebet nem tudott a világon, mint egyetlen német verset énekelni. – Ez idő tájt Lengetiné a mákfejű babával játszadozott, naponta leült az ura arcképe elé, és a karosszékben azt képzelte, hogy Lengeti Frigyes előtte térdepel, mint leány korában, amikor még tilos volt a valódi, boldog szerelem. Hogyan csörögtek néha a mákszemek a száraz mákfejben! Mintha Frigyes beszélt volna szenvedélyes, szerelmes hangon, amelyet nála jobban senki sem értett; zöld vadászkabát volt rajta, struflis csizma, a vad űzéséből jött, és a szép, ifjú, nyúlánk, fehér derekú fákat megölelgette (mint mondá), és Emíliára gondolt…
Ah, milyen köd volt délután a nyírségi tájon! A néma novembervég köde ez, midőn már minden végleg elcsendesedett a világon; a96 kovácsműhelyben is elhallgatnak a szorgalmas kalapácsok; a háztetőkre a hideg magány nehezedik; a kertben, az ablak alatt ismeretlen szellemalakok mennek az orgonabokortól a szalmába burkolt rózsafáig; a kerítés végében nagyot hallgat egy messziről jött, rongyos köpenyeges vándor, akit megszólítani sem lehet, mert nyomban párává foszlik; a Jósika-regény figuráit alkonyattal megvilágítja a kályha lobogó lángja, midőn a hosszadalmas olvasástól elfárad a szem, pihenni akar a könyvet tartogató kéz, a lélekben lecsukódnak a zsalugáterek, és a figyelem fürge kis szolgája legfeljebb akkor pislogna ki az ablakon, ha csengős szán nyargalna végig a falun, és muzsikaszó hallatszana messziről.
Egy napon ismét beállított a régi lakba Kázmér, aki ezen a vidéken lengyeleskedett, és részeg fejjel mindig Emília rokonának mondotta magát. Szokás szerint a cigánybandával jött – piros nadrágos, zúzmarás, szalmás fejű emberekkel; a nagybőgős szalmába burkolta a lábát, mert az urak forró szurkot öntöttek a csizmájába. Dél felé járt az idő, a cigányok valamerre a környéken muzsikáltak, és ismételten elhitték Kázmérnak, hogy majd gazdag ajándékban részesítendi őket, ha nyomon követik. Foglalóul adott is egy sein-forintot a banda öregapjának.
Emília a konyhán foglalatoskodott, amikor a cigányok rázendítettek az udvaron.
Kázmér egy orzott kürtőkalapban állott az ámbituson, és sokkal részegebbnek tette magát, mint amilyen volt.
– Ismét eljöttem megkérni a kezét, felejthetetlen asszonyom – szólt teli tüdőből.
Lengeti Frigyesné öreg asszonycselédeit küldte a csendháborítók ellen. Ám a vén pórnők előbb néhányszor táncoltak a deres udvaron a zenészek játékára, amíg a méltatlankodó nagybőgőst is kitaszigálták a kapun. Kázmér a kerteken át menekült a lesben álló cigánybanda elől, csupán egy vágott képű kontrás futott utána, mint a kopó a nyúl mögött, miután már előre tudta, hogy a lengyel a patak hídján át fog megszökni. A falusiak nagy érdeklődéssel figyelték a versenyt, végül a kontrás cigány káromkodásokat ejtve visszatért, a banda a nyakába húzta a fejét, a százesztendős süvegek és a legrongyosabb kabátok libasorban indultak el a gyalogösvényen, a hófúvás eltakarta alakjukat.
Emília szégyenkezve ült almaszagú szobájában, fürtös fejét kis97 tükrében nézegette, és arra gondolt, hogy a szürke bajuszú, régi csap dohosságú és a kocsikról minduntalan a sáros árokba taszigált lengyelen kívül már senki sem érdeklődik iránta ezen a vidéken. Hiszen ha a lengyel nem volna reggeltől estig részeg, még beljebb is lehetne ereszteni a házba. Sajnos, Kázmér már javíthatatlan volt. A markos béresek a tenyerüket dörzsölték, ha a vidéken zöld mellénye megjelent, a kapuban, az úriházaknál. Apránkint mindenünnen kikopott, és csak verekedés árán tudott bejutni az ebédlőbe, ahol keresztelő vagy lakodalom napján táncra perdült a vendégsereg. Lopva evett és ivott. A sarokba lökdösték, ha nótát rendelt, a cigányok gyilkos szemmel nézegettek rá, a felszolgáló hajdúk a nyakába öntötték a jeges bort, a ház gyermekei sikoltozva menekültek előle, a fiatal nőcselédek megütlegelték, ha legyeskedett körülöttük: míg egy vendég úr jószívű lett a boritaltól, és maga mellé ültette Kázmért, hogy ha lehetséges, felgyújtsa szakállát.
Emília nagyot sóhajtott, mikor mindezt elgondolta, és A zöld vadász-t kezdte olvasni Jósika Miklóstól, hogy feledje a szomorú jelent.
Másnap azt jelentették a cselédei, hogy Kázmér véres fejjel a szalmakazalban töltötte az éjszakát, a szérűskertben. Reggel kereket oldott. A csősz látta, amint a vízmerítőléknél véres arcát mosogatta. Úgy látszik, a ragyás kontrás nem tréfált, alaposan helybenhagyta a rossz hírű vendéget.
– Szegény bolond! – mondta Emília. – Énértem verték meg! A dermedt vállú, dugóhúzó bajuszú csősz ígérte, hogy majd elugratja Kázmért a környékről. Emília jó szíve ellenben tiltakozott.
– Úgy látszik, nincs hol lehajtania a fejét – vélekedett. – Odakünn már tél van éjszakánkint. A kerti házat tán nyitva lehetne hagyni éjszakára, ahol meghúzza magát.
– Mindig így kezdi a lengyel, ha valahol meg akar telepedni – felelt a csősz, aki már más uraságnál is szolgált.
– Tegyetek egy darab szalonnát meg kenyeret a kerti házba.
– Tán még bort is?
Emília erre már nem felelt. Valóban nem volna kártékony hatással egy ital bor Kázmér kiszáradt torkába. És ezután szégyenletében napokig nem hagyta el a belső szobáit. Nappal is ágyban feküdt, mint özvegy Majlandiné, mielőtt férjhez ment volna, egy ferslágnyi regénykönyvet készített keze ügyébe, de néha lehanyatlott a francia98 regény, és hosszadalmasan nézett az úrnő a nyugodalmas bolthajtásra. A hófúvás, mint viharfelhőbe jutott vándorfecskecsapat, verődött az ablakhoz, titokzatosan kopogott valaki a föld alatt tizenkét óra felé, éjszaka, a keresztútról segélykiáltás hangzott viharos éjfélkor – amint az éj faluhelyen játszani szokott a képzelemmel. Emília felült ágyában, és arra gondolt, hogy mily szerencsétlen lehet az, akinek nincsen biztos fedele ily üvöltöző éjszakán. Akasztott emberek sírnak a szélben, és boldogtalan halottak könnyei módjára hull a hideg hó a vándorló gallérjába. Vajon mit csinál az istentől, embertől elhagyott Kázmér, aki miatta bujdosik a vidéken? (Hiszen elmehetne más vármegyékbe, ahol még nem követték el vele a tekintélyrontó, kegyetlen tréfákat, ahol az asztalhoz ültetnék, és megdicsérnék, ha ügyesen hazudik! Miért vonzódik mégis e tájhoz, ahol a sármunkás muzsikus is megütlegeli? Lehetséges az életben ez a kitartó, reménytelen szerelmeskedés, amelyről könyvek annyi bolondot írnak?)
Egy napon ismét bebocsátást kért a harcsacsizmás, égettház-szagú csősz a tekintetes asszonyhoz. Valamely betegség kínozza a lengyelt, mert éjjel-nappal fúj és köhög a kerti házban, mint egy ló, amely végét járja. A csősz befogta beteg száját, orrát a nagy tenyerével, de még erre sem állott talpra. Még inkább a földre szorította a fejét.
– Tán haldoklik? – kérdezte megborzongva Emília.
– Ebben a cudar időben… – legyintett a csősz, és vállat vont. (Ki törődnék egy csavargó halálával?)
– Becsületes, jó hírem odavan! – kiáltott fel Emília. – Énértem ne haljon meg senki.
Tízszer is elhatározta, hogy meglátogatja a haldokló lengyelt a kerti házban, de a hírnevéért való aggodalom mindig visszatartotta az úttól. Sápadtan nézett a tükrébe: „Te szent asszony! Te vértanú felesége!” – mondogatta hangosan. A regények nem érdekelték. A bolthajtásról egy pók ereszkedett alá, és annak munkáját nézte egész nap.
Reggel jelentette a csősz, hogy a nyavalyás lengyel meghalt éjszaka.
Emília olyan jóízűt és hosszút sírt, hogy a szíve megkönnyebbült. Koporsót és fejfát rendelt. A fagyos földbe, a kert végébe sírt ástak a cselédek.
A következő éjszakán az történt, hogy eltűnt a halott. Nyoma veszett99 a koporsóból. Talán kóbor ebek vonszolták el? Vagy az ördögök?
Most már mindegy volt. Emília kegyeletes érzésének eleget akart tenni. Elhantoltatta az üres koporsót, felállította a fejfát, amelyet tavasszal lonc futott be. Jó szagú tavaszi délutánokon elüldögélt a gyepes sírhanton, és arra gondolt, hogy a lengyel becsületes ember volt. Meghalt szerelmében. Sóhajtott, lehajtotta a fejét, és míg a mákfejes kukoricacsutkával, babájával játszott, azt öltöztette: a vértanú Lengetin kívül a korhely lengyel is eszébe jutott. Így jutott titkos kedveshez a legszentebb asszony Magyarországon.
*
Egy év múlva a vértanú hazatért börtönéből.
Fülébe jutott Kázmér története, és fegyverrel kényszerítette Emíliát a valóság elbeszélésére.
Lengeti Frigyes felásatta a sírt, az üres koporsó láttára megnyugodott. Emília a mákfejes babát helyezte a koporsóba, amikor újra elhantolták a gödröt a kert végében. Álmai többé nem voltak, csupán ballépésének furcsa emléke maradt meg a múltból.
(1917)100
