Az udvarhölgy sajátságos kalandja
Az udvarhölgy sajátságos kalandja
Z. Boriska – aki egy időben udvarhölgye volt a megboldogult Erzsébet királynénak, és csak akkor maradt el a bánatos királyasszony mellől, midőn az 188*-ik esztendő őszén végleg elhagyta a gödöllői kastélyt és a piros frakkos rókavadászokat – az udvari életet a falusi magánnyal cserélte föl, és hosszú, merengő sétákat tett a ház körül, amely őseiről maradt reá az Ipoly mentén; téli időben is kis, fekete legyezőt tartott a kezében, és messzi vidéken ő viselte a legjobb cipőt. Később egy szegény rokont fedezett föl az atyafiságban, egy Trencsén vármegyei, kék szemű és pufók kisasszonyt, akit magához vett, és a régi ruháját neki ajándékozta. Annának az volt a kötelessége, hogy kétlépésnyi távolságból kísérje Z. Boriskát sétáiban, ezenkívül sohasem volt szabad nevetnie, holott Anna sohasem tett volna egy lépést sem, természeténél fogva a sült almát szerette a kályha mellett eszegetni, ezenkívül még azon is hangos hahotára fakadt, ha cinke ugrált az ágon az ablak előtt.
– Ha nem volnál olyan buta – mondta néha Z. Boriska, ha ajándék gyanánt ejtett néhány szót –, előléptetnélek a társalkodónőmnek. Sajnos, annyi eszed sincs, mint egy papagájnak.
A felsővidéki Anna meglehetősen szegyellte magát ilyenkor, mert jóravaló, igyekvő teremtés volt, ámde mit tehetett róla, hogy szülei nem tanították francia nyelvre és zenére, tízesztendős koráig mezítláb szaladgált, és a vendégek elől a kamrába zárták. Most két hétig sem álmodott egyébről a hosszú, falusi éjszakákon, mint Z. Boriska magas szárú, gombos cipőjéről, amelyet egykor majd ő viselend.
Januáriusban, a királyfi halálának évfordulóján, Z. Boriska mély gyászba öltözött, és lengő, fekete fátyol alatt ment misét hallgatni a falusi templomba. Olyan nagy hó feküdt a földön, hogy Anna csak91 botorkázva tudott előrejutni, és messzire elmaradván úrnőjétől, tótul szidta a kutyákat, amelyek az ablakokból ugattak.
Ez idő tájt száncsörgés hangzott föl az országúton, és hármas fogat száguldott át a falun, mint a muszka regényekben. Ezt a fogatot még sohasem látta az udvarhölgy, pedig a vaskosaras ablakok mögül mindent szemügyre vett, ami a faluban történni szokott. Hosszú szőrű gubában hajtott a zúzmarás kocsis, a szánból érdeklődve hajolt ki egy vidrabőr sapkás, acélszerű, tajtékpiros arcú úriember, a gyászruhás hölgyek láttára. Z. Boriska természetesen a levegőt nézte a szán fölött, míg Annának szokás szerint tátva maradt a szája.
– Nem ismered?… – kérdezte mély leereszkedéssel Z. Boriska a templom kertjében Annát, ahol a bandukoló leányt bevárta.
– Olyan volt, mint egy vőlegény – felelt a szegény rokon sóhajtva.
Ezek után nem szólt többé Z. Boriska. Elfoglalta helyét az első padsorban, nagyanyja imádságoskönyvét kivonta a fiókból, és mindaddig nézte az ódon betűket, amíg könnyek homályosították el szemét. Vajon merre jár a jóságos királyné e napon? A német újság a múltkor azt írta, hogy Korfuban tölti a telet. Egyszer Bécsben voltak e januárban, és friss ibolyakoszorút vittek a kapucinusok sírboltjába. A Grábenen a tisztek sorfalat állottak az udvari kocsik tiszteletére. A tiszteknek szokott olyan arcszínük lenni, mikor hadgyakorlatokról hazajönnek, mint az ismeretlen férfinak, aki az imént a falun szánkázott.
Az imádságoskönyvét visszatette a helyére. Anna a háta mögött ült, és a szája mozgott, amint nyomatékosan imádkozott a királyfi lelki üdvéért.
– Menjünk, szegény gyermekem, őt már nem adja vissza az ég – szólt Z. Boriska megindultan.
Az ajtónál, ahol a harangozó szokott fölbotorkálni harangjaihoz, váratlanul föltűnt az ismeretlen férfi. Rövid, magyaros szabású bundácska volt rajta, amelyet Turgenyev regényeiben vengerkának neveznek, acélszínű szeme frissen és tisztán tapadt a nőkre, mint a vízmerítő lék csillog az Ipoly jegén, a sapkáját kezében tartotta, hosszú fürtű, álmodozóbarna haja a füle mellett dudorosan volt fésülve, mint az öreg hercegeké Bécsben.
– Bocsánat – kezdte az ismeretlen mélyen meghajolva Z. Boriska92 előtt –, idegen vagyok e tájon, így nem tudhatom, kit gyászolnak a faluban. Vallásos ember lévén, elmondanék én is egy imádságot. Z. Boriska semmi körülmények között nem adott volna választ ismeretlen férfinak, ámde a vallásosság gyengéje volt.
– A megboldogult Krónprinc lelki üdvösségére mondtak itt ma szentmisét – felelt lehetőleg hűvösen, és kis legyezőjét már föl is emelte jobbjával arcához, amely mozdulat örök és átléphetetlen válaszfalat jelentett az idegen úr részére. Észre sem látszott venni az acélszemű hálás köszönetét, amelyet majd Anna honorált egy hosszú, elfelejtett pillantással, amely nem volt visszautasító, ellenben annál több kíváncsiságot és tetszést árult el. Derékban jól kihúzta magát, hátha az idegen úr utánaküldi a tekintetét.
Z. Boriska már az út közepén bevárta Annát.
– Azt hiszem, valami mérnök, aki az erdőket akarja kivágni – mondta mély megvetéssel.
– Vadászpuska is volt a szánon. Lehet, hogy egy eltévedt főúri vadász… Én láttam, hogy letérdepelt a templomban – felelt igen gyorsan Anna, mintha ezentúl többé nem beszélhetne többet az érdekes férfiúról.
Valóban így is volt. Z. Boriska gondolataiba mélyedve folytatta útját a mély hóban lévő csapáson. A kapunál még ennyit mondott:
– Ha tudtam volna, hogy ennyi hó esett az éjszaka, befogattam volna, bár közel van a templom.
Ezután visszavonult, és régi szokás szerint lámpagyújtásig levelet írt egy öreg grófnénak, aki hajdanában szintén a királyné mellé volt beosztva, és miután az udvar sohase ment Linzbe, ahol egy őrnagy szolgált a württembergi herceg gyalogezredében, a grófné elhagyta állomáshelyét.
Míg Anna ezalatt egy utcai ablaknál tartózkodott, abban a szobában, amelyet télire a befőttek és gyümölcsök közelsége kedvéért kamrának rendeztek be. Az idegen úr egy órakor délben valóban körülsétálta a házat, mikor is Anna szellőztetés végett kinyitotta az ablakot. Az ismeretlen acélszürke szeme talpraesett ember módjára nyomban bemutatkozott egy hókupacról (Richárdnak mondta magát), és hosszadalmasan tudakozódott a felvidéki Annától, hogy mivel tölti e kis faluban napjait. Végül megígérte, hogy este vagy éjjel, mikor a telihold a torony fölött áll, elsétál „a drága magány nemes hölgyeinek” ablaka alatt.93
Az idegen úr valóban mérnök volt, amint Z. Boriska, egykori udvarhölgy ezt „a cipője állásáról” kitalálta, a mindentudó kulcsárné, amikor a teafőző alatt fölgyújtotta a spirituszlángot, a lángba nézve halkan, duruzsolva mesélte, hogy a „Rákóczi”-hoz címzett nagykocsmában szállott meg, a postán a karrioljárat után tudakozódott, valamint „a kastélyban” tartózkodó előkelő hölgyek személyéről. (Anna vérpiros arccal nézett az oltárterítőre, amelyet hímeznie kellett.)
– Nos, és mit mondott rólunk a hamis szemű postásné, aki a leveleinket biztosan föl szokta bontani? – kérdezte váratlanul Z. Boriska, aki sohasem szokott a falusi pletykákba avatkozni, csupán meghallgatta őket.
A kulcsárné elgondolkozva fújta a lángot.
– Az idegen úr azt szerette volna tudni, vajon nem boldogtalan szerelem miatt választották lakóhelyül a hölgyek e kis falut?
Annának csaknem hallhatólag dobogott a szíve, míg az egykori udvarhölgy hátrahanyatlott karosszékében, és összehúzott szempillákkal, hosszan a tűzbe nézett.
– Úgy hallom, ismét megeredt a hóesés – mondta a mély csöndben. Aztán a délután írott levelet a kulcsárnéra bízta, azon utasítással, hogy lovas legénnyel küldje a szomszédos postaállomásra. Föl és alá ment a bolthajtásos ebédlőben, majd mintegy véletlenül félrevonta a függönyt az ablakról, és egy percig a világos éjbe nézett. A kert szalmabundás fácskáin túl a folyóparti vén fák árnyai húzódtak el, mint a hosszú élet nyugalmas kísértetei. A kőgombás kerítésen vastag, fehér prém feküdt, mintha kívülről ő is melegíteni akarná a történettelen lakot. A messziségből a nagybőgő mormogása hallatszott, mintha egyedüli nagybőgő volna a világon és a földkerekségen, mert mindenütt hallják őt a téli csendességben. Lassan helyére engedte a függönyt. Összekulcsolt kézzel ült vissza a karosszékbe, és néha a lábára vetett egy pillantást, amelyről egykor nagyon sok bókot mondtak a férfiak. Már ekkor elmúlt harmincéves, és éjjelenkint néha arra gondolt, hogy mivel is tölti majd az életét… Hirtelen fölnevetett, megsimogatta Anna fejét.
– Valóban olyan volnék, mint a boldogtalan szerelmes? – szólt, és választ sem várva, hálószobájába ment.94
Mire Anna az asztal alá dobta a hímzőrámát, elfújta a lámpást, és gyorsan a gyümölcsillatú kamrába zárkózott. A hold éppen a torony fölött állott.
*
Az egykori udvarhölgy, nyugtalan éjszaka után, korán ébredt, és örvendezve látta, hogy a kertben a cinkék tovább folytatják az életüket, ők jól aludtak. A következő pillanatban elhalványodott. A ház körül a hóban lábnyomok látszottak. Valaki átkelt éjszaka a kerítésen.
Mély, erős férfinyomok voltak, és amint látszott, kétszer is elment az illető az ablakok alatt.
– A csendőröknek kell üzenni – vélte megriadva Z. Boriska, amint a kulcsárné fésülte a haját.
– Valami bitang…
– A fegyvert meg kell tölteni éjszakára.
Élénkség és mozgalom volt a csendes házban. A csősz fejcsóválva állott a nyomok fölött.
– Nem farkas volt – mondta hosszas gondolkozás után. Estére betemették a nyomokat, és éjjel alig hunyta le a szemét bárki a házban.
Reggel érintetlen, sima volt a kerti hó. Z. Boriska addig nézte a fehér mezőt, amíg a szeme elfáradt, könnyezni kezdett, és szinte megzavarodottan kereste, hová lettek a lábnyomok az ablakok alól?
(1917)95
