A ház, ahol a lámpás ég
A ház, ahol a lámpás ég
Már naponkint hidegedett a vére: a gondolatai és a hangulatai kezdtek hasonlítani a titokteljes patkányirtóéhoz, aki lassú léptekkel ballag ki a pusztaságba az ágaskodó patkányok serege élén. Mindig erősebb, régibb borokat kellett inni, hogy a kedve felderüljön, mint a kalandozásra induló rablólovagoké, akik a déli szélben lengő fagallyak módjára vetik árnyékukat a napsütéses rétre, míg a nyárfasor alatt tovaügetnek.
Napközben egy szürke nyaköves, fekete házinyúlnak érezhette magát, amelyet széles hátú, nagy fejű vadmacskák a lucernáskertben vérszomjasan kergetnek, miután közeli erdei tanyájukról idáig lopóztak.
De estére, midőn a lámpást felgyújtotta a pusztaházban, úgy töntörgött, mint egy kétszáz esztendős kuruc kísértet, akit elhízottsága miatt, beborozott állapotban a pincében felejtenek társai, és szárba font hajjal, veres ruhában, álarcos arccal ténfereg a somlai hordók között.
Zegernyesi minden emberi számítás szerint a végét járta, holott még nem múlott el negyvenesztendős – de az élet tökéletesen ellene fordult, míg odakünn, a világban próbálgatott szórakozást, időtöltést feltalálni: a nőket tökéletesen megunta, egyszer csak azon vette magát észre, hogy álmai nőtlenek, egyik női látománya sem tér vissza az éj lengő szárnyain, hogy lábával a homlokára, a szívére taposson, a szoknyafodrát kirázza, zöld szalagot kössön a nyakára, és veres haját kontyából kibontsa; Zegernyesi úgy aludt, mint a fejsze. Egyébként is meghasonlott az emberekkel, akiket sohasem kedvelt, mert olyan gőgös volt, mint egy kalózvezér. Barátai nem voltak, mert mindenkit megvetett, miután azt hitte, hogy ismeri az embereket. Mindig hajlott a különcködésre, holott szeretett magában dúdolgatni,150 de ijedten elhallgatott, midőn észrevette a hangját. Most már csak akkor dörgicsélt magában, ha többet ivott a kelleténél.
Az öreganyjától örökölte azt a félig bedőlt, elhagyatott, zsiványtanya külsejű házat a Bakony szélén, ahol embertől, istentől távol meghúzódott. Bogaras asszony volt az öregasszony, aki negyven esztendeig itt egyedül lakott, és gyermekfej nagyságú lakatokat helyezett a kapura. Régebbi időben bizonyosan pénzhamisítók laktak a házban, akik láthatatlanul forgathatták is présüket, de az is lehetséges, hogy az utazó kereskedőket megölték és kifosztották e lakban – Zegernyesi nemegyszer kopogtatta a falat éjnek idején, ahol a befalazott kupeceket vélte. Máskor a padláson, pincében keresgélt, érezte, hogy valamely titok lappang a házban, amelynek felderítése őreá van bízva. Mindenütt csak kimustrált bútorokat, ócska hordódongákat talált, francia regényeket, amelyeket az öreg asszonyság olvasott, és érdektelen gazdasági feljegyzéseket. Valamikor hallotta, hogy ilyen házakba szoktak elrejtve lenni a kincsek, amelyeket nem értékesített a gazdájuk. Estefelé zúgni kezdett a Bakony, és igazat adott neki.
Egyszer, midőn a szilvafák úgy virágoztak, mint azok a nők, akiket egykor menyasszonyainak mondott – heten voltak, és a kalendárium legszebb neveire hallgattak –, Zegernyesi ismét a padláson kutatott, mégpedig családi iratok után, mert babonás ember módjára azt álmodta, hogy nagy örökség néz reá. Írások helyett egy hatalmas ládát talált az egyik sarokban, ahova eddig azért nem lépett soha, mert arról volt meggyőződve, hogy ott feküsznek a falban vagy a sárga homokban azok a halottak, akiket a bakonyi betyárok eltettek az útból. Tavasz volt, tehát némi vállalkozási kedv bizsergett a mellénye alatt. Más ember e kedélyállapotban felmászott volna a legnagyobb fára, meghintázta volna magát a virágos gallyakon, és egy gyermekkori dalt énekel. Z. régi ládát bontogatott.
A ládában egy kis zongora volt, amilyen vidéki vásárok panorámáinak bejáratánál látható. Az arany és piros dísz lekopott róla, megszakadt a bársony, a billentyűk megfeketedtek, a húrok elrozsdásodtak, a zenés lant kettévált. Zúgott, zengett, csengett a hangszer, midőn Zegernyesi a ládából kiemelte – a régi cirkuszi induló hangjait fel lehetett ismerni a húrok rezgésében, mint a megöregedett kötéltáncosnő mozdulataiban a gráciát.
A láda fenekén ülő helyzetben gubbasztott egy férfialak.151
Zegernyesinek nagyot dobbant a szíve, itt van a rejtélyes halott, akinek jelenlétét gyakran oly bizonyossággal érezte a házban, hogy szinte várta, mikor nyitja ki az ajtót. Leküzdte felindulását, és egy kályhapiszkáló vassal lökdöste a halottat. Közelebb lépett, némi irtózattal a padláslyukhoz vonta a ládát, odabent egy viaszfejű ember guggolt a láda fenekéhez simulva, mint valami óriási magzat. Zegernyesinek a gyermekkori emlék jutott eszébe vidéki vásárokról, ahol a ponyvasátrakban látott hasonló, kócból, fából, rongyból készült emberi figurákat, amelyek egyik kezükkel a dobot, másik kezükkel a cintányért verték. Nem sok fantázia kellett annak kitalálásához, hogy a guggoló figura bizonyosan a zongora előtt ült, amíg a hangszer közömbösen játszotta a maga nótáit.
Estére összeállította a szerkezetet a szobájában.
Lui – bizonyosan Luinak hívták! – megviselt frakkban, rövid lábszárakkal és köcsögkalapban ült a zongora előtt, amíg a fehér fakezeit a billentyűkön nyugtatta. Így üldögélhetett mindig a különböző vásárokon, amíg gazdái, a vándorkomédiások egyszer zálogban hagyták az erdőszéli házban, amely talán kocsma volt abban az időben.
Ez estén somlai bort ivott Zegernyesi, mert megjutalmazta magát a délutáni munkáért. Szokása szerint tenyerébe hajtotta homlokát, nagyon ritkán mozdult, s akkor fenékig ürítette hirtelen poharát, és hogy ne legyen gondja az új pohárral, nyomban töltött is. Így múltak rendesen az estéi, nem sokat törődve a jelennel, az időjárással, a holnappal, csak akkor figyelt fel, ha a kutya vakkantott az udvaron – míg a múlt, amely a közfelfogás szerint: sűrűn látogatja a magányos embereket, úgy szálldosott el hozzá, mint egy-egy hangfoszlány a nagybőgő morgásából, egy faluvégi lakodalomból. Egy-egy orca, amelyet régente látott, úgy tűnt fel előtte, mint a kis fekete kacsa, amely a nádasban úszik, aztán hirtelen elmerül a tóban.
Egyszer felemelte a fejét, szórakozottan szemügyre vette a szobájában guggoló viaszfigurát, és hirtelen azt érezte, hogy már látta valahol ezt az arcot. De vajon hol?
Nem sokáig kellett várnia, hamarosan megtudta.
A falon egy porlepte, vaksi, aranyrámás tükör függött, hegyesszögben, hogy a régi nők ülő helyzetből is láthassák, hogy még nem öregednek. Zegernyesinek pókhálós tekintete tétován tévedt a tükörbe, és két példányban látta önmagát a homályos üveglapon.152
Csak Lui valamivel fiatalabb volt.
Ámde egyformán merev, vöröses és viasszerű volt az arcuk – mintha Lui is annyi bort ivott volna életében, mint Z. A szemük merev, fénytelen, halott. Barkójuk fekete, bajuszuk nyírott és felényire leborotvált. Az arcuk sima, a hajuk pomádézottan sima, mint estefelé a muzsikus cigányoké. Fehér mellényük és kabátjuk van. Mindketten mozdulatlanul, hallgatva ülnek.
Zegernyesi annyira megrendült e váratlan látománytól, hogy ágyának dőlt, a falnak fordult, és szokása szerint keservesen nyögött, sóhajtozott – mintha a haldoklását próbálgatná –, amíg nehezen álomba szenderült. Halottakkal, haldoklókkal, jégvermekkel, kiskutyákon lovagló, piros kabátos emberekkel és különös mélységű kutakkal álmodott. Midőn másnap ágyán könyökölt, nem emlékezett, hogy Luit látta volna álmában.
Napvilágnál töviről hegyére megnézegette a viaszfigurát. Bizony, az kócos, rongyos, ócska limlom volt. Lehet, hogy fiatal korában egy jobb háznál szolgált, talán egy sakkgép mellett teljesített funkciót, amilyent Kempelen után mások is fabrikáltak Magyarországban, vagy egy hasbeszélőnél volt, aki tiszta gallért adott rá. Zegernyesi megvetéssel tette helyére a figurát, és ezen a napon nagyobb gonddal tisztálkodott, mint egyébkor, megborotválkozott, és huzamosabb ideig fésülte a haját.
Estefelé, midőn ismét elfoglalta helyét a nagy diófa asztal mellett – ahol nemegyszer iddogált azzal a gondolattal, hogy ugyanígy cselekedtek ősei, akik most már nagy fák lettek a ház körül, és száz esztendőkig zúgnak együtt a széllel –, a kutyája ugatni kezdett az udvaron, és nemsokára utazóhintó robogása is hallatszott.
Zegernyesi csendesen félrevonta a függönyt az ablakon.
Valóban hintó közeledett az úton, talán négy, talán csak két ló vonta, széles karimás kalapú kocsis ült a bakon, és az aluszékony, eltünedező hold világánál sebesen közeledtek a kerekek.
A házból a lámpafény kisugárzott az útra, és a hintó bizonyos idő múlva megállott a kapu előtt.
No – gondolta Zegernyesi, és a töltött fegyverre nézett a falon.
A hintó megállt, és egy női hang hallatszott. Dörmögve válaszolt a kocsis, miután hosszadalmasan szemügyre vette a házat. Aztán újra beszélt a női hang, mintha délutáni álmában szólítaná meg az embert hűtlen szerelmese; egy fehér kéz nyúlt ki a hintó bőrfüggönye153 alól, és a lámpás felé mutatott az ablakban. Milyen különös kéz volt! Mint egy halott keze, hosszúkás, az éj szürkeségében fénylő, bizonyosan rubint vércseppek vannak az egyik ujján. Aztán továbbrobogott a hintó.
– Nem kocsma ez! – dörmögte magának Zegernyesi, bár szívesen vette volna, ha az éjjeli utasok bezörgetnek hozzá.
Vajon ki lehetett a nő?
Talán őt keresi valamelyik régi menyasszonya, aki megbánta hűtlenségét, s az elbujdosott férfi felkeresésére indul? Nyugtalan szívvel utazik, de őt többé fel nem találhatja – akárki volt is azok közül, akikért egykor meghalni is boldogság lett volna.
De később, a borozás folyamán egy másik gondolat fészkelődött az agyába. Az utazó nő senki más nem volt, mint az a nőnek öltözött viaszfigura, amely Lui társaságában ült a panorámában. A komédiások szeretik párosítani viaszfiguráikat. Bizonyosan volt felesége Luinak is, akivel hosszadalmasan nézték egymást. És a nő most eljött az eltűnt Luiért. A hintó valahol az erdőben áll, hallgató, nagy fák alatt, és csak az időpontot várják az utasok, hogy betörjenek a házba Luiért. Nagy késekkel, mordályokkal jönnek az imádott zongoristáért, és egy gyilkosságtól sem riadnak vissza. Bizonyosan szerették a nők ezt a merev szemű gavallért, aki most alattomosan ült hangszere előtt.
Zegernyesit nyugtalanította a helyzet. Idegen emberek járnak háza körül. Honnan jött az a kocsi, és hová ment? A Bakony mindig tele van rejtélyekkel.
Lehetséges, hogy Luit szándékosan dobták le egykor a kocsiról, mint a gonosz asszony ajtót zár férje előtt, midőn mást szeret.
– Menj vándorolni, elzülleni, elpusztulni, Lui, feleséged a „legkövérebb embert” szereti a panorámában – mondták Luinak, és kilökték a házból.
De az asszony időközben megvénült, haja olyan lett, mint a régi sírhalmokon az őszi fű, az arcán barázdákat szántott a kicsapongás, és a legkövérebb ember is eltötyögött bő szárú csizmáiban egy bokorugrós szoknyájú táncosnő után. Most már eszébe jutott a céda asszonynak az elbujdosott Lui, a férj és apa kellene a házhoz. Elindult tehát felkeresni a rossz hírű házakat, ahol véleménye szerint Lui zongoramesteri állást vállalt. Aztán szerte kereste az országutakon,154 a kocsmákban és a fogadókban, ahol Lui tán tivornyázik, míg ő a gyermekekkel kínlódik.
Most már jó volna a megkopott, öreg Lui.
Zegernyesi felemelte lehajtott fejét. Színültig megtöltötte a poharát, és kiitta.
– Az én életem – rebegte elrévedezve, mert csak most vette észre, hogy a saját életét gondolta át, amelyre pedig sohasem szeretett eszmélni.
Felemelte a viaszbábut, s maga mellé ültette az asztalhoz.
– Nem hagylak – szólt, és megszorította a fából való kezet.
(1917)155
