Cecil csínyje
Cecil csínyje
– A Sváb-hegyen lakott egy kísértet, aki sok nyugtalan éjszakát szerzett a nyári hő elől a hegyi villákba menekült pesti nőknek, amíg a kísértet fiatal volt. A nők bizonyosan nem változtak meg azóta.
Kezdte elbeszélését Somoskői Géza.
(Természetesen nem az igazi S. G. üldögélt karbonárijában a budai kocsma asztalánál, hanem egy barkós, romantikus hajviseletű, fátermörderes tőzsdeügynök, aki szívesen abbahagyta az üzletet, ha egy múlt századbeli asztalkát hoztak bemutatásra. Rajongott a régi bútorokért; a könyvet is megvette stílszerű kötésben, és közönséges gyertyával világította a lakását. Mindegy volt neki, hogy Barabás vagy Zichy Mihály készítette a rajzot, amelyhez hozzájutott. Csak régi legyen, mert éppen foglalkozása miatt undorodott a mával közvetlen összeköttetésben levő tárgyaktól. Barátai Somoskői Gézának nevezték, mert csupa valószínűtlen történeteket mondott vidám körben; lehetséges, hogy régi füzetekből puskázott.)
– Már esztendők óta nem lakik olyan ismerősöm a Sváb-hegyen, akinek kedvéért felmásznék a magasba, ámde történetem idejében minden estémet a hegyen töltöttem, nyári alkonyatnál vagy az őszi ködben, amíg világosság volt a hegyen, szakadó záporban vagy bús, halállal tétovázgató októberben felballagtam, elátkozott ember módjára csavarogtam csuklyás gumiköpenyemben a mély utakon, vagy megzavarodott költő módjára számlálgattam a lehulló faleveleket a Jókai utca körül. Jó volt az. Éppen foglalkozás nélkül voltam, és ebédelni Betti nénémhez jártam Újpestre.
Fején találja a szeget, aki közületek azt gondolja, hogy női ügyben lődörögtem a Sváb-hegyen. Valóban… Akkor még nagyon szent volt ez a történet, csak az erdő mélyén vagy elhagyott éji utcában merészeltem hangosan kiejteni Cecil nevét – de akkor különös145 boldogság fogott el, ha éjfél után a Bálvány utcában vagy a Mérleg utcában, a leeresztett bolti redőnyök, alvó házak között, az üzletekbe zárt rőföknek és kanavászoknak megsúghattam, hogy Cecil viszontszeret.
Emlékeztek arra az ódon villára, amelyben Kemény Zsigmond lakott?
Ti bizonyára nem ismeritek a setétes, örökzölddel, elvadult bokrokkal benőtt verandát, ahol a Pesti Napló egykori szerkesztője álmatlanság és a városi lárma miatt magánosságában töltötte életét, hisz a ház későbbi lakói sem tudják már zordon elődjüket a félhomályos szobákban. De én, mint a múltak rajongója, kiderítettem a helyet, ahol a regényíró hosszadalmas könyveit gyertya világ mellett papirosra vetette, midőn különcködőnek mondták életmódja miatt, holott a közelgő agylágyulás álldogált már a kert sarkában, mint a holdfényben a kísértet.
Talán már a Kemény Zsigmond panasztalan remeteségében is ódon volt ez a ház, ahol az alkonyat óráiban megjelentek a régi erdélyi fejedelmek árnyai, a zord idők vitézei talpig rongyban és aranyban; valamint a hegyre kutyagolt hírlapírók kiült nadrágos, kopottas, ócska köpenyeges figurái, akik a lap szerkesztése körül tanácsok és utasítások végett felkeresték a magányba vonult redaktort. A Sváb-hegyi remete éjjelente Erdély aranykorába nyargalt el hófehér paripán, míg estefelé Possevitz cenzor erőszakos túlkapásairól értesült papír- és tintaszagú, potrohos újságíróktól, akik homlokukat törölgetve értek fel a hegyre.
Lehetséges, hogy a Kemény Zsigmond hűlt helyének varázsa csalogatott eleinte a régi kerti lak felé… itt tipegett-topogott az elhízott, magyar ruhás férfiú, és értelmetlen szavakat dünnyögött… innen nézett gyűlölködve Pest felé, ahol a Barátok terén nem lehet nappal kinyitni a spalettákat az ablakon, mert hangosan és céltalanul beszélgetnek az őgyelgő polgárok a ház körül és még éjjel is elrobog egy rozzant bérkocsi bálozó nők krinolinjaival megrakodva… itt szundikált farkasbőrös karosszékében, amíg az álmok rémei fel nem riasztották. Természetesen, csupán kedvemre lehetett, hogy egy álmodozó, Kemény-regénybeli hölgyet találtam a házban, aki szüleivel lakott itt egy tavasztól késő őszig…
Az elbeszélő szünetet tartott, lehunyta a szemét, mint a professzionátus146 hazugok, a mellénye alatt a szívére tette tenyerét, ámde elég folyamatosan beszélt tovább:
– Az utcák és az utak többnyire szentté válott, régi magyar királyokról és királynőkről voltak elnevezve, amerre Cecillel éjszakánkint sétáltunk. Nem nagyon csodálkoztunk volna, ha a holdfényből kilép egy párducbőrös fejedelem, amint Dolinai Gyula Hasznos Mulattató-jában rajzolták első királyainkat. A nagy fák összehajlottak, mintha az volna a hivatásuk, mint a városi csőszöknek, a leskelődés a szerelmesek után. Midőn eljött az ősz, a hegy mind csendesebb lett, mezítelen nők többé nem hemperegtek a kertek füvében, a zongorák végleg elhallgattak; már korán fényleni kezdett a hold a mély hegyi út felett, amely lassan megtelt falevéllel, mint egy nagy sírgödör. A falevelek messzi vidékről szálltak ide az őszi szél szárnyain, hogy eltemetkezzenek, mint a bogarak a tél közeledésére. Valaki erre jár már kora tavasszal, és gyermekkora emlékeit keresgéli a lehullott lombokban, ifjúságot, első csókot, érett asszony szerelmét, egyszóval az életet. Köd volt esténkint, és én gyakran elgondolkodtam, hogy mostanában indul el a városból a búskomor Kemény Zsigmond egy rossz pesti bérkocsin, vörös maroquinbe kötött történelmi könyvek foglalnak helyet a bakon, a báró lábai között hatalmas tintásüveget tart, sok ívnyi diósgyőrit vásárolt a papírkereskedőnél, és egy penecilus van a zsebében, amellyel majd pennát farag a Sváb-hegyi hollók elhullajtott tollaiból.
Sőt egy éjszaka magam is odaállottam a kert sarkába, mintha Kemény Zsigmond kísértő szelleme volnék. A köpenyeget az arcomra hajtottam a merőlegesen letűző holdsugarakban, csend volt a hegyen, csak messzire vakkantott a kertészek kutyája.
– Ne bolondozzon – mondta Cecil, amint rövid idő múlva megjelent –, amúgy sem tudok aludni az őszi éjjeleken.
Egy meredek hegyi út mellett ültünk le, ahonnan gyermekkorában Cecil leszánkózott, temérdek ruhácskát összetépvén. Itt szeretett leginkább üldögélni, mert körüljárták a gyermekkori babái, boldog, gondtalan évei, tudatlanságai, mint egy körhinta büszke szánkói, fejedelmi paripái és csodálatos hattyúi.
(Milyen volt Cecil? – kérdeznétek?
Manapság bizony másképpen látom őt, mint egykor láttam. Az élet egy inkvizíció korabeli ítéletmester, mely a legszebb hajfonatokat és lelki bájakat letépi, a fogakat harapófogóval tördeli, és a szemek147 egyetlen csillagsugarát tüzes vassal kiégeti. Akkor azt hittem, hogy külön nyelven beszél Cecil, amelyet rajta kívül senki sem tud a világon. A szavai, a mondásai, a sóhajtásai egyetlenek; senki sem tudja az ő beszédét, amelyet az égben tanult. Ha férjes asszony lett volna, az én rajongásom férjénél hosszú és állandó szerelmet biztosított volna számára. Az én hódolatom szentté avatta volna őt gyermekei előtt. Az én vakbuzgóságom elhallgattatta volna irigyei kaján száját, ellenségei csúfolódását. Az én belévésett hitem meggyőzte volna családja legöregebb asszonyait is arról, hogy Cecilnek más bőre s más húsa van, mint a többi nőknek. De hajadon volt, és így nem sok hasznát láthatta egy titkos lovag fanatizmusának. – Manapság, ha feltünedezik olykor alakja csendes órákban, úgy látom, hogy kicsiny, jelentéktelen, fekete nőcske volt, szeplők voltak az orrán, és ha hitbuzgalomról beszélt, kancsalított a szemével.)
Azon az őszi éjszakán, amelyet a meredek út felett töltöttünk, Cecil egy öreg hölgyről beszélt, aki nagyon széles hátú lovakon és bőrfedelű hintóban szokott hozzájuk látogatóba járni Pestről, rokonaitól hozta a kenyeret és az orvosságot, a kalapját sohasem tette le, és Cecilnek nagyon rossz véget jósolt egy gyermekkori csíny miatt.
A csodatévő papot nem hallgatják nagyobb áhítattal a hivők, mint én nyeltem Cecilnek minden szavát. Csak mindig-mindig az ő szavát hallanám, mint a Nirvána szökőkútjainak a csobogását, mint egy lelkemben zongorázó szent Cecília zenélését, mint egy altatódalt a gyermek. (Szegény voltam, és Cecil sohasem beszélt gazdagságukról.)
– Mi volt az a gyermekkori csíny? – kérdeztem elmerengve, és láttam Cecilt, amint fehér babos kék ruhácskájában, leeresztett copffal, fekete harisnyában, gazellaléptekkel siet az iskola felé. Kondor fekete haján még az álmok ülnek reggelenkint, mint kis éji lepkék, ám a mozgékony orrocska már a nappalt szimatolja. Hogy kisegítsem, hogy bizonyságot tegyek arról, hogy egyetlen szavát sem felejtem el ismeretségünk alatt – csendesen mondtam:
– Nemde Szerénának hívják a nénit?
– Köszönöm, hogy emlékezik… – felelte ő, és észrevétlenül a vállamra hajtotta a fejét.
A gyengéd arc a nyakamat érintette. Mehettek volna lovagcsizmás, tollas kalapos muskatérosok a mély útban a Sváb-hegyi villák kirabolására – lopózkodásukkal mit sem törődöm e percben. Eltűntek148 a házak barna alakjai, a fák árnyékai s az égboltozat messzi tárgyai. A fű alig hallhatólag zizegett, hogy Cecil halk hangjának ne legyen útjában. A szél leült egy útszéli kocsmában, és magányosan bort rendelt. A kakukkos óra észrevétlenül szünetet tartott.
Miről beszélt Cecil?
Csak másnap vagy harmadnap gondoltam utána.
Igen. A szülei kora tavasszal nyaralni mentek, s ő még iskolába járt, tehát Szeréna néninél lakott. Itt egy haragos képű inas gyakran az ölébe vette, midőn az iskolából hazajött, és az ebédre várni kellett. Tízesztendős volt, és a komor inas imponált neki.
Aztán az inas többé nem vette az ölébe, nem is szólt hozzá, ablakát ki nem nyitotta reggelenkint, amidőn Cecil az iskolába sietett a folyosón, s reménykedve nézett az inasszoba függönyeire. Bizonyosan Szeréna néni figyelmeztette az inast.
Az egész dolgot régen elfelejtette, s csupán a néni baljóslatú szavai hozzák emlékezetébe. Az inas arcára teljességgel nem emlékezett.
Körülbelül ennyi az, amit én nektek röviden el akartam mondani Cecilről, a Sváb-hegyről, félbolond nyárról. Csendes, hosszú őszről. Nemsokára foglalkozásba mentem, és Cecil többé nem jutott az eszembe.
(1917)149
