Gázláng
Gázláng
Egy búskomoly, életét a gyógyíthatatlan szomorúak házában végezni félő, magányosságában mulatozó, rejtett parkokban ábrándozó férfiú lakott a kerti házban, amely a kis, nyári színház mellett állott, és a zsalugáteres ablakból látni lehetett a színház hátulsó bejáratát, a régi és az új színlapokat, az ingben szaladgáló vidéki színésznőket és a lengő bajuszú aktorokat, mikor a csizmaszárat felkötötték. Életunt férfiunk – egy régi regényben a „bolond gróf”-nak is nevezhetnénk – napközben vízihullákat látott képzeletében; ha lehunyta a szemét, egy sápadt kéz nyúlt ki feléje egy falusi temető sírdombjából, és a kézben a saját kezére ismert: a szekrényben az ingek alatt egy zömök, súlyosra töltött kis pisztoly várta a jelenetét, amíg Edmund egyszer hazarohan a tópartról, hol reá ijesztettek a hullámok, a sápadt hold tiltakozott, a fagallyak összeborultak, mint rágalmazó emberek – Edmund behunyt szemmel siet fel a lépcsőn, gyorsan ráfordítja a kulcsot, és a pisztolyt meggondolás nélkül a szívéhez szorítja; míg jött az est a park bús fái alatt, a gyermekek tarka éneke mind messzibbről hangzott, kerek, fehér szakállú vénember kezdett köhécselni egy padon, és a színkör környékére papagájhangú, sárgarigó-kíváncsiságú, színes szoknyájú nők érkeznek tegnapi fehér harisnyában, durva férfihang hallatszik az öltözők felől, a lámpások vásári komédiások szagát terjesztik, rongyos trikókat visznek karon, mint halott színésznőket, rongyos szerepkönyvek hevernek a földön, amelyeket úgy lenget az esti szellő, mint egykori másolójukat, a borszagú súgót valahol egy erdőszéli faágon… Edmund az ablakba könyökölt, és azt várta, hogy az esőcsatornán felmászik hozzá egy romlatlan, pályája kezdetén lévő színésznő, megsimogatja a homlokát, és megkérdezi, mi a baja. A nagydobos mulattatására kijön a zenekarból, és a gyepen dobolni kezd, a nagy hasú komikus a kezén táncol. Néha, minden ok nélkül kidobott egy csomó aprópénzt51 az ablakon, és hamar leguggolt a szobájában. Egyszer egy hatost felvett a szubrett, és babonás tárgyai közé rejtette, a kézitáskájába, a púderos vatta mellé.
Edmund szerelem miatt szenvedett. Karjai között meghalt egy nő, akit sohasem tudott elfelejteni. Egy másik élt valahol, de Edmundot már nem szerette. Egy harmadik néha tán gondolt rá, de sohasem mászott fel az esőcsatornán, s Edmund ezért nagyon boldogtalan volt.
Ők voltak élete regényei; ők voltak a tavaszok, nyarak, rugalmasságok, a gyors lábon eliramló percek, a jó szagú rügyek a szürke napok faderekán, és ők játszanak most a tó tükrén déli napsütésben, midőn a gőzhajó fehérre kavarja a zöld vizet.
Ám mégis, midőn Edmund világos perceiben elhatározta, hogy bíróságot tart önmaga felett, vajon megérett-e már a kivégzésre: a falu bolondját elcsalja az erdőbe, és ott magát agyonlöveti a hülye legénnyel; vagy felkeressen egy elmebajos nőt (egy vidéki koldusházban), aki majd kötőtűvel szíven szúrja álmában – e magányos tárgyalások idején Edmund legtöbbször arra a nőre gondolt, aki hűtlenül elhagyta. Annak másoktól is ösmert bájai, térdei, keblei, hangja kísértették beborozott állapotban vagy hajnali szendergésben. Azt a nőt ölelte meg álmában, és érte borult el a kedve, mint felhő ereszti csüggedt szárnyát a halálfélelmes nyárfákra, zord estéken. Milyen volt? Ezt mindig tudta. A jó asszony illata lengte körül e nőnek emlékét, amely illat tiszta szobákban, enyhe álmú ágyakban, kalácskönnyű fehérneműek között jött létre a nők testén, holott a hölgy, mint kiderült, szerette a főhadnagyokat is. (Míg egy másik, valóban jóravaló asszonyra gondolván, aki őt nagy betegségében ápolta, gyógyította, a párnáját megigazította, levesét megkavarta, és méltóvá lett Isten angyalának, mindig csirizszagot érzett Edmund, mert a nő törvényes férje suszter volt Fehérvárott.)
A kerti házból a világot lesvén, egy estén ám látja közelegni a színház közelében a hűtlen Emíliát, aki őt már nem szerette. Bizonyosan nagyon elfehéredett Edmund, habár a következő percben azzal vigasztalta magát, hogy szeme káprázott, mint a fájdalom első éveiben, midőn idegen nők után összeszorított foggal, lüktető gégével rohant a mellékutcákon, mert hátulról ama bizonyos nőhöz hasonlítanak. A hölgy a társulathoz tartozik, és a színház hátulsó bejárata52 felé tart, ahonnan a szegény némberek nevetgélése oly sokszor ingerelte Edmundot.
Ámde, a varázslat tovább tart, mintha nyári fák esti függönyei mögött egy kárörvendő színész üldögélne, és villogó zöld szemmel ismételgetné:
– Emília, Emília…
Valóban oly merészen emeli szoknyáját a nő, mint Emíliáról hallotta, hogy gömbölyded térdét szívesen mutogatta. Gyermekkori pikáns újságok rajzolták így teltnek a nők lábát, és Edmund Emíliában vélte felfedezni ifjúkori szerelmét, midőn a kamasz először kezd nőről álmodni.
– Emília – mondá az árnyék a nyárfa lombjai között. – Nézd házias, imakönyv-fehérségű alsószoknyafodrait, valamint kislányosan egyszerű harisnyakötőjét. Nézd meg a derekát, hátát, rövidkés nyakát, hátul felfelé fésült haját, gömbölyded karját, kis tokáját állán és szorgalmas, kötelességtudó sietését… Hisz emlékszel, mindig oly buzgalommal járt a kalandokra, mint a szegény hivatalnoknő az irodába! A merev mosoly ajkán gyönyörű szerelmi percekben, reád tapadó, ajkad, szájad kereső tekintete, mennyországos ifjúság, boldog szegénység: nem a te életed?…
Edmund gőgöt erőszakolt magára a mardosó fájdalom fejszecsapásai ellen, amint életében megszokta, rideg arccal, letiport, vonagló szívvel, remegő rekeszizommal végigmenni a legkegyetlenebb órákon, borzalmas parkok setét sétaútján, ahonnan vámpírok, vadmacskák, párducok módjára ugranak nyakára a bizonytalan kimenetelű szenvedések… Amíg fiatal volt, bírta az acélcsavar erejű gőgöt szempilláira, arcizmaira felrakni, csak a setét szobában harapott bele az öklébe, hogy ne ordítson az alvó szomszédok miatt. Ámde már öreg volt, és a nő kínzó látványa elől bezárta az ablakot, a kanapéra vetette magát, és száraz, égő szemmel, szívére szorított kézzel várta ez órának is elmúlását, mint már oly sokét.
Az emlékezet azonban nem hagyta nyugodni. Jajgató féltékenység áradt a szívében, mint az égboltozat aljáról hajszolt, lomha viharfelhő, amelyet a szél láthatatlan kiskutyái marnak. E percben bizonyosnak látszott, hogy ezt a nőt vagy ehhez hasonlatosat szeretett életében egyetlen, igaz gyönyörűséggel, halálos fájdalommal, sírig elfelejthetetlen ízű csókokkal.
– Emília – szólalt meg valaki az ágy alatt.53
Talpra ugrott, és ismét kitárta az ablakot. Ó, bár volna a szekrényében fájdalomcsillapító, mérges pálinka, amely égő zsarátnokként ömlene le a torkán. (Ámde Edmund, fogadalmához híven, nem ivott néhány hónap óta.)
Most az öltöző ablakán pillantotta meg Emíliát.
A vidéki színkör hölgyei nemigen féltek attól, hogy valaki meglesi tennivalóikat öltözködés közben, ezért a fehérre meszelt ablakok többnyire tárva-nyitva állottak; drótkalitkában repdesett a gázláng, és falitükör pontosan mutatta a nők mozdulatait.
Emília, letelepedvén, egy újság apróhirdetéseit böngészte, mint a falusi asszonyok a tojásokat rakosgatják a kötényükben. (Mennyit haragudott e tolakodó, apró betűkre a szemérmetes Edmund!) Elmosolyodott, mert megtalálta azt, amit keresett. Összehajtotta a lapot, vetkőzni kezdett. Oly gondossággal rakosgatta le ruháit, mint egykor otthonában, hol Edmund türelmetlenül szívta cigarettáját. Egyetlen mozdulata nem változott azóta a nőnek. Kinyújtott karjában meglóbált alsószoknyáját mintha ismerné Edmund. Gond szőtte, elmélkedés szülötte volt minden ruhadarabja a szegény sorban élő Emíliának A harisnyáit gondosan kiteregette, a cipőjét levetette, és a sarokba állította, oly figyelemmel, mintha mindig a Mikulást várná. A fűzőjét évekig hordta, és maga varrogatta, ha elszakadt. Keblét feszes kis mellénykébe szorította, melyre két fehér gomb volt varrva. És barna volt, és barna volt, és barna volt. Valahol, a derekán anyajegye volt, de Edmund most ezt nem láthatta.
Mielőtt öltözködni kezdett volna e gondos, családanyás, tiszteletre méltó hölgy a gázlámpa szomszédságában, ismét elővette a hírlapot, és az apróhirdetést még egyszer elolvasta. Ki tudhatná, mit gondolt magában ezalatt. Edmundra bizonyosan nem szállott egy felhőfoszlány sem a gondolataiból.
Majd az arcfestés kezdődött. Különféle színű festékek rakódtak a drága arcra, amely Edmund életében csillagként világított. Nyúllábak és fürge ecsetek dolgoztak az arcon.
Edmund, mint szemérmes ember, lehunyta a szemét, és szívében fájdalmat érzett. Amíg az övé volt, bezzeg a hideg víz és háziszappan járta, de rejtett fiókokban már akkor is talált Edmund üvegeket, amelyeknek tartalmát nem ismerte. Midőn féltékenységében levelek után kutatott.
Most egy hangos kiáltás hangzott és egy csattanás. Edmund felriadó54 szemgolyói az öltözőben különös jeleneteket pillantottak meg. Tiroli madarásznak öltözött férfiú fenyegetőleg állott a drága Emília előtt, és egy második pofont készült a színésznő arcára mérni.
Edmund felszökött fájdalmában…
– Gazember! – kiáltotta a nő.
Edmund leeresztette a karját, lehajtotta a fejét. Ez a hang nem az ő Emíliájáé volt. Bezárta az ablakot, boldogtalanul átkulcsolta a fejét a karjával. Azon vette magát észre, hogy némileg sajnálja, hogy a falusi színkör öltözőjében nem az ő Emíliája kapott verést. Megmentette volna a durva madarásztól, és ki tudja? Talán új élet kezdődött volna e reménytelen, céltalan, boldogtalan emberi életben.
Ezután még sokáig, midőn éjfélkor a tóparton sétált, néha megsimogatott egy faderékot:
– Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte hangtalanul.
A kis színkört megkerülte kétszer is, mielőtt aludni tért volna, a hátulsó bejárattól nemegyszer vezetett karonfogva egy láthatatlan árnyat, álomból, fájdalomból szőtt női alakot, akinek ruhája beharmatozta a füvet, és a kis lábak nem hagytak nyomot a fövényen.
– Madame – mondá nagyon udvariasan, mintha a madarász durvaságát kívánná elfelejtetni.
(1916)55
