A nápolyi királyné
A nápolyi királyné
Napsütéses nyári délben, a bécsi belvárosi utcákon lassú tempóban gördült egy zárt udvari hintó, amelyben egy nagy orrú, élénk szemű, melankolikus hajviseletű (oldalvást fésülve), keskeny vállú, fekete ruhás, tintaszagú és szeplős kezű ifjú bankhivatalnok foglalt helyet, akit Max Falknak neveztek ez idő tájt.
A belváros kanyargós, magas és dohos utcáin megszokott látvány az udvari kocsi, a kövér almásszürkék spanyol iskolás ügetése, a kocsisok szertartásos arca, lakájok egykedvű tekintete és a kocsi ablakai mögött egy főhercegasszony unott vagy fáradt arca, amint a fűzővarrónét vagy a szabónét meglátogatja. Enyhe, hervadt dohánylevélillata szálladozott a bőséges hintó ablakából, mert ez idő tájt ez volt udvari parfőm. Olykor a fiatal főhercegnek ibolyaszínű szeme is feltünedezett a hintóban, fátyolos kalapkájuk, habszerű gallérjuk, fehér arcuk és finom, szőkésbarna hajuk még ama Long nevű diákot is elábrándoztatják, aki éppen ez idő tájt írja tilos könyvét arról, hogy a Habsburgoknak nincs semmi keresnivalójuk Ausztriában. Ámde már július havát jelezte a kalendárium, a sörházakban az udvaron terítették meg a gömbölyű asztalt, miközben a zöldre festett, félig nyitott kapun át ingujjas, izzadt tarkójú és megeresztett nadrágos bécsi polgárokat lehetett látni, amint a söröskorsóba dugják petyhüdt arcukat, forró dél van, a féllábú katona és négyszögletes hátú hivatalnok az „Őz” felé baktat, és míg a szűk mellű pincér a bőséges főzeléket hozza a karajjal (miközben ugyanazon élcet mondja el a jól ismert vendégeknek), az alig elmúlt porosz háborúból jött gyalogostisztek kardcsörtetve foglalják el helyüket a hosszú asztalnál, az elnéptelenedett belvárosban csupán egyetlen zárt kocsi baktat, benne Max Falk, aki állítólag a magyarok kémje az udvarnál. Szinte érthetetlen Elise császárné szeretete. Bár Falk a takarékpénztári munkakabátot mindig e célra varratott fekete, szárnyas kabáttal56 cserélte fel, fehér nyakkendőt kötött, és tüskés haját vizes kefével lesimította, cipőjét zsebkendőjével leporolta, a kézelőjéről a rojtokat eltüntette, bajuszát még rövidebbre vágatta, és mindig készen volt arra, hogy holnapra becsukatja valamelyik kaszárnyába a hódító, eperillatú Königsegg grófné, a császárné udvarmesternője, bár minden körülmény alkalmasnak látszott arra, hogy a szürke takarékpénztári titkár regényes külsőben, romantikus köpenyegben jelenjen meg az emberek ábrándjaiban, Falk az udvari zsidó nem szimpatikus figurája volt azon kevesek előtt is, akik az osztrák nyaralóházban tudomásul vették mindennapi látogatását. Mintha uzsorások pénzét közvetítené a Habsburgoknak, nem pedig magyar költők verseit fordítaná a legjobb tanítványnak. Ámde a kis és nem éppen szabályos termetű férfiúban elszánt energia lakozott. Komornyikok, zsandárok, festményarcú, előkelő hölgyek, akikkel útjában találkozott, míg a császárné szobájába jutott, belsejében tán megremegtették. Fürge és nesztelen járása volt. Hamar el tudott tűnni az udvarmesterné megfagyott, képtári tekintete elől. („Mit akar itt ez a kis zsidó?” – hangzott egyszer a magyar nevelő háta mögött az üvegfolyosón. Ugyanazon dresszírozott, szőnyegsuhogású hang felelt: „Elise éppen olyan szeszélyes, mint testvére, a nápolyi királyné, akiről ugyebár hallott?”)
Végre mégis eljutott Falk úr abba a kertre nyíló szobába, ahol rendesen a Habsburg asszonyok szoktak tartózkodni. Sok régi császárné, aki imára kulcsolt kézzel fekszik a kapucinusok sírboltjában, üldögélt e kétablakos teremben, ahonnan a park szabályosra nyírott fáit, alvó virágágyakat, mozdulatlan füveket, néma kerti utakat, olykor lehajtott fejű, öreg kertészt lehetett látni, aki látszólag csak azért jött a világra, hogy a rezedákat meggyomlálja a császárné ablaka alatt. Mária Terézia, akinek kedvéért magasabbak lettek az ajtók, kényelmesebbek a székek, és tágasabbak az ágyak, itt írogatta a verébfej nagyságú betűkkel leveleit királyoknak, tábornokoknak, férjhez ment leányainak. A hollótollak katonás sorban állottak, bár olykor jól megmártotta őket a férfias kéz a pásztorjelenetes porcelán kalamárisban. Itt, a régi császárnék illatával, hangjával, lépésével hallgató kerti szobában egy karcsú, nyúlánk, fiús tekintetű, hátrafésült hajú, diákosan tintás ujjú fiatalasszony várta a görbe lábú kis tanítót, mintha az egyenesen valamely magyar kisvárosi zsidó iskolából jött volna. Vonalozott irkát vett a kezébe, amint a váróra egyet57 kondult, és Falk felé nyújtotta az elkészített feladványt. (Egyik elhalt rokona, okoskodó József a kor divatja szerint sok idejét töltötte életének e rózsaszínű gyertyák mellett, filozófiáról, enciklopédiáról, uralkodói reformokról írogatván leveleket, amelyeket külön futár vitt Moszkvába, Katalinhoz. A francia nyelven írott levelek az udvari nyomdában kinyomattak, és most Elise feladata volt e régi episztolák magyar nyelvre való lefordítása.) Falk átvette az irkát, és még nem kellett üveget használnia, hogy Elise hímzéses, virágszár alakú, selyemfonálos betűit láthassa, amint ez idő tájt az összes osztrák zárdákban kezdték írni tanítani az előkelő családok leányait.
– Csupán a Z betű ellen volna kifogásom – mondta hódolattal.
A szőnyegen két orosz agár hevert, mintha a spanyol királyi képtár valamelyik régi udvari festménye nyomán rendezték volna be e helyet; a sarokban, az ablaknál a felügyelő donna varrogatta örök kézimunkáját, mintha valamennyi oltárterítőt a spanyol udvarhölgyek hímezték volna a világon.
Ámde a donna külsejéből hiányzott a régi udvarhölgyek sírboltos, misemondóruhás, lélekharang-kongásos, feszült idegzetű, szertartásos komorsága. A hátulsó ablaknál egy napsütéses arcú, frufrus, ábrándos szemű, barna fej emelkedett fel, és rövid, barátságos tekintetet vetett a mindig izgatottan érkező kis emberre, aki ettől a pillantástól megnyugodott. Aztán eltűnt a jóságos, régi magyar családi albumokból való, „Ida nénis” fő a kézimunka felett, holott még alig lépte át a gyermekkor határait e búskomoly homlokú, sokat gondolkozó és óvatosan tervezgető kecskeméti leány. Mintha meggondolt, halk mozdulataiban, figyelmező fejtartásában, a varrótű nesztelen mozgatásában benne volna a történelem homokszemeinek zizegése. Figyelmező, magyar bánatú szeme előtt az éj csendjében bizonyára elvonulnak a hazai képek, kútágasok, bús udvarházak, és börtönökben virrasztó magyarok kérdő tekintetével találkozik az álma. Pitymallik kelet felé, a vihar és a bú által földre sújtott vetések emelgetik a fejüket a bizonytalan szélben. A kecskeméti leány pamutgombolyagján, ott, az Elise háta mögött, ereszkedik egy nemzet sorsa.
– Mikor kapott ön levelet hazulról? Mi újság Magyarországban? A nápolyi királyné, testvérem, mindig érdeklődik a magyarok iránt.
– Eötvös írt, akinek már néhány levelét bemutattam. Készülődnek58 a koronázásra, és a zenészek már tanulják Liszt Ferenc koronázási miséjét.
Elise elborongva nézett a kertbe, a kecskeméti lány kezében gyorsabban mozgott a tű.
– Mikor még otthon tanulgattunk, húgommal, a nápolyi királynéval, nevelőnk egyszer azt mondta, hogy a legcélszerűbb kormányforma mégis a köztársaság. A nápolyi királynénak is ez a véleménye mai napig – mondta Elise csendesen, elmerengő hangon.
Falk nevelő úr fogai hallhatólag vacogtak. A két válla közé húzta a fejét, mintha mennykőcsapást várna valahonnan. Königsegg grófné most már bizonyosan beviteti a kaszárnyába. Vagy a falból kilép egy alabárdos testőr, és az utat mutatja a börtön felé.
Ámde nem dőltek össze a császári lak falai. Elise nyugodtan, tenyerébe támasztott állal nézett a kis nevelőre, aki végre körüljártatta szemeit a régi császárnék szobájában. Az ablaknál „Ida” nyugodt, csendes tekintetével találkozott.
– És ki volt az a nevelő? – kérdezte Falk, levegőhöz jutva.
– Majláth József gróf, tehát magyar. A nápolyi királynéval együtt azt hisszük, hogy a magyarok legjobban szeretnék a köztársaságot, és nem a koronázást – felelt a császárné. – Nemde ön is?
A takarékpénztári titkár ezután már nem tudta többé felemelni a szemét. Szinte megsemmisülve ült helyén. Végzete beteljesedett. Ellenségei győztek. Most már senki sem veheti le róla a gyanút, hogy a császárnét forradalmi eszmékre tanítja titokban.
Elise megsajnálta a kétségbeesett nevelőt.
– Úgy tudom, ön költő is, Falk úr. Fordítsa le ezt a költeményt.
A tanulóasztalon át egy piros kötéses könyvet tolt a titkár elé. Eötvös Józsefnek egy verse volt a lapon. A címe: Végrendelet. Remegő kézzel mártotta meg a tollat, amint írni kezdett.
Elise áthajolt a vállán, amint az aranyporos betűk a papirosra rajzolódtak.
– Majd elküldöm a nápolyi királynénak – mondta. – Ő nagyon szereti a verseket.
Elise összehajtotta a papirost.
– És most, Falk úr, egy nagy szívességre kérem fel önt. Tudomásom van róla, hogy egy tiltott könyv jelent meg Londonban, amely azonban a magyarok között el van terjedve. Széchenyi írta és Blick a59 címe. Nagyon szeretem a rebellis könyveket. Szerezze meg ezt a könyvet. Elküldjük húgomnak, a nápolyi királynénak.
– Felség – felelt Falk halálsápadtan –, az a könyv ki van tiltva Ausztriából.
– Hisz éppen azért kíváncsi rá a nápolyi királyné – szólt jókedvű, felvilágosító hangon a császárné.
A szoba hátterében fehér, aranyozott lépcső emelkedett, amely az emeletre vezetett.
Az emeletről erős, katonás hang hallatszott:
– Elise!
A növendék felállott helyéről.
– Megjött a császár! – szólt egyszerűen, és kezét nyújtotta. – Ne felejtse a nápolyi királynét. Ő rajong a forradalmi olvasmányokért.
*
A takarékpénztári titkár ezután évekig felébredt álmából, ha az őrjárat ütemes lépései hangzottak fel a néma éjféli utcán. Ámde késő öregségében megnyugodva gondolt e dologra is, mint általában az elmúlt, messzire ment ifjúságra, reményre, szerelemre, hangulatra emlékeznek az emberek. Vajon a nápolyi királyné volt az, aki a magyar forradalmárok iránt érdeklődött, tűnődött néha magában.
(1916)60
