Bánat
Bánat
A régi recept szerint, midőn még a költők voltak az orvosi tanácsadók Magyarországon, J. J. (egykori világfi és kalandor) vidékre költözött, midőn végre lenge, repkedő és szélhámos életében olyan sebet kapott a szívére, hogy éjszaka nyögött a fájdalomtól, mint egy hideglelős muzsikus cigány. Egy falu végi ház lett otthona, amelyben rövidlátó, megszürkült és régi báli ruhává lett idős hölgy lutriszámokkal írta tele a falakat – egykor J. J. rajongói közé tartozott, később csak unokatestvér, majd jóságos atyafi, aki magányos otthonát szívesen megosztotta a világrendben csalatkozott kalandossal. Kötöttek, régi képes újságokat lapozgattak, J. J. lombfűrésszel madárkalitkát tervezett, a ház végében Adolphine aludt, miután az irónt keze ügyébe kerítette, hogy az éjféltájban feltünedező számjegyeket (a brünni lottó részére) feljegyezhesse, míg a ház első szobájában J. J. régi sportlapokat, lóverseny-kalendáriumokat forgatott: hogyan kellett volna játszani bizonyos időben, midőn jó kocsin a gyepes versenytérre nyargalt, és kancák és mének játszi futkározásán meggazdagodni óhajtott. Éjféltájban talpra állott, és részint feldúlt idegei csillapítására, részben leskelődő cigányok elriasztására az ablakból kilőtt pisztollyal. Egyszer, amint a mordály ijedt tüzét már a sötétségbe vetette, siketen durrant a lőpor, valaki megragadta J. J. kezét az ablakon át. Csuklóban, erősen, szívósan… egy rubintgyűrű fénylett a középső ujjon, és a kéz oly gyöngéd és habfehér volt, mintha sohasem tett volna egyebet, mint imára kulcsolódott.
J. J. oroszlánszívűnek hirdette magát, amíg a nagyvilágban kóborolt, és a bátorságnak olykor némi hasznát látta, ám nyúlszívű, aggodalmas, őrülten félő, árnytól, lehulló falevéltől megijedő férfiú volt. Tehát csaknem elájult, midőn az idegen kéz megfogta kezét. Egy másodpercig nem tudott számot adni, hogy mi történik vele. Egyszerre a szabadban találta magát, az őszi kertben fájdalmasan47 csörögtek a láthatatlan falevelek, mint kis halottak csontjai a madarak és gyermekek temetőjében, a kéz előre vezette… a hold hosszú betegség után sápadtan, tartózkodva, félve úszott el a szemhatáron. A baráti házból, mint egy hörgő falióra hangja, hallatszott Adolphine szava.
– Hetvenhárom… Boldog hetvenhárom!
– Elviselhetetlenül szenvedtem – szólalt meg J. J., mert az éji árnyban, a vámpírkezűben egyikét sejtette ama hölgyeknek, akiknek életet, halált, szerelmet fogadott. – A létet már nem bírtam tovább, elmenekültem a pesti nap elől.
Az éjjeli látogató nem felelt. Hosszú, táncos léptekkel vitte a férfiút a nedves galagonyaösvényen, mintha a setétségben is látott volna. A háta, kis válla, amilyen a Vénusz-szobrocskáké, rövid, fehér nyaka és sűrűn göndörödő haja valakire emlékeztette J. J.-t, akit egykor nagyon szeretett. Akiért úgy nyöszörgött, mint egy szopornyikás kiskutya, akit évekig keresett a szemével, utcán, színházban, bálteremben, elhagyott budai temetőben, Jezsuita lépcsőn és rác templomban. Eltűnt, elment… Csak néha hallotta mesterkélt, kacér, dudorászó hangját éjszaka, álmában, midőn a tó elcsendesedik, és a hattyúk a szárnyuk alá dugják fejüket, mintha többé nem térne vissza a nap.
A vámpír az országútra vezette J. J.-t. Különös hintó állott néma, zajtalan lovak mögött. Egy láthatatlan erő a kocsiba emelte J. J.-t, pedig borzongva gondolt arra, hogy odabenn talán véres emberi hullákkal találkozik, amelyeket a vámpír az éj folyamán összegyűjtött. Ám a kocsiban rezeda- és gyöngyvirágillat volt, mintha az imént szállott volna ki belőle egy ifjú falusi menyasszony, aki a nász előtt két napig fürdött, öltözködött, fésülködött, végül fehér cipője sarkát is beillatozta.
– Sokat szenvedtem – ismételte panaszosan J. J., mert titokban azt remélte, hogy kegyelmet nyer az éjjeli látogatótól, ha ügyesen forgatja a szavakat.
– Mindennap összeírtam a bűneimet, az elmúlt életemet. Késsel fába véstem, ceruzával elhagyott torony falára írtam, papírszeletre bíztam, amelyet a rohanó hegyi folyóba vetettem. Így hangzott életem: Féltékenység. Bánat. Kevés öröm. Alkohol. Szégyenkezés. Kártya. Gőg. Szélhámosság. Kevés szerelem. Szerelmi vér. Ah,48 hogy hányszor írtam le, hányszor mondtam ki hamiskodva e szent szót: Szerelem!
A lovak zajtalanul vitték a hintót. Az idegen kéz vasbilincsként fogta J. J. csuklóját. Most már mind bizonyosabbnak látszott, hogy az imént, amikor az ablakon kihajolt, valaki orozva szíven lőtte, meghalt, és megkezdődött a másvilági élet, amelyben sohasem hitt. Ki tudja, mily szenvedések, fájdalmak, bajok várják a mérföldmutatónál. Legalább egy vak koldus, lábatlan nyomorék jönne az elhagyott országúton, részeg muzsikusok verekednének a határcsárdánál, akiktől segítséget lehetne kérni! Jönne rőzsével hátán a mesebeli, holdvilágarcú szegény asszony. Jönne a rimánkodó árva gyermek édesanyja sírjától. Jönne egy bús nő, akit boldogságában megcsalt, meglopott, elhagyott… egy kicsi vagy egy nagy e szegénykék közül, akik meggondolás nélkül áldozták fel magukat egykor hazugságainak… Közelegne egy gyermek, akit megbántott, egy asszony, akit megvert, egy kutya, amelyet megrúgott… Csak jönne valaki a kétségbeesett éjszakán, aki megállítaná a borzalmas kocsit, aki segítségére volna, hogy a láthatatlan vámpírtól megszabaduljon.
Senki sem jött.
J. J. ekkor a siralomházi kétségbeesésben mély, szívből jövő hangon felkiáltott:
– Hiába vonszolsz magaddal, már nem szeretlek többé!
A kéz megremegett a csuklóján. Egy másodpercre engedett a bilincs, de nyomban összeszorult. Ámde J. J. szívéhez levegő jutott, teli hangon, folyamatosan kezdett beszélni, mintha ismét ifjú hazug volna.
– Ide hallgass, te szörnyeteg. Mindjárt megtudod, hogy kiábrándultam belőled.
Midőn életem céltalan lett, semmit és senkit nem szerettem többé, falevelet vettem a szájamba, és azon magamnak mindenféle nótákat fütyölgettem, így mulattam. Már az sem fájt, hogy még mindig életben vagyok annyi keserűség után. De a holnapi reggelben sem reménykedtem, hogy ismét megtalálom régi kedvem zongorakulcsát. Már csak lutriszámokat álmodtam, zsibbadt létet, üres hordót, bút, varjúkárogást, folyónak hideg mélyét és kárörvendő mosolyt. És elveszítettem eddigi útipoggyászomat, a jól megtöltött pisztolyt. Már nem leszek öngyilkos sem. Mert nem szeretek senkit, akinek kedvéért érdemes volna meghalni.49
A kocsiban most egy fájdalmas jajkiáltás hallatszott. Hirtelen, szívből, igazán zokogni kezdett egy nő, majd színészkedve, a jelenet hatásáért folytatta a sírást, mint a nők szokták.
J. J. erre magához tért.
Gyönyörködött, és dühös volt. Jólesett és mérgesítette az asszonysírás.
– Mit akar? – kérdezte mogorván.
– Téged, mert szeretlek, érted, utánad jöttem.
J. J. megkopogtatta a kocsis vállát.
– Leszállok, öregem.
Majd a nőhöz fordult:
– Dolgom van a polgári olvasókörben. Csodálom, hogy mindenféle ringy-rongy női dologgal háborgatni mert elfoglaltságomban.
A zokogás még sokáig hallatszott, J. J. úgy érezte, hogy daliásan lépked álmában.
(1916)50
