Múló évek Bécsben
Múló évek Bécsben
A kék dominó a bécsi hercegné emléke volt, és Máriaffi vidéki rokonai: a regényeskedő nagyanyja egy bakonyi falucskában; ábrándos anyja egy vidéki, őszi ködben szinte csak az emlékezésben élő úriházban, a csepegő eresz alatt; faluban lakó testvérei karácsonykor és egyéb családi ünnepségeken beszélgettek a kék dominóról, mint valamely csodálatos köntösről, amely egykor a Máriaffiak szerencséjét jelentette…
– Ha Gábor el nem rontja a dolgot! – mondták, sóhajtották a pipafüstben, elmerengtek. – Talán mindnyájan hercegek vagyunk azóta – dörmögte jogos szemrehányással Máriaffi-Gaál az x.-i dohánybeváltó hivatalban.
Egykor Gábor volt a család esze és büszkesége. Már gyermekkorában félvállról beszélt a rokonaival, magára zárta az ajtót, amikor tanult, unottan hagyta ott a névnapi ebédet, hogy egy könyvet olvasson a kertben. Setét, befelé néző szemétől félt az édesapja. Karcsú, nyúlánk, szöghajú dalia lett, de a falusi kisasszonyokhoz sohasem volt szava.
Egyedül sétálgatott a folyóparton, senkivel sem közölte gondolatait, gőgös, hideg, megvető arccal hallgatta falusi atyafijai kedveskedéseit. Egy leány szerelem miatt a kútba ugrott, Gábor kézlegyintéssel intézte el a dolgot. Később – oxfordi tanuló korában – az alispánékhoz hívták a falusi kurtanemes fiát.
– Nem akarok szolgabíró lenni a vármegyében – mondta gőgösen, és egy kecske társaságában töltötte a nyári vakációt.
Mindenkit megvetett messzi környéken, egy fejjel magasabbnak érezte magát a főispánnál. A gyermekkori pajtásait már régen nem ismerte meg. Csak regényeskedő nagyanyjával állott szóba, mert az éjjel-nappal vállfűzőt viselt, Párizsból hozatta késő öregségében is a ruhaszövetet, és a régi házban, hol az öreg hölgy egyedül lakott,61 mint egy száműzött fejedelemasszony, Gábor komoly, hosszú léptekkel sétált föl és alá, narancsot hámozott a nagyanyjának, és grandezzával megkínálta:
– Nagymama, én érzem, hogy sokra viszem… Hercegnők és híres színésznők fognak szeretni, a monarchia első gavallérjai lesznek a barátaim. Csak egyszer elhagyjam e szomorú falut, megalázóan mindennapias környezetet. Talán követ leszek egy királyi udvarnál …
Az öregasszony kezet csókolt az unokájának, és arra hivatkozott, hogy már volt a családban egy kék szemű és setét hajú kalandor, akit nagyon szerettek az asszonyok. Kázmérnak hívták, és útközben agyonlőtték, midőn a püspök unokahúgát elszöktette.
– Dicsérd a kezüket és lábukat, és mindent megnyerhetsz az asszonyoknál. Álorcában járj, légy hiszékeny, szentimentális, rajongó, fenyegetőzzél, hogy meghalsz értük: ezt nagyon szeretik a nők. Elhatározó pillanatokban gyorsan, erőszakosan cselekedjél. És ne higgyél könnynek, sóhajnak, sirámnak! Csak hiúságból sírnak… Mindig arra gondolj, hogy ha te nem csalod meg őket, előbb-utóbb ők csalnak meg és kinevetnek. Adjál nekik szentképeket, amulettokat, ringy-rongyokat, édességet és mézes szót. Cserébe az életükkel is szívesen fizetnek.
A merev, öreg asszonyság jéghidegen, nyugodtan, mint a szenvedélytelen, kihűlt vénség nézett vissza életére s élettapasztalataira. A nőket megvetette és a férfiakba szerelmes volt.
Néhány év múltán Máriaffi írnoki álláshoz jutott a kancelláriánál, és a bécsi színházakban erősen látcsövezte a dámákat, mint abban az időben mondták. Anyagi helyzete oly sivár volt, hogy nem jutott mindennap ebédhez, de a vacsorát rendesen víg cimborák társaságában töltötte, akik Magyarországból jöttek, és tulkokat adtak el. Máriaffi meghallgatta a nótáikat, de maga sohasem dalolt. Elkísérte őket a víg leányokhoz, de ő a mulatóterem mögött az öreg asszonysággal beszélgetett a kis szobában, aki a régi Bécsről és régi urakról mesélgetett. A képeskönyv, amelyet Máriaffi ilyenformán lapozott, a bécsi kongresszus hőseit díszöltöny nélkül mutatta. Az öreg asszonyság, aki mindenkit ismert Bécsben, jókedvvel oktatta a szelíd és szomorú magyart. A hercegek és grófok az asszony előadásán át62 oly közel lépkedtek Máriaffihoz, hogy szinte csak a kezét kellett kinyújtania, hogy elérje őket. A hangjukat, a szokásaikat, furcsa mulatozásaikat az Erdei Pintynél, szerelmeiket elmesélte a mindentudó hölgy. Máriaffi, midőn a téli ködben hajnalfelé hazafelé ballagott szegényes, külvárosi lakására, nemegyszer azt hitte, hogy Ausperg herceg biceg mellette, és Andrássy Gyulához megy holnap ebédre. Míg dohos kancelláriában érdektelen ügyiratokat másolt az ölnyi vastag falak között, és mellbeteg, koravén, pápaszemes írnokok mutatták körülötte jövendő sorsát.
Farsang volt, midőn megismerkedett végre a hercegnővel, akire egész életében gondolt. A hercegnő Magyarországban lakott, és télen egy-két hetet szokott tölteni a császárvárosban. Valami dolga akadt a kancelláriánál, és Máriaffi udvariasan kalauzolta a dohos folyosókon. Meglehetősen élénk, vörösszőke, kis termetű asszonyka volt a hercegnő; sokat lakott falun, mert az ura így kívánta, és minden műveltsége mellett valamely vidékies természetesség volt a szavában. Prémek és selymek, fátyol és finom cipő a Máriaffi képzeletéből jöttek, és a fehér dupla kesztyű, amelyről annyit álmodott, valóság lett a kezében, midőn a hercegnő megköszönte fáradozását.
– A nagybátyám lovakat vásárol a külvárosban, ma egyedül ebédelek – mondá a hercegnő. – Nem áldozná föl magát, barátom, hogy csevegjen velem az étkezés alatt…?
Máriaffi elhalványodott, míg a kalapjáért és felöltőjéért sietett, egy pohos iratszekrényből vállfűzős, nagy orrú öreganyja lépett ki, és így szólott hozzá:
– Tetszel a hercegnőnek.
– Kiskorcsmába menjünk, ahol senki sem ismer, és hangosan nevethetünk – indítványozta a hercegnő.
És miután Bécs a kis sörházak és harmonikás korcsmák városa, csakhamar elhelyezkedtek az „Egér”-ben, ahol diákok, hivatalnokok evés közben a Chikk meg a Floh című képeslapokat olvasták, a korcsmáros maga szolgált vendégeinek, és ötpercenkint megszólalt a zenélőóra. A hercegnő bécsi szeletet evett, sert ivott, és örült a ropogós perecnek. Kis, fehér kezén az ujjai mint külön élőlények mozogtak. A gyűrűsujja, amelyet egy rubint vére díszített, oly karcsú volt, mintha leheletből lett volna. Simára fésült haja úgy feküdt fején, mintha a hercegnők hajának más növése volna, mint a közönséges halandóknak. Vajon milyen lehet a lába, amely a kis cipőkbe63 volt bújtatva? Milyen lehet a harisnyája? És hímzett zsebkendőjét midőn elővette, illat szállt föl, mintha gyöngyvirágok nyílnának, itt, valahol a környéken.
A hercegnő néha könnyedén sóhajtott, és szórakozottan nézett ki a keskeny utcára, amelyet hórihorgas, vén házak álltak körül.
– Valamely bánata van, asszonyom? – kérdezte mély részvéttel Máriaffi.
– Magam sem tudom, miért, néha elszomorodom, és megunom életemet – felelt vidor nevetéssel a hercegnő.
Máriaffi a nagyanyjára gondolt. Mit kell most csinálni, mit lehet és tanácsos felelni? A nagymama messze volt. Gábor tehát beleegyezően bólintott.
Ezután vásárolni mentek a Belváros tündöklő boltjaiba. Itt egy szőrme, amott egy selyem, máshol harisnya és cipő keltette föl a hercegnő figyelmét. Meglehetős szakértelemmel vizsgálta a portékát, nem alkudott, gyorsan fizetett, és fölsóhajtott, mintha a vásárlás valamely súlyos kellemetlenség volna, amelyen túl kell esni.
Egy sarki boltban kék selyemdominót vett észre a hercegnő. Száz forint volt az ára, és a hercegnő, míg a kebléből elővette a pénzt, gyönyörködve simogatta a dominó kelméjét.
– Ezt ruha nélkül lehet viselni – súgta bizalmas titokzatossággal Máriaffi fülébe. – Vegye magához, barátom.
Máriaffi a felöltőjébe csúsztatta a kis csomagot.
– Egyszer, valamikor eljövök magához – mondta a hercegnő, és nedves volt fátyola a szája előtt. – Lehet, hogy holnap, lehet, hogy évek múltán. Fölveszem a kék dominót, és maga elmondja nekem, hogy szeret – mert hisz, ugye, ezt akarta elmondani?
– Asszonyom, mindig várni fogom…
– Eljövök, bizonyosan eljövök, vigyázzon a dominóra…
A hercegnő előintett egy bérkocsit, és eltűnt. A farsangi estén Máriaffi fölhevülve és megzavarodva járt-kelt kis szobájában.
– Az ördög játszik velem – dörmögte, és sokszor kibontotta a kis csomagot.
A kék dominó szelíden, mint a mennyboltozat, terült el. Fehér szalagok voltak belefűzve, és kis rózsák ráhímezve. A legjobb selyem volt. Könnyű, mint a mosoly.
– Nos, nagymama? – kérdezgette az asztali lámpást, a zúzmarás ablakot, az állóórát és a vasfeszületet, amelyhez imádkozni szokott.64 A nagymama álmában megjelent, és kinyújtotta csontos kezét. Valamit mondott is, valamely öregasszonyos bölcsességet, de Máriaffi reggelre elfelejtette.
Másnap és harmadnap nem mozdult el a lakásáról Máriaffi Gábor, a kancellária írnoka. A tűz előtt üldögélt, álmokat szőtt, minden száncsöngésre összerázkódott, és felszökött helyéről, ha a szomszédba, a „Piros Almá”-ba betért egy bérkocsi, és az ajtón megszólalt a csengő. Szinte belebetegedett a várakozásba. Sápadtan, megviselten ment el hivatalába, de büszkeségében nem köszönt öreg írnoktársainak.
A legközelebbi vasárnap délutánt levélírással töltötte. Mindent pontosan megírt a nagyanyjának. Egyetlen szót sem felejtett el. A nagymama bizakodva válaszolt:
„Egyszer ismét unatkozni fog a nő, és akkor majd fölkeres” – válaszolt az öreg asszonyság.
Elmúlt a farsang, tavasz lett a hegyeken. A Duna virágzó bokorágakat sodort. Magyarországból néha levél érkezett. Az anyja vagy más rokona kérdezte: „Eljött a kék dominó?” Árverés van kitűzve, gyerek születik, Feri bácsinak új műlábat kellene venni… Egy nagyralátó Gaál atyafi birtokra alkudozott, amelyet most olcsón meg lehetne venni.
És az évek múltak, muladoztak. Máriaffi mind ritkábban vette elő a kék dominót a szekrény mélyéből. Ha Magyarországból levél jött… A rokonság hosszú, téli estéken még reménykedett. De Máriaffi már csak úgy nézett a dominóra, mint ifjúsága érthetetlen, elmúlt emlékére. De mindvégig rátartós volt, bár kalandjairól hallgatott, megvetette a mindennapi, szürke embereket.
(1916)65
