Szerafin
Szerafin
Mint a pók, a régi mesterember szövi a fonalat magányos, kora őszi alkonyaton, elhagyott kerti házak, egykor derűs lugasok zugában, ahová legfeljebb sírni jár az emlékezet, Nagybotos Viola egyedül csavargott a bástyasétányon, és legkedvesebb gondolata az volt, hogy vallást alapít a nők ellen, vagy ligát, megvédelmezésére a szegény férfiaknak. Egyszerre három kedvese hagyta el.
Az új egyesület tagjai kutyabőrből való szíjat viselnek jelvényül a gomblyukban, hol egykor nefelejcs vagy gyöngyvirág illatozott, amilyen éppen a hölgy színe volt… Néhány gyilkosság is tervbe volt véve, éjjel a Dunán, csónakázás közben bőrzsákba varrják a nőt, és a folyam medrébe leeresztik, hogy sohase kerüljön napfényre a tett. Máskor elhagyott városvégi házakba hurcoltatnak el bizonyos nők, korbácsot kapnak meztelen testükre, és a kertben ölnyi mélységű sírt ás az egylet sekrestyése.
Három fejfa álldogál egymás mellett, három női név a fejfákon, és az éjfél itt mozgalmas lesz, midőn a halott nők, Nagybotos egykori kedvesei felébrednek, és egymás hajába ragadnak.
– Szegénykék! – sóhajtott fel Nagybotos a bástyasétányon, mert mindegyik nőről tudott valamely megható, szentimentális vonást, ami a kivégzéstől megmentse hölgyeit. Az egyiknek például a járása töntörgő, gyermekes lépései, másiknak mélabús fejtartása, harmadiknak komoly, mélyen zengő hangja, mint a bánat muzsikája, úgy ellágyította Nagybotost, hogy még a csalást is megbocsátotta nekik. Egyiket mindig úgy látta, hogy omnibusz után fut, és mily ügyetlen volt szegényke. A másikat magányos szobába képzelte, ahol tenyerébe ejtett állal üldögélt, és maga elé mereng, mint az özvegyasszony a temetőben. A harmadikat folyton panaszosan, bánatosan hallotta szólani.
– Jaj – mondta magában Nagybotos, és az egyesület sekrestyése hivatalos451 dolog hiányában tétlenül lődörgött a budai kocsmákban, egyetlen kivégzés sem fordult elő a vallásalapítás óta.
A sekrestyés régebben betegápoló volt egy elmebajos fiatalember mellett, akinek a pirománia volt egyik betegsége. Borkovics, egy elzüllött színész, esténként azzal mulattatta betegét, hogy tüzet rakott az ágya alá. Egyszer Borkovics elkésett a kocsmában, az elmebajos egyedül rakott tüzet az ágya alatt, és segítség híján szénné égett. Később egy alkoholista földbirtokos mellett végezte az ápolási teendőket. Mindennap holtra itta magát, hogy a beteg az alkoholtól megriadjon. Egyszer azonban lumpolt Borkovics, és színjózanon került a beteg elé. Szerelmes volt, nem bírt az ital vele. A földbirtokos visszaesett betegségébe, és nemsokára meggyulladt benne a pálinka. A színésznek tehát mindegy volt, hogy miféle foglalkozással tölti el szabad óráit. Miután szerette az elmebetegeket, Nagybotost magában csöndes őrültnek nyilvánította, és elfoglalta új állását. Fizetése volt és kosztja egy asszonyságnál, bizonyos Markovicsnénál, aki azelőtt, régente Nagybotos kedvese volt, és miután visszavonult a leánykereskedelemtől, egy kápolna közelében, ecetfás udvaron, régi házban lakott Budán, ahol a falakba szent életű szerzetesek és meggyilkolt kereskedők voltak temetve. S az új liga híve lett, miután a német újságban rossz híreket olvasott a nők mozgalmáról.
– Thaisz rendőrkapitány alatt bezzeg eltoloncolták volna az ilyen nőket a városból. Még szavazni is akarnak! – méltatlankodott az asszonyság, aki úgy gyűlölte a szerelmet és a nőket, mint öreg nyugdíjas tanítók az iskolát.
Borkovics – Nagybotos pártfogása folytán – a budai házban ebédelt, és a zsebe tele volt levelekkel, amelyeket nem létező, előkelő személyek nevében önmagához intézett. Nagyon szeretett leveleket írni önmagához, amelyekben kedves Péternek szólította magát, holott Mihálynak hívták. Az asszonyságnak ünnepélyesen felolvasta a leveleket, aztán sorszámot írt a levél sarkára, mint egy irodafőnök.
– Az „öreg” örülni fog a váci püspök áldásának! – mondta egy napon, midőn ismét levelet hamisított, „öreg”-nek Nagybotost nevezvén. És hivatali költségre előleget vett az asszonyságtól.
– Csak hímezze a zászlót, mama – mondta búcsúzásnál –, nemsokára megtartjuk a zászlószentelést.
Egy őszi napon, mikor már a külföldi előkelőségek is bejelentették452 hozzájárulásukat az új ligához, Borkovics aggodalmas arccal dugta gallérjába az asztalkendőt a budai asszonyságnál.
– Az „öreg”-nél nincs valami rendben – mondta, miközben a levest kanalazta –, Szerafint a budai korzóra csalta, és órákig üldögéltek egy padon.
A komoly asszonyság, aki Nagybotos kedveseit húsz esztendő óta számon tartotta, leste, leleplezte, úton-útfélen gyalázta, és névtelen levelekkel üldözte, Szerafint éppen úgy ismerte, mint a többi hölgyet. Szerafin a visszatérő nők közé tartozott, aki három esztendőnkint felbukkant Nagybotos életében, két-három hónapig halálra kínozta a férfit üldözésével és féltékenységével, aztán valami ürügy alatt összeveszett és eltűnt. Nagybotos egy darabig kétségbeesetten kutatta a nő nyomait, aztán fogadalmat tett a tabáni templomban, hogy most már örök időre befejezte Szerafinnal való ismeretségét. Ilyen időkben jó szolgálatot tett a budai asszonyság, akinek ölébe lehetett hajtani a meggyötört főt, és hallgatni a szép, hosszadalmas meséket hűtlen nőkről és a nemezisről, amely őket utolérte.
Csak nagy nehezen tudott megfelelő kalapot találni a budai asszony a régi dobozaiban, mert már évek óta nem járt el a házból. Aztán karon ragadta Borkovicsot, és megindult a Töröksánc utcából.
– A várban szoktak délután sétálni – mondta a sekrestyés. Valóban ott járt Nagybotos egy nőalak mellett, mint a hím galamb libeg a templompárkányon.
– Azelőtt vörös volt a cudar – mondta a budai asszony. – Vajon mit csinált, hogy lefogyott?
Távolról lesték az andalgó párt. A hölgy álmodozva lépkedett, és mélán oldalra hajtotta a fejét, mintha először sétálna a várban délután. Nagybotos életre-halálra hazudott, hogy szinte megnőtt a füle. Aztán megállottak, és hosszasan nézték az alant elterülő városrészeket.
– Ez szerelem – mondta a kapu alatt, leshelyén a budai asszonyság. Borkovics fütyörészve nézegette vadonatúj lábbelijét, mint aki már úgyis megunta hivatalát, és tüzet rak az ágy alá.
A hölgy válla a férfi vállához ért, aztán titkon találkoztak a kezek. Ismét elindultak halkan, boldogan, önfeledten, mintha körül a régi templomokban a közelgő koronázásra díszítenék az oltárokat.
– Van magának törvényes felesége, Borkovics? – kérdezte Markovicsné.
A sekrestyés vállat vont.453
– Ahogy vesszük…
Az egykori okos asszonyság elpirult.
– Kár, mert magához férjhez mentem volna.
A színész Nagybotos után mutatott töredezett pálcájával:
– Nem hiszem, hogy beleegyezne az öreg. Féltékeny, ördögien féltékeny…
– Ó, Szerafin, mióta maga elhagyott, mintha sótalan volna minden eledelem, és fanyar a borom.
A barna asszony a vállát a férfi melléhez nyomta.
– Majd megitatlak, majd megetetlek.
Markovicsné ekkor már a szerelmesek háta mögött állt. Felemelte az esernyőjét, és néhányszor végighúzott Szerafinon, mint a polgárnők szoktak elbánni vetélytársnőikkel.
– Nyomorult! – mondta. – Ez a szerelem? A hűség? Jöjjön, titkár úr.
Ódivatú kalapjában, kopott köpenyegében, amelyre büszke volt, mint egykor a báli belépőjére, nyugodtan elsétált a színész úr karján.
Szerafin erre természetesen örökre elhagyta Nagybotost, és a nők elleni liga ezután nemsokára megalakult Budán, az „Arany Békához” címzett vendéglőben, ahol az egyletek szokták céhládáikat tartani. Borkovics néhány öregurat szedett össze, akiket társaskocsin, amilyeneken a temetésekre szokás járni, szállított a helyszínére. De Nagybotos, az egylet alapítója egy fa alatt üldögélt egy felvidéki városkában, és azt számítgatta, hogyan lehetne bemászni egy ablakon.
(1914)454
