Fehér holló a tornyon
Fehér holló a tornyon
Az álmok, e drága szélhámosok a falusi téli estéket éppen úgy szeretik látogatni, mint a városi vizitszobák kályháinak pirosló vasajtaját, amelyre nagy bajuszú kutyákat és szőlőfürtöket alkotott a vasöntő. Az álmok mindig vámmentesen, szabadon közlekedtek az országban, a kocsi, amely őket ide-oda szállította, orgonavirágos keréken gurult. Útközben, a keresztutaknál vén mezei csőszök állongtak a holdfényben a rozstábla szélén, és hosszú botjaikkal mutatták az utat, merre vegye útját az álomkocsi, amelyen minden feltalálható volt, mint egy nagy panorámában. Faragott diófa deszka, amilyenből rendes, meggondolt emberek a koporsójukat rendelik – a férfiak álmai, rózsaszínű, púderesskatulyákhoz hasonlatos szekrénykék őrizték a nők álmait. Az elhagyott torony lakói: a baglyok fáradhatatlanul vitték a hintót, faluban, városban kidobtak egyet drága ajándékaik közül a hintó utasai – özvegy Morvainé egy nyár végi éjszakán illatszeres üvegecskét talált az ablakában a hervatag virágcserepek között, az üvegre virágkosár volt rajzolva és nefelejcskoszorú, mint a szívekre a régi fametszeteken. Amint a dugót kihúzta a palack nyakából, mindenféle bolondos illattal telt meg a háza.
Holott ez a bizonyos Morvainé azon özvegy asszonyságok közé tartozott, akiket szeretnek a férfiak a haláluk utáni időre elképzelni. Mindig fekete ruhában járt, és a régi városka barna házai között, amelyek olyanformán voltak egymás mellé és egymásra halmozva, mint a dominókövek, gyászfátyola ellengett a visszhangos utcán, hogy az emberek a halottas szoba viaszgyertyáinak füstjét ismét érezték, és a távolban a zenekar a halotti marsot játszotta. Ah, mikor magas ablakából kipillantott a piac hiábavalóságaira, és a kémények a háztetőn szinte féloldalra dőltek, mint a történelmi regényekben! Az esőcsatorna búbánatosan morgott, mint egy öregember, akinek a nők kiadták az utat, és köd lakott a régi erkélyen, mintha régen elhalt polgárnők térnének447 vissza alkonyattal, hogy Morvainét özvegységében mulattassák másvilági pletykáikkal. Természetesen, madarat tartott nagy kalitkában, amely oly komor és sötét volt, mint egy középkori templom, és halkan tett-vett a házában, mint az ifjú csermely él a vén fatönkök alatt. – Morvainé mosakodik – mondták a régi városban, és a világoskék toronyból az öreg harangozó az ablakra borulva leste, hogyan megy végig Morvainé a szobáján, néha nem is gyászfátyolban. A szomszédban egy önkéntes tűzoltó mindenféle lyukakat fúrt a falba, mint vidéki fogadóban szokás, és kísértetiesen kopogott a kamara falán, a padláson egy reménytelen udvarló. Stölcze, az egyházfi, mázsás ember létére hajmeresztő bátorsággal kúszott fel a villámhárítón, hogy az özvegy nyitott ablakán bepillanthasson. A részeges postamester éjjelenkint mindig kurjantott az ablak alatt. Künn a dombon, a temetőben Morvai, az egykori takács olyan nyugodtan nyújtózkodott, mint azok az öreg polgárok, akik tőkéjük után élnek. Szép, rendes, megközelíthetetlen özvegyet hagyott hátra. Az önkéntes tűzoltó őrült módjára járta a háztetőt.
Bizonyos vándormuzsikus érkezett a városba, hívták Idemnek, és különös dalokat énekelt a „Post”-nál vagy a város végén, a „Sülthal”-nál, ahova a parasztok térnek be egy ital borra, valamint a verekedők tanyáznak. Idem ravaszkás járású, csendes mosolygású, se fiatal, se vén emberke volt, a madártollas kalapja alatt fürkészőleg járt a szeme, mint azoké az embereké, akik városról városra hajtanak az apostolok lován, és szeretnének megélni az emberek könnyelműségéből. Körülbelül az első pillantásra meg tudja állapítani, hogy kinek hány tallér foglal helyet a zsebében, és a bánatosokhoz, szerelmesekhez száz tolvajkulcsot hordott karikára fűzve.
A „Post”-ban akkoriban egynéhány reménytelen agglegény üldögélt, aki Morvainé szerelmét hazudta estéről estére. Hogy mit mondott a kívánatos özvegy, és csókja mint meleg eső… Hogy mint térdepelt és esküdött. És a térde, a karja, a hangja. Olykor éjfél volt, míg telehazudták egymás fejét az agglegények. Aztán meghatottan ballagtak el az ablak előtt, hol a fehér függöny oly mozdulatlanul feküdt, mint a szemfödél.
Idem természetesen megbarátkozott az agglegényekkel, „gróf úrnak” szólította a legidősebbet, a patikárust lovagnak nevezte, és az adópénztárosnak kezet csókolt.448
– Lengyelföldön is így szokás – mondta, mikor térdre borult éjfél felé a társaság előtt.
Estefelé mindig türelmetlenül várták az agglegények Idemet, különös dalaival, furcsa kis hegedűjével és szokatlan alázatosságával.
– Hazudni kellene valamit a hölgynek – vélekedett egy napon Idem, midőn a patikus és a pénztáros kardpárbajt vívtak a „Post” tánctermében, és utána békelakomát tartottak.
Az agglegények búsan lehorgasztották a fejüket.
– Mi nem tudunk hazudni – mondta a legöregebb.
Idem, aki már a párbaj rendezésénél is megmutatta életrevalóságát, végrendeletet íratott a mérkőzőkkel, és a tánctermet gyantával hintette fel, lesütötte a szemét, és szerényen mormogta:
– Ha a nemesurak talán csekélységemet megbíznák… Néhány kitűnő, nőknek való hazugságot hallottam Varsóban, mikor az ottani udvari színház karnagya voltam.
A „Post”-ban összenéztek az urak, és gondolkozás ürügye alatt fenékig kihajtották a talpas poharakat. Idem odavetőleg mondta a savanyúvizes üvegnek:
– Vannak bizonyos szerelmi bájitalok. Régente minden nőt megitattak varázsszerrel, mert akkoriban makacskodtak a dámák.
Stölcze, az egyházfi sötéten dörmögte:
– A tűzoltót kellene eltenni láb alól.
– Rákerül a sor – felelte sokatmondó szemhunyorítással Idem. – Egy tűszúrás, és a tűzoltó halott.
Másnap ünnepi díszbe öltözött két agglegény, és Idemet az özvegyhez bemutatóra vitték. Morvainé szokás szerint imádkozott, és sokáig vonakodott Idemet észrevenni. A vándormuzsikus szerénysége és alázatossága végre győzedelmeskedett az asszonyi gőgön, és engedélyt kapott, hogy ebédre a háznál maradhasson.
Az agglegények kezüket dörzsölgették, midőn az özvegy házát elhagyták.
– Az ördöngös fickó majd elbánik vele – mondogatták egymásnak.
Idem ezután már csak rövid időre jelent meg a „Post”-nál, hogy néhány hátralevő dalát az agglegényeknek elénekelje. Az itallal mérsékelten bánt, és a térdre borulást csaknem elfelejtette. Az agglegények ezen felháborodtak, és a vándormuzsikust kiűzték a városból.
Már télre hajlott, az utakat magas hó borította, mint az emlékezet könnyei a sírok virágait, a fák lecsüngesztett gallyai mint elhullajtott449 hajszálak a szélben. Idem a keresztútnál a kápolna tövében keresett éjjeli szállást. A hegedűjét az állához szorította, és enyhébbé próbálta varázsolni az estét.
„Vajon megfogannak hazugságaim?” – gondolta elrévedezve, mint a kártyás visszagondol az átdőzsölt éjszakára.
Mielőtt az éj leszállott volna, Idem a csillagok állását figyelte.
„Most képzeli magát királynőnek az özvegy” – vélekedett a vándorzenész, miután tegnap ez idő tájt így hazudta neki.
Midőn a hold kibújt a régi város háztetői mögül, mint szökésben levő rab, Idem a kápolna lépcsőjére hajtotta a fejét.
„Most az jut eszébe, hogy a szerelem minden a világon – szerelem nélkül egy lyukas pénzt nem ér az élet. Sírni, szeretni, valakire erősen rágondolni, a szívvel húzni, mint a mágnes, és órák hosszáig csókolózni. Kertekben sétálni, dalokat hallgatni messziről, és a hársfa leveleit megolvasni a boldogságtól… Megbolondulni az öleléstől, és soha ki nem józanodni! Neveket adni az élettelen tárgyaknak. A kötőtűket elkeresztelni, és a ruhaszekrényt Stölcze bácsinak nevezni. És jó szagát érezni a kéznek, a hajnak, a nyaknak és a leheletnek. Vajon tudja-e még a leckét a hölgy?”
A távolban száncsörgés hallatszott, az özvegyasszony hajtott a vándormuzsikus után.
A muzsikus az út közepére állott.
– Gyere vissza, Idem – mondta az asszony –, még azt szeretném tőled hallani, hogy milyen illata van reggel az álomnak?
– Gyöngyvirág – felelt Idem, és felkapaszkodott a szánra. – Lengyel királynék várkertjében termett gyöngyvirágillata van a reggeli álomnak, aranyharang szól a misére, és a bástyáról kék folyókat látni, fehér holló üldögél a toronytetőn, és ezüsttollait hullatja.
Az özvegy elgondolkozott.
– Furcsa, ezt sohasem mondta nekem senki.
(1914)450
