Vadlúd kisasszony
Vadlúd kisasszony
Vadludak szálltak a Duna felett éjszaka, és a kiáltásuk a magasból a földre hallatszott, mintha vándorlelkek utaznának Budapest mellett, és egymástól a város nevezetességeit tudakolnák. Megkérdezik, hogy mit csinál Péter és Pál; – emlékeznek a nyári hajóra és a sötét hídra, amelyről éppen akkor vetette valaki magát a Dunába, midőn zenélve közelgett a fehér hajó… Gi-gá, hangzik az éjben a kóbor madarak kiáltása, őszi éjszaka hervadt csöndje reszket a fehér függönyös ablak előtt, amely a magasban világít: egy asszony olvassa a régi szerelmes leveleit. Vagy talán szerelem van ott, remegve búvik férfia ölébe a kedves, és sóhajtva hanyatlik le a feje; epedés, vágy, csóknak csacska remegése, mézédes szavak bugyborékolnak és tajtékzanak az áradatban, szerelem őszi éjszakán, midőn a háztető felett magasan a vadludak kiáltanak?
Egy erkélyen ajtó nyílott, és az éjben, mint egy hófehér álom, asszony alakja mutatkozott.
A vadludakat leső lovag, bizonyos Pankotai, aki szokásos éjjeli csavargását végezte, és azt szerette volna megtudni, hogy mi történt a lefüggönyözött ablakok mögött, megdobbanó szívvel figyelt fel az éji jelenségre. Mindig így képzelte, ezt tervezte, emígy ábrándozta hevenyében, hogy egy éjszakán majd megnyílik egy ablak, és fehér kéz virágot ejt lába elé, mint a régi Párizsban a céltalanul kóborló muskétás elé, vagy Madridban, a csukott erkélyek és vasrácsos ablakok városában… Talán a régi Pesten is előfordult, hogy nem mindig tudtak aludni a nők, a hold merőlegesen állott a Váci utca felett, és álomtalan szemek a keskeny ablaknál Vörösmartyt várják, amint éjfélkor a „Csigá”-ból hazafelé ballag, vagy Don Gunárosz hetyke sarkantyúpengése hallatszik a padlón. Egy régi pesti regény szerint nemegyszer szállott le a magasból fehér lepke módjára egy levélke – hajdanában keveset aludtak és sokat unatkoztak Pesten az asszonyok. De most már mindenki alszik. Évek óta elhagyottak az erkélyek, Pankotai a nyolcvanas455 évek óta nem látott hölgyet merengeni éjszaka, magas ablakánál vagy a sárkányfejes erkélyre dőlve, tenyérbe hajtott állal a holdba bámulni. Pedig csak azért hordott fodros inget és amulettet a nyakában, hogy egyszer, megint, regényeset mondhasson egy hölgynek, akivel véletlenül megismerkedik.
A Duna-parti utca elhagyott volt, távolban gurult egy kocsi, mint lassan szunnyadó lelkiismeret, a fehér ruhás hölgy az első emeleten állott, Pankotai érthető hangon jóestét mondott, és kiegyenesedett a homályban.
– Egy boldogtalan férfi esedezik, ajándékozza meg nagyságod egy szóval.
A dáma természetesen nem felelt. Bizonyára csodálkozott a vakmerőségen, hogy korukban, a bérházak városában, éjjel hangosan beszél valaki az ablak alatt. Talán a regények jutottak eszébe, amelyekben hasonló dolgokról olvasott. Pankotai levette kalapját, és megismételte kérését:
– Egyetlen szót, asszonyom, és megmenti egy halálra ítélt férfi életét. Szeretem önt.
A meglepő hazugság majdnem mindig célt talál a nőknél; a hölgy a hajából fehér virágot vett ki, és ajándékozó, nagylelkű mozdulattal az első emeletről az utcára eresztette a virágot. Majd visszavonult, és az ajtó lassú zörrenéssel bezárult mögötte. Pankotai a sarki lámpa alatt sokáig szagolgatta, nézegette a virágot. Narancsvirág volt, és Pankotai képzelete száz és száz lehetőséget fűzött az ajándékhoz. Lehetséges, hogy az éji dáma menyasszony volt este, és éjjel férjével összetűzött, szülei házához visszamenekült, és az éjben elgondolkozott. Vagy unatkozó asszony, aki a maga kedvére, cicomázására éjjel a tükör előtt felölti menyasszonyi ruháját, és így várja a kísértetek óráját, midőn férje visszatér a temetőből… Vagy talán gazdag öregúr kedvese a hölgy, és az öregúrnak kedvtelése a menyasszonyi ruha, az ebédlőben harmatos ezüstvedrek narancsvirággal vannak koszorúzva…
Pankotai (mint az utolsó ábrándozó ember a városban) nem nyugodott meg a találgatásoknál, következő éjszakán oly biztonsággal foglalta el helyét az erkély alatt, mintha évek óta ez volna a posztja, ahonnan reménytelenül szeret egy fehér függönyt.
Az őszi éjszakában ismét kiáltottak a vadludak a Duna felett, amelynek délfelé haladó vizét útmutató gyanánt követik. Gi-gá, hangzott a rejtelmes nagy madarak kiáltása, akik életük nagy részét vándorlással456 töltik, jönnek és mennek, északról délre, mintha az volna létjük célja, hogy a magasban járó szeleket megismerjék, vizek folyásában gyönyörködjenek, és a lehulló csillagport felszedjék tollaik közé, és elvigyék más tájakra, ahol a többi csillagok ragyognak, a déliek vagy az északiak… Pankotai a magasból hangzó kiáltozásra a kalapjával kezdett integetni.
– Hallgassatok, ne zavarjátok álmát a legdrágábbnak…
De már nyílott az erkélyajtó, a hölgy felébredt, és kilépett fehér ruhájában. A szürke égboltozat felé fordította arcát, és Pankotai úgy látta, hogy kitárja két karját.
– Itt vagyok ismét, hogy álma fölött virrasszak – jelentkezett Pankotai az utcáról. – Ismét szerencsétlen vagyok, mert egy napig nem láthattam. Kérem, ne hagyjon el…
A dáma mozdulatlanul állott a magasban. Pankotai érezte, hogy valamely gyöngéd simogatás éri az arcát, mint egy másvilágról küldött csók. Egy fodros, pelyhes tollacska hullott le a magasból, vadlúd gyönge tolla, és az ajtó halkan becsukódott az erkélyen.
Pankotai a vadlúdtollal a kezében hosszú ideig ácsorgott a sarki lámpás alatt. Vajon a hölgy küldeménye ez vagy a vándormadaraké? A tollat levéltáskájába zárta, és elgondolkozva, lehajtott fejjel bandukolt hazafelé. Otthon – egy szegény kis házban, amilyenben a makk disznó lakhatik – gyertya mellett leveleket írt, amelyeket reggelre összetépett. Mit írhatna a Duna-parti hölgynek, hogy az elhiggye szavait? Hiszen még az arcát sem látta, a nevét sem tudja, csupán azért volt szerelmes, mert egy nő őszi éjszakán fehér ruhában kilép az erkélyre… „Ha szoknyakergető volnék – gondolta magában –, holnap délután vizitet tennék a házban, hamis névjegyet beküldenék, és megkérném a hölgy kezét… Ha kalandor volnék – folytatta gondolatait –, narancsvirágokat küldenek neki mindennap; megtudnám a kalaposnéja címét, és a legszebb kalapokat vitetném lakására… Ha hamisjátékos volnék, pénzért megfogadnám a legügyesebb ügyvédet Pesten, és megbíznám ügyem lebonyolításával.” A tollat és a virágot a párnája alá rejtette, és olyanokat álmodozott, hogy szívdobogva ugrott ki reggel az ágyból.
Még néhány éjszakát töltött Pankotai az ismeretlen nő erkélye alatt. A fehér ruhás álom mindig megjelent, amikor az éjféli vadludak gágogása felhangzott a Margit-híd környékén. Megállott az erkélyen, és vágyakozva a magasba nézett, mintha atyja vagy vőlegénye utazna a ludakkal az éjszakában. Amíg hallhatta a vadludak rejtelmes, víziós hangját457 a magasságból, az erkélyen állott, és karját kitárta. Mintha elvarázsolt vadlúd lett volna egy budapesti bérház első emeletén, és a madarak vándorlása idején a szíve szakad meg, hogy nem utazhatik dél felé testvéreivel. El a közelgő őszi köd, sírdogáló fellegek, kulcslyukon bebujkáló nedves szelek, a kályha előtt töltött szomorú estvék, kormos délelőttök elől, midőn a Dunán a hajók úgy tülkölnek, mint eltévedt kísértetek, akik éjszaka nem tudtak hazatalálni.
El a fügefás, narancsvirágos délre, ahol kékek a tengerek, és az afrikai partokon fehér lótuszok úsznak a hajó elé… És egy szalagdarab, egy fátyolfoszlány, egy leheletnyi csipke mindig lerepült a magasból Pankotaihoz, aki éjszakánként együtt várta vele a vándorló vadludakat.
De egy éjszakán többé nem hangzott fel a vadmadarak nyers kiáltása a Duna fölött.
Sokáig álldogáltak: Pankotai a Duna-parti utcán, a fehér ruhás nő az erkélyen… és már elszomorodtak mindketten a várakozásban, midőn nagy messziségből, szinte a másvilágról, felhangzott egyetlen kiáltása a búcsúzó madárnak. Az utolsó vadlúd repült el Budapest fölött. Most már visszavonhatatlanul itt van a szomorú ősz.
Pankotai lábához egy papírszelet hullott. Vékony leheletbetűk mondták:
– Isten vele.
Az erkélyajtó nem nyílott ki éjszaka, és Pankotai is mind ritkábban foglalta el céltalan helyét az utcán.
Hónapok múltán, midőn lecsillapodott a szenvedélye, szomorúsága, a házba ment tudakozódni, anélkül hogy a hangja remegett volna: megtudta, hogy az erkély mögött egy mellbeteg kisasszony lakott, aki nem mehetett a világháború miatt Egyiptomba, és azóta a temetőben nyugszik.
(1915)458
