Rozáli őszi szíve
Rozáli őszi szíve
R. asszony, aki pedig kétszer ment férjhez, a holdas egeket szerette.
Szeretett ezenkívül bizonyára más dolgokat is, szerelmet, ruhát, gyermeket és zenét, de élete leginkább a holdteljes, halk éjszakákért volt folyamatos, egyik holdtöltétől a másikig számon tartotta a napokat, éjeket. És sohasem feküdt ágyba, amikor a telihold odakint úszott az égboltozaton. Ilyenkor megengedte, hogy férfiak foglaljanak helyet mellette az erkélyen, és késő éjjelig, csaknem napfelkeltéig hallgatta a férfiak ravasz vagy ostoba elbeszéléseit. Mintha megbabonázta volna a talányos hold, lehunyta a szemét, a karját lelógatta, és arca szende volt, mint az álmodozóké, színésznőies mozdulattal lebontotta éjszínű haját, és szinte másvilágias hangon felelt a hozzá intézett kérdésekre… Állítólag mindig egy és ugyanazon férfiú szerelme foglalkoztatta a képzelmét, de nem törődött azzal sem, ha holdas éjeken más férfiú csókolta meg a kezét. Érthetetlen, megfejthetetlen megfeledkezések követték egymást az életében, holott napközben szigorú, tiszta erkölcsű hölgy volt, aki emelt fejjel járhatott az asszonyok között… Ezenkívül igen büszke volt kis lábára, eszére, műveltségére, karcsú derekára és finom ruhájára. Három szép gyermeke – angyalhajúak és tündérszeműek – sohasem járt mezítláb, és napközben sokszor megmosta a kezüket. A fehérneműs szekrényében konyharecepteket, híres gyógyító erejű imádságok szövegét, a gyermekek köldökzsinórját, apró cipőjét őrizte. Hidegvíz-illata volt az ingeinek, dohányleveleket dugott a téli ruhái közé, a harisnyákat megfoltozta, és a kisfiú zöld nadrágját együtt varrta a sánta szabóval. Porcelánjai voltak és virágai, amelyeket maga nevelt, hogy a kamaráról ne is beszéljünk. Vásznak voltak birtokában, amelyeket még az anyjától örökölt. Harmincéves volt, szelíd, jólelkű, jószívű és könnyen meghatott, mint egy gyermek. Biblia feküdt az éjjeliszekrényen és francia könyv. Volt magas sarkú cipője és téli botosa, lódenszoknyája és barchettpongyolája, térden alul érő, nagymamás nadrágjai526 és selyemharisnyái. Egy francia verset tudott könyv nélkül, és az álmai jelentőségét mindig megnézte az álmoskönyvben. Öreg jósnőkhöz járt, akik a külvárosban jósolnak a szegény asszonyoknak, és a szekrényben lógott egy ezerforintos ruhája. Ez volt R. asszony, aki holdas éjjeleken nyugtalanul vagy önkívületben üldögélt az erkélyen, és meghallgatta a vándor katonát, a zarándokot, idegent és ismerőst; boldogan csuklott a torka, hogy a férfiak mennyi mindent hazudnak a kedvéért. Napkeltével persze eltűnt lovag és hazugsága. Hűvös párnákon józan álom kísérte a pihenő R. asszonyt s piaci árakkal, levágni való csirkékkel, gyermekek téli ruhájával álmodott.
Egy nyáron – falusi lakban, hol sárga kis libákat és kacsákat nevelt, ákácfavirágot szagolt, és arra volt gondja, hogy a házat és környékét régi divatlapokból vett képekkel, valamint fametszetekkel a tetőtől a padlásig beragassza – holdas éjjeleken egy lovag üldögélt a lábainál, akinek a nevét sem tudta teljes bizonyossággal. A lovag egyszer arra szekerezett, a hold a torony felett állott, leszállott a bakról, és kalapját megemelve beszélgetni kezdett a verandán karos kerti székben üldögélő úrhölggyel. Tapasztalt férfi volt, magáról minél kevesebbet beszélt, ellenben annál többet R. asszony szemrehányó, fénylő, barna szeméről, amelyben gyermeki jóságot és szívességet vélt látni: sötét haját népdalhoz hasonlította; illatát a búzaföldekéhez, lábát az őzéhez, lábnyomát a vándormadár alatt lehajló ág nyomához. Bőbeszédű lovag volt, de csupán akkor, ha előbb néhány pohárral felhajtott. Gyorsan, fennakadás nélkül beszélt ilyenkor, költői képek kergetőztek a szavában virágzó almafákról és magános falusi házakon elhalkult szívű asszonyokról, akiknek oly halkan jár az ütőerük, mint az óra ketyegése; gyönyörűt hazudott az életről és a halálról, üveghintón járó szerelemről, a holdfényben ölelkező bárányfellegekről.
R. asszony minden holdtöltével várta a lovagot, akinek a nevét elfelejtette megkérdezni. Jött, csaknem azután, hogy az éjjeli személyvonat megállott az őrháznál, és elment, amikor a hajnali vonat zörögni kezdett a hídon, a Tiszán. Két-három órányi ideje volt a lovagnak a két vonat között, mindenki aludt a faluban, a kutyák a lovast ugatták, s ösmerte az utat a kertek alatt. R. asszony behunyt szemmel várta a verandán, nem csodálkozott, midőn szétnyíltak a bokrok, természetes dolognak tartotta, hogy az ismeretlen lovag tán egy messzi városból pontosan meglátogatja, mert hisz a nők a szerelemben semmin sem csodálkoznak. Eljött, mert ez a lovag hivatása, célja, élete: a lábhoz527 balról kell neki leülni, és folytatni, ahol az utolsó szót a múltkor elhagyta.
A lovag jó darabig pontosan tudta leckéjét. Meséket mondott, amelyeket tán útszéli kocsmákban, vagy szalonokban hallott; száz új ismerőst mutatott be R. asszonynak, furcsa, szomorú embereket, akik addig bajlódtak a szerelemmel, amíg az elnyelte őket, mint egy nagy hal.
– És mi történt tovább a négyszeretős Galvánival? – kérdezte R. asszony, midőn a lovag ismét elfoglalta helyét egy őszi éjszakán.
Az éji látogató lehajtotta a fejét, szinte a két térdét érte a homloka, aztán furcsa, torz mosollyal nézett az asszony szemébe.
– Eh, hagyjuk Galvánit. Nagy gazember volt, akit a nők sohasem tudtak rajtacsípni sem az igazmondáson, sem a hazugságon. Sohasem tudták a nők, hogy igazán szereti őket Galváni, vagy játszik velük, hátuk mögött kineveti. S ez éppen elég volt ahhoz, hogy a négyszeretős Galváni élete végéig csendben, nyugalomban, tiszteletre méltó állásban éldegéljen. Amíg a nők nem tudják, hogy igazán szeretik őket, addig könnyű dolga van a férfiúnak. Galváni úgy bánt el a szeretőivel, mintha mindennap ott akarná őket hagyni. Jó dolog volt ez. Nagy és tisztelt kort ért köztünk.
– Mindenki megöregszik. Vénasszonyok nyarát jelenti a kalendárium. Az én hónapom. Ki tudja, meddig örül a szívem, ha madarat hallok énekelgetni a kertben?
A lovag – először életében – megfogta R. asszony kezét. Kiszámított, halk, hízelkedő hangon sóhajtott:
– Én boldoggá akarom tenni. Ősszel is, télen is mellette akarok maradni. Engedje meg, hogy az oldala mellől soha el ne mozduljak. Párja leszek, vagy tudom is, hogy mondják ezt korrekt magyarsággal.
R. asszony a holdba nézett.
– Sohasem hagy el? – kérdezte.
A lovag ekkor már felállt guggoló helyzetéből, és komolyan, ünnepélyesen mondta:
– Soha.
R. asszony harmadszor is férjhez ment, és a falusi lakból elköltözött. Vidéki földesuraság volt a férje. R. asszony az első napon megijedt tőle, midőn vadászkalapban meglátta. „Furcsa ember” – gondolta magában, amint a férje kezén a bütyköket, körmöket szemügyre vette. „De jó szíve lehet” – tette hozzá, amint a gácsérfarok módjára göndörödő haját és mozgékony mókusbajuszát látta. „Nem is nagyon ostoba” – állapította528 meg, amint reggelire friss virágot hozott a kertből. „Csak kissé neveletlen” – gondolta, midőn ebédnél kézzel-lábbal evett a lovag, az arca túldagadt, a kenyér és pecsenyedarabok eltűntek szájában, mint egy veremben, kitörölte a tányért, fontoskodva jártatta körül a szemét, jóízű, nagy kortyot ivott, nevetett, virzsiniaszivarra gyújtott, és jólelkű bólongatással hallgatta a gazdasági panaszokat. Közben a zsebéből vett elő fogpiszkálót, s ezzel fontos munkát végzett. Megdicsérte a bort, majd egy kicsit „ledőlt”… R. asszony, aki titkon a négyszeretős Galváni históriájának folytatását várta, jólelkű megindulással konstatálta, hogy szegény férje horkol.
– És Galváni? – mondta egyszer bátortalanul az asszony.
– A házasélet nem arra való, gyermekem, hogy bolondságokat fecsegjünk. Majd rád zárom az ajtót holdtöltekor, hogy nyugodtan alhass.
R. asszony valóban alvást színlelt, amíg a torony felett állott a telihold, de hallotta a szél zizegését és a különös hangokat, amelyekkel telve volt az éj odakünn. Láb dobbant a verandán, most ment el a falu alatt az éjjeli vonat, valaki jött a kertek alatt, leült a kerti szék mellé, és a lelke telve van mondanivalókkal… Behunyta a szemét, párnával takarta be az arcát, de a lépéseket hallotta az elátkozott kastély körül. S egyszerre furcsa féltékenység lepte meg. Hátha ő már végleg megöregedett a házaséletben, és a falusi lakban valaki más, fiatal nő üldögél most a helyén, és az várja az éji látogatókat holdtöltekor. A vándor katona, a zarándok megállanak a kert mellett, és a holdfényben fehérlő női alaknak kedves szóval beköszönnek.
A vándor katona szenvedéseiről beszél, a zarándok messzi földekről, a halovány lovag, aki mindig a telihold után utazik, boldogtalan, gyönyörű szerelemről mond mesét… Talán az ő régi ruháiban, régi testtartásával, álmodozó arcával üldögél a kerti székben egy másik, egy fiatalabb nő a falusi lak verandáján, és a régi udvarlók nem ismerik meg a változást. Hiszen minden helyén maradt a házban, a kiskapu most is visít egyet, mint álmában a gyerek, a lépcsők a régi hangon megdobbannak, a falevelek az egykori rejtelemmel ölelkeznek meg elválnak az árnyékképen… Valaki mondja a négyszeretős Galváni csodálatos történetét, és az idegen nő nem árulja el, hogy a történet elejét nem neki mondták.
– Elmegyek, és felelősségre vonom – szólt egy napon R. asszony, midőn nem bírt nyugtalanságával.529
Szökve, loppal elhagyta a várost. Az éjjeli vonat álmodozva gurult az ismerős tájakon, az öreg vasúti őr kisebb lett, közelebb hajolt a földhöz, de a kertek alatt járt út vitt a holdvilágban.
A falusi lak most is mélán, bánatosan terült el, mint régente, midőn R. asszony álmodozásában elképzelte messziről látni magát és házát.
A gallyak szétnyíltak, és a verandán fehér ruhában ült ő – mint két esztendő előtt. A haja, a szeme, a testtartása ugyanaz. Az arcába világított a hold, és középkori városok árkait vonta a szeme elé, hol éneklő zsoldosok mennek karonfogva, mint a Fausztban. A kezét felemelte, mintha ez volna az egyetlen kéz a világon. Ő volt, a régi volt, az ifjú R. asszony volt.
És a lovag, tollas fövegét kezében tartva, halk, álmodozó hangon mondta:
– Galváni akkoriban a porkoláb leányát szerette, aki börtönéből megszöktette …
Itt maradt el a mese régente.
R. asszony nagy feliramlással előlépett, hogy a lovagot és hölgyét megriassza. De aztán megállott. A leánya ült a falusi lak verandáján. R. asszony könnybe borultan hallgatta a bokrok közül Galváni negyedik szeretőjének történetét.
(1915)530
