Rozáli téli szíve
Rozáli téli szíve
Egyszer, régen, hársfák alatt mentem őszidőben, bástyasétánynak nevezték a helyet, az enyhe délutáni szél újra játszadozott a lehullott levelekkel, mint a gondolat, amely az elmúlt ifjúságot körülborongja: valami koppant a kalapomon. Megnéztem. Egy vércsepp hullott reá.
A vércsepp Rozálit jelentette; tudtam, hogy a környéken lakik valahol. Egy Anjou-korabeli ház erkélyén állott – a hagyomány szerint Róbert Károly dugdosta itt szeretőit, a hegyben föld alatti út vezetett idáig, és a kapitányok kócsagtollas fövegüket megemelték az erkély alatt –, az ősz felhőit nézte, s arra gondolt, hogy az utolsó szerelem is búcsúzóban van. Régi hónapok óta álldogált az erkélyen, a hársfák virágoztak, hervadtak, mint a szentimentális regényekben. A bánat végre megtalálta útját, mint a sziklába zárt víz, és Rozáli szívéből cseppenként hullott a vér: akit várt, az nem jött el.
Pedig esténként a kártya mindig megmutatta. (Mennyi kártyát vetnek Budán!) Az olló a hegyével megállott a padlóban. Tarka szarkák jöttek a Vérmező tájékáról, és a fákra ültek. Egy öreg dajka naphosszat mesélte az elátkozott kastély történetét, ahol a szél nyugtalanítóan zúgott, de holdas éjfeleken felhangzott a lovag ropogó lépése. Mikor Rozáli azt szerette volna megtudni, hogy mi lakozik odabévül a férfiakban. Elmondták meséiket, álmaikat, vágyódásaikat. Rajongásukat hallgatni: mily tüneményes éjfél volt! S hangjuk, midőn fuvolázott, és a tekintetük csaknem könnybe lábadt! Jöttek, jöttek az elátkozott kastélyba, és a szép szavakat, mondanivalókat elhozták mint kincseiket. Aztán elmentek. Rozáli mindig hosszasabb pillantást vetett a kerti kapu mögött eltűnő lovagokra. Még a köpenyege látszott, aztán csak a toll a süvege mellett, majd sötétség lett a helyen, ahol előbb még a lovag szeme világított. A kapuig is elkísérte őket, az útra állott, hogy tovább láthassa lengő kabátjukat. Szinte megrezzent, sírva fakadt, ha valamelyik531 megtartotta ígéretét és visszatért… Vajon ki fütyörészi Lohengrin nászindulóját az elátkozott kastély körül?
Az utolsó lovag – a legkedvesebb – még csak félig mondta el a mesét, az ujjhegyét csókolta meg csupán, és ábrándos szeme a Rozáli cipőjéig ért (amelyről mindig sok mondanivalójuk volt a férfiaknak), a szalagokig, amelyek a bokán bokrétába voltak kötve, és a cipősarkáig, amelynek nyomát sok lovag viselte a szíve felett, az eleven húson. Mennyifelé jár egy nőnek a lába, mily rengeteg utakat végeznek a cipők, a gyönge bokák mennyit fáradoznak, kívánatosan mutatkoznak, a sarkok mily különböző talajokat érintenek! A homokban, a tenger fövényében, a puha erdei úton, báli terem parkettjén, sáros mellékutakon az elővárosban, vasúti töltés mentén és hintó szőnyegén járnak a lábak. Kár, hogy a nyugalmazott női cipők nem tudnak beszélni. (Éjjel, a hotel folyosóján megkérdezi őket a bérszolga: honnan jöttek, hová mentek? A hajnali vonat elviszi őket.)
– A lábamat imádták – mondta Rozáli, midőn budai öreg asszonyságok uzsonnára meglátogatták. – Hevertek előtte, sírtak, esküdöztek. Furcsa, hogy a lábam nem változott.
– A kezeim csodálatával sem tudtak eltelni. Vajon hová lettek a kesztyűim, amelyeket a kor divatja szerint ellopkodtak a férfiak? Valahol egy nyugalmazott tiszt úr ül a kályha előtt, és karosszékében a kesztyűimet nézegeti – mondta estefelé.
– A hajtűim és a harisnyakötőim, bálakon elveszített kiskendőim, elajándékozott barna hajszálaim vajon merre vették útjukat? Hová, merre hordták el a férfiak a papucsaimat, szalagjaimat, csipkéimet? Már javában őszült a hajam, és férfiak még mindig azért könyörögtek, hogy kis koszorút fonjak a hajamból, amelyet a szívük fölött viselhessenek – szólt éjszaka felé, midőn a budai barátnők mind az ajtóban álltak, és búcsúzva bólongattak. „A hajak… a harisnyakötők… a gombostűk …” – ismételték.
– És most mindennap egy csepp vér hull ki a szívemből… Ez is csak értük van, akik nem jöttek vissza – monda Rozáli, eltakarva az arcát, mert attól félt, hogy a barátnők nem látják őt elég szépnek e pillanatban.
A barátnők a setétes budai utcákon, ahol a szél mindig úgy lebeg, mint az öregasszonyok viklerje, összedugták a fejüket, és azon tanakodtak, hogy Rozáli vérének hullását meg kell gyógyítani. Különböző terveket eszeltek ki – a fantázia Budán is fantázia! –, a legfiatalabb arra vállalkozott,532 hogy elcsábítja Pestről Budára az utolsó lovagot, aki mondanivalóját nem fejezte be (vörösesszőke, nagy hajú, hervadt asszony volt, aki nagyokat nevetett, és bizonyosan tudta, hogy a férfiak szeretnék meghódítani), az öreg asszonyságok ellenben a templomot ajánlották. Rozálit besorozták maguk közé, és vasárnap ünnepélyesen a Fő utcai templomba vezették, mintha esküvőre kísérnék. Rozáli könnyes szemmel nézett barátnői arcába, izgatott és ünnepélyes volt, a barátnők csendesen lépkedtek körülötte, mintha temetésre kísérnék.
A templomban valóban megkönnyebbült Rozáli. Új és érdekes volt neki a bánat, a reménytelen bánat; hisz idáig régi kedveseiért könyörgött, titokban már tanulta az új imádságot, amelyet az újért fog mondani. Mindig feltételesen imádkozott… ha visszajön… ha jól viseli magát… ha hűséges lesz hozzám… „akkor segítsd meg, Mária”.
Mária szelíden nézett le az oltárképről. Ah, ki ismerné az asszonyokat, ha ő nem ismerné?
„Ha virágot hoz… ha bocsánatot kér… ha megesküszik elhunyt nővérkéjére… ha csalfaság és hazugság nélkül elmondja, hol járt azóta, kit szeretett, kik szerették… ha megfogadja, hogy többé sohasem hagy el”: így hangzottak hajdan az imák, és a lovagnak ugyancsak kellett tudni a tennivalóját, hogy Rozáli az összes feltételeket elhagyja imájából, amelyet rokonához, testvéréhez, leghűbb barátnőjéhez, Máriához intézett. Rozáli régi lovagjai féltek is ez idő tájt. Messziről levették kalapjukat a templomok előtt. Odabent Mária figyel, és Rozáli pártján van. A kockázók, a szoknyások, a korhelyek, a hazugok és a többi fajtájú férfiak nem merészeltek szembeszállni az égi hatalmassággal. „Csak addig lesz szerencséd, amíg hozzám hűséges vagy” – mondogatta Rozáli gyönyörű életén át, és a lovagok Szent Györgyöt vagy Kristófot félve, cserbenhagyták.
És mert ismét a templomban ült Rozáli, régi pártfogónője megbocsátotta a sok hazug összeköttetést, amit a férfiaknak fenyegetésképpen mondott, gyöngéden tekintett alá az oltárképről.
Rozáli sokáig nem merte felvetni a szemét. Ah, hisz annyiszor elárulta a Legdrágább Asszonyt! Oly gyakran áldott meg nevében vallásos férfiakat, hogy a Szűz valóban megharagudhatott reá.
De később szívébe nézett, majd a tekintetét körüljáratta a templomban. Csupán egy nagyon öreg, vörösbor arcszínű úr üldögélt leghátul. És a szíve így szólt:
– Szél van és hideg van. Mária, Anyánk, küldjél valakit, akit úgy533 szerethessek, mint egykor Őt szerettem, akinek nevét meg nem mondhatom… Akit mindig visszavárok. Küldd értem, hogy megsimogassam, hogy mindent elmondhassak neki, amit mindig érzek, mindig gondolok, de még senkinek sem mondtam el életemben. Mindig csak a férfiakat hagytam beszélni. Én sohasem mondtam meg nekik, hogy igazán mit álmodtam. Küldj valakit, aki meghallgasson, megbocsásson nekem. A kezemet megfogja, és szomorúan, hosszan meghallgasson.
– Szep-tem-ber! – ketyegett a toronyban az óra.
– Akinek végre elmondhatom, hogy mit gondoltam, amíg fiatal voltam… Hogy mit álmodtam, és a szívemben mi történt!… Küldj nekem valakit.
A Szűz halkan intett.
Az Anjou-ház erkélyén egy kis fecske ült, villásfarkú fecske, aki ősszel nem tudott elutazni a többivel. Engedte, hogy megfogja szárnyait Rozáli, kis házat rakatott neki, piros nadrágot és zöld sapkát varrt számára. És a fecske mindvégig türelmesen meghallgatta Rozáli mondanivalóit.
Az órák ezentúl csendesebben ütöttek Budán. Rozáli nem hallott meg minden óraütést. A fecske énekelt ezalatt.
(1915)534
