Ne jöjj vissza a másvilágról
Ne jöjj vissza a másvilágról
Az asszonyok nevét, akik ez idő tájt szerették Nagybotos Violát, régi ismerősünket, papirosszeletre írta, amelynek hátulsó lapján egy belvárosi órás kínálta toronyóráit, elölről pedig Izidor, az „Almafa” főpincére szokta ellenőrizhetetlen számjegyeit vetni. Nyár volt akkor, és Nagybotos egyetlen barát és támaszték nélkül csavargott az idegen városban. Régi szokása szerint ismét csak nőismeretséget kötött, mindig csak nőkkel beszélt, szerelemről, ruháról, színházról, néha politikáról, de leginkább mégis szerelemről, amely a divaton kívül az asszonyokat érdekli. „Szegény nők” – gondolta néha magában, ha szabad órája volt, és a sötét „Almafá”-ban meghúzódott lámpagyújtás előtt: ilyenkor is várta valahol, valamerre egy nő, de miután a randevú nem volt pozitív megállapítva, Nagybotos Viola bátorságot vett, hogy egyéb szenvedélyének hódoljon, az ivásnak és a dohányzásnak. „Legalább senki sem nevet ki a hátam mögött, ha kihúztam innen a lábam” – mondta a bolthajtásos falaknak. Izidortól, akivel néha szóba állott, az üzletről tudakozódott, és egy esernyőszemű öregúrról, aki korán délután beült a sörházba, újságját összehajtogatta, sörét fenékig kiitta, penecilussal csengetett, amelyet a mellényzsebéből vett elő, a régi képet bámulta a falon.
– Vajon meg szokott halni az ilyen öreg törzsvendég? – kérdezte Nagybotos.
– Soha – felelte meggyőződéssel Izidor.
De vajon miért is halt volna meg az ártatlan öreg, aki láthatólag élvezte a sör és a pörkölt szagát, a sarokasztal mellett egy homályos ablak árnyékát őrizte, és a fogason a kalapja hosszú tartózkodásra helyezkedett el.
„Vajon elmenne az öreg a Gellérthegyre, ha egy nő hívná?” – gondolta magában Nagybotos az „Almafá”-ban, ahol teljes biztonságban érezte magát valamennyi nőismeretségétől, mert e helyet gondosan eltitkolta.520 Itt merészelt néha tréfásan gondolni a nőkre, voltak percei az italfogyasztásnál, hogy nem vette komolyan a nőket, a szerelmeket, a furcsa tragédiákat, szenvedélyeket, könnyeket… Holott azelőtt mindig együtt sírt elhagyott szeretőivel.
Akkoriban tizenegy hölgyismerőse volt Nagybotos Violának a városban, tizenegy nő, akik nem ismerték egymást, és látszólag mindegyik elhitte, hogy Viola halálosan szerelmes. Ennyi szeretője még sohasem volt egyszerre, tavaly csak hat volt, mégis szökni kellett a városból, mert végül összezavarta a hazugságokat, ígéreteket, keresztneveket álmában kibeszélte őket, a zsebei tele voltak mindenféle babonás tárgyakkal, amelyekkel a nők megajándékozták, koszorúba font hajak, pénzdarabok, fátyolok, kesztyűk, falevelek… Végül kiürítette zsebeit éjjel a Duna-parton, egy halk éjszakán, és elkullogott a városból.
Tizenegy asszony meg leány!… Amint nevüket egymás mellé írta, szinte megrettent. Hol és merre szedte össze őket? Néha azt hitte, hogy mind egyformák, máskor ismét megállapította, hogy mindnek van valami különös szeszélye, boldogsága, hiúsága vagy rögeszméje, amelynek felhasználására annak idején a közelükbe férkőzött Nagybotos. Amint az „Almafá”-nál visszagondolt hódításaira, úgy érezte, hogy nem is hódított, könnyen, gyorsan, szinte sablonos hazugságok árán engedtek hölgyei a rohamnak. A bókok, a virágok, a titkos kézszorítások, lengő szavak, érzelmes pillantások megtették a magukét. Csak a legderekabb közöttük, egy szelíd, jószívű és tapasztalatlan, szőkés hajú és megadó, bánatos szemű mondta némi félelemmel: – Maga úgy bánik velem, mint egy tapasztalt nőcsábító, pedig én erre nem szolgáltattam okot.
Ezt a szőkés és szép ruhájú hölgy mondta, mintha egy régi emlékkönyvből olvasná a sorokat. Nagybotos gyorsan a hölgy finom cipőjére, divatos kalapjára, fehérneműjére terelte a beszédet, kíváncsiságot színlelt vidéken készült menyasszonyi kelengyék iránt, amelynek vászna a nagymamák szekrényében pihent, csodálkozott monogramokon, és nem értette, hogy lehet a cipőszalagot úgy megkötni, hogy az soha fel ne bomoljon.
(„Szegényke – gondolta magában Nagybotos –, vajon jól alszik-e éjszaka?”)
A feketéknek divatszínt ajánlott, a kezüket az ajkához emelte, majd homlokához érintette, mintha mindig áldásukat várná. Nevetett a nevetőkkel és szomorkodott a szomorúakkal. Azt tapasztalta, hogy az ellentmondás521 a nők körében ügyetlenség; helyeselni, sőt magasztalni és dicsérni kell összes bolondságaikat, gyakran hangoztatni, hogy kilencven percent jó az asszonyok között, majdnem angyal, szívnemesség, honleányi lelkesedés, szegények iránti részvét és a betegek megvigasztalása a nők teendője. Nagybotos – pedig ekkor már meglehetős öreg lovag volt – szerette magát életre-halálra rásózni a nőkre.
Körülbelül nyolcvan nő élt Magyarországon, akiknek kezébe helyezte sorsát. „Maholnap dolgozni fognak értem a nők, ha már nagyon öreg leszek” – gondolta magában, mikor a legkülönbözőbb családoknál ebédelt, vacsorált, pulykát evett, és már majdnem elfogadta egy hölgy ajánlatát, hogy lépjen házasságra… Szerették a nők, ha Nagybotos összeírta adósságait, jövedelmeit, várható örökségeit, és komoly, ünnepélyes arccal összehajtották az iratot, hogy ők majd rendet teremtenek a zűrzavarban. Zsebkendőit sohasem engedte parfümözni, hisz délután és este másfelé volt dolga, és bizonyos, hogy a nők nyomban megismerik az idegen, ellenséges illatot. Valamint a nyakon ejtett csókoknak sem volt barátja, és az előszobák tükrében mindig megnézte, hogy nem maradt-e női hajszál a kabátján. A leveleket, amelyeket nők írtak, nyomban elégette, és a hamvakat a szélbe szórta. A komoly nők előtt mindig arra hivatkozott, hogy egész nap dolgozik, tudományosan búvárkodik, élete nagy munkáján töri a fejét; a beteges, elvénülő asszonyoknak azt mondta, hogy reggeltől estig sportot űz, a kelő napsugárral lovagol a ligetben, délelőttjét a teniszpályán tölti, majd úszik és csónakázik, hogy estére a vívóteremben találkozzék a klub tagjaival; az okos és víg kedélyű nőknek őszintén bevallotta, hogy naphosszat henyél, éjjel kóborol, mint a kandúrok a háztetőn, dohányzik, játszik, iszik, elveszett ember, az adósok börtönében fog meghalni; míg a hiszékeny, kedves, tiszta szívű nők részére végrendeletet írt, mindennap hagyományozott nekik valamit, visszavett, újra adott, nagy pecséteket ütött a végrendeletekre, és kérte, hogy sírját ne hagyják gondozatlanul…
Legtöbb baja természetesen azokkal a nőkkel volt, akik megkövetelték, hogy szoknyájukon üljön, verseket mondjon, könyveket felolvasson, gyomrára vigyázzon, paprikát ne egyen, keveset igyon, és hányadik a szivar? – kérdezték, midőn a legelsőre rágyújtott. Viszont e nőkkel eszkomotőri ügyességgel hitette el, hogy rumot még életében nem ivott, tejet és kávét szokott vacsorázni, éjfél előtt lefekszik, és hajnalban Plutarchoszt olvassa. – Ó, bár végleg rendes ember lehetnék! – sóhajtotta,522 midőn éjjelenkint ki- és bemászkált ablakokon, a szobalánynak és úrnőjének egy napon esküdött hűséget, drótkerítéseken ugrott át, és legfőbb gondja volt, hogy a mérges házőrző ebekkel barátságot tartson fenn. – Ó, bár ne volna már egyéb tennivalóm, mint a kemence tüzét nézni – mondta álmodozva, és egy cirkuszművésznő részére elhordta a házból az asszonyok finom harisnyáit.
Tizenegy asszony és leány féltékeny szeme elől jó volt megbújni alkonyattal az „Almafá”-nál, habár Marianka három lépésről megérezte a kocsmaszagot, Paulina undorodott a dohányszagú bajusztól, és Ilona a kezén, a körmén észrevette, hogy kockázott vagy kártyázott.
„Elkergetnek a városból” – gondolta magában, midőn ismeretlen nők karjába kapaszkodott, mert Jozefának olyan éles szaglása volt, hogy megérezte az idegen szoknyák szagát, Fancsett a szeméből kiolvasta, hogy beszélt-e nőkkel, míg Margaréta gúnyosan dugta el kezét előle. – Pfuj, már megint kit csókolt meg?
„Megmérgeznek előbb-utóbb” – gondolta ismét, midőn különböző, ideig-óráig tartó szerelmi ügyeit lebonyolította, és ezalatt négy-öt helyen várták egyszerre a városban. Adélnak olyan ujjai voltak, mint az acél, s többször megígérte, hogy megfojtja Nagybotost, ha megcsalja. Egyszer már a torkára szorította a kezét, és Nagybotos csaknem elájult. Róza állandóan töltött pisztolyt tartott a fehérneműs szekrényében. És „kis Ilonka” oly hidegvérrel elvágja a nyakát, mint egy csirkéét, ha álmában idegen asszonynevet mond.
„Elátkoznak, megbabonáznak, ellenem imádkoznak, és felbőszítik ellenem a férfiakat, véresre veretnek és börtönbe záratnak” – gondolta, mikor estve az utcán valamely csinos nő után futott, csak attól rettegett, hogy egyik szeretője rejtőzik a fátyol alatt, mint Boris, aki gyakran öltözött férfiruhába, hogy Nagybotost kikémlelje, vagy pedig Agátha, aki estve velencei, rojtos kendőt borított a fejére, s arra vette útját, amerre Nagybotosnak jönni kell. Ilona idegen nők nevében esedezett telefon és küldönc útján, szerelmi bájitalt küldött vidékről, és míg Nagybotos mélyen elaludt, a nevét a mellére tetoválta. Ugyancsak vigyázni kellett, hogy Nagybotos elkerülje a csapdákat.
Tizenegy vagy tizenkét asszony volt, akire Nagybotos félénk és szent szerelemmel gondolt. Már nem is tudta teljes bizonyossággal. Csak a kötelességeit ismerte, s a leggyöngédebb nőnek is úgy engedelmeskedett,523 mint a férfias, energikus hölgyeknek. Jobbra-balra rendelték a városba, utazásaikra elkísértették magukat, a templom előtt várakoztatták, és a cukrászdákban leültették, hogy estig várjon; nőorvosok előszobáiban, divattermekben és a korzón, a fürdőhely platánjai alatt, a szemközti ház kapualjában, éjjel, kis állomásokon, dunai hajókon, a „Normafá”-nál és a budai kioszkban várt Nagybotos – mindig várt asszonyra, leányra, estve megismerte a lépéseik hangját, a sötétben a hangjukat és a szélben lengő kalaptollukat.
Várt.
Hónapok, csaknem esztendők múltak el. A tizenegy nő hűségesen kitartott Nagybotos mellett.
– Vajon ha meghalnék? – kérdezte egyszer magában vagy az öreg törzsvendégtől az „Almafá”-nál.
S az ötlet örömére többet ivott a szokásosnál, éjjel búcsúleveleket írt, tizenegy egyformát, szomorút, megbánót, természetesen mindegyiket biztosította, hogy érte hal meg, és hajnalban eldobta kalapját a Lánchídon.
Ezután két napig nem mutatkozott Nagybotos Viola az utcán. Elbújt, elzárkózott. Harmadnapra megunta a magányt, és felkereste a legderekasabbat, legjobbat nőismerősei közül, aranyszívű Klárit.
– Bocsáss meg, tréfáltam, nem haltam meg.
Aranyszívű Klári kisírt szemmel, de nyugodtan mérte végig Nagybotost:
– Sajnálom, már késő, már megsirattalak, elbúcsúztam tőled, elfelejtettelek.
Nagybotos megcsóválta fejét.
– Hisz élek.
– Nekem meghaltál. Kedves, drága halottam vagy. Engedd, hogy halálod évfordulóján érted imádkozzam, fekete ruhát öltsek, és kicsit sírdogáljak a kanapé sarkában. Ne fosszál meg ettől a fájdalmas örömtől.
A halottaiból visszatért Nagybotos nem tehetett egyebet, mint továbbment.
A „komoly asszonyok” a levegőbe néztek, mikor meglátták.
– Ostobaságot csinált – mondták s elfordultak.
Az indulatosabb hölgyek röviden végeztek. Kinyitották az ajtót:
– Gazember, elszökött?
524A víg és bolondos asszonykák hangosan felkacagtak, amikor Nagybotost ismét megpillantották.
– Ejnye, talán fele sem igaz annak a sok rágalomnak, amit halála alkalmából beszéltek szerte a városban?
Nagybotos keservesen meglakolt, hogy próbára tette a nőket. A visszatért halottal senki sem állott többé szóba. Elsiratták, elfelejtették, elrakták kedves emlékek közé. Aztán Nagybotos nélkül folyt tovább életük a tizenegy asszonyoknak.
– Ne jöjj vissza a másvilágról! – írta fel az ajtófejfára Nagybotos, hová a babonás betűket szokta írni.
(1915)525
