Pesten lakott egy fuvolás
Pesten lakott egy fuvolás
Sok évvel ezelőtt lakott Pesten egy fuvolás, aki bűbájt, augusztusi csillagport, érett szilvafák és októberi János-hegyi szőlővenyigék illatát, karácsonyfa szagát, húsvéti tojás ízét és boldogtalan költők magányos epekedését fuvolázta az asszonyok fülébe. Igazi nevén Schneidernek hívták, és egy budai kocsmárosnak volt a fia. Ám otthon nem ízlett neki a bor, sohasem volt kedve fuvolázni, csak néhanapján, ha kehes lett, ment titokban haza, a padláson aludt, a téli almák és a plébánoskörték között, szelelőlyuknál a régi Vasárnapi Újság megsárgult köteteit forgatta, de csak az Egyveleg című rovat furcsaságain, cigány s zsidó adomáin üdült, és a szolgáló a köténye alatt vitte hozzá az ennivalót. Pesten Szénfinek nevezte magát, mint ez idő tájt szokásban volt a nevek magyarosítása; a Hatvani utcai kávéház ablakánál ült, és ha jól ment dolga, a biliárdasztalon mérkőzésre hívta fel a sánta nőszabót, aki ez idő tájt a legveszedelmesebb sipista volt a Belvárosban. A Flóra-termekben gróf úrnak nevezték, és éjszakánkint megkopogtatta az ablakokat a városban, ahol még világosság égett. Egy halott mellett virrasztó asszony egyszer vízzel leöntötte az emeletről.
Voltak napok Szénfi életében, mikor megunta várni a bordópiros színű kávéházban az orleans-i herceget – akit mindenki várt Pesten, mióta egyszer a púpos markőrrel itt egy biliárdjátszmát csinált –, ilyenkor elgondolkozott női ismeretségein, eszébe jutott, hogy azóta tán el is hagyták már a nők, mást szeretnek, szívesen és álmodozva hajtják féloldalra a fejüket az új hazugságok hallására, és másnak ajándékozzák tán emlékbe a cipőjüket: Szénfi ilyenkor keservesen káromkodott, és fejébe nyomta nyúlszőrkalapját, hogy hölgyei megvizsgálására induljon.
Az Aranykéz utcai ékszerészné az orgonaillatot szerette a fodros mellű ingen. Szent és jó asszony volt, mindig vállfűző volt rajta, mintha örökké a fuvolást várná délutánonként, s a szobaleány abban a minutumban beeresztette Szénfit a szalonba. Az asztalkán kéznél volt a költeményes491 könyv, amelyet az ábrándos fehér kezek meglepetéssel eresztenek le, midőn a szalonban a kázsmirfüggöny szétválik, és a bal láb gyorsan csúszott a jobb comb alá a kanapén, amint ez idő tájt divat volt üldögélni Pesten, délután, a polgári házak szalonjaiban. A formás cipőcske mint hűséges kis kutya figyelt a szoknya hímzései közül, és a dús, vizes fésűvel hátra és hátulról felülre fésült jó szagú hajban meg kellett igazítani a török ékköves hajtűt. Ez volt Estella, az aranymívesné. Mindig tudott egy ábrándos költeményt, amelyet aznap olvasott; halk nevetéssel kérdezősködött Szénfi úr ismeretségének köréhez tartozó többi úrhölgyekről.
– És barátném, Olga, aki orosz hercegnőnek képzeli magát, és harisnyakötőjére egy Puskin-sor van arannyal hímezve?
– Meghalt szegény – felelt részvétteljesen Szénfi.
– Meghalt – ismételte Estella, és bal lábát lassan leeresztette a díványról, hogy a selyemszoknya csendesen zizegett, mint a hóesés a magányos háztetők felett.
– Csupán önt imádom, hölgyem. Engedje meg, hogy tovább is sétálhassak az ablakai alatt, amíg kegyed Morfeusz karjai között…
Szénfi legyintett, nem fejezte be sohasem a megkezdett mondatot, mint a halálraítélt a siralomházban, akinek beszélgetés közben hirtelen eszébe jut, hogy közeleg a kivégzés órája.
– Úgy bánnak velem, mint egy gyermekkel – duzzogott elmenetel közben. A nyúlszőr kalapot szemére húzta, mert szeretett a nőktől szemrehányással elválni, míg az aranymívesné reménytelenül tette le a költeményes könyvet kezéből, más vendéget nem várt délután, tejszínes kávét hozatott fel a cukrásztól, és egy almát választott ki a szekrény tetejéről.
Szénfi – ha éppen módjában volt – a bérkocsist már Buda felé hajszolta, ahol a Jezsuita-lépcsőnél egy ódon külsejű házban (itt talán maga Jósika Miklós, a régi házak finom szakértője lakott valamikor) Mária asszony ült egy oltárterítő hímzése mellett, és a szobában olyan szag volt, mint egy könyvtárban vagy antikkereskedő boltjában. Ő volt az egyetlen, a legkedvesebb, a legszerényebb és legönzetlenebb, Mária, aki semmi egyebet nem akart az élettől, mint hetenkint egyszer látni Szénfi urat, hogy az elmondja neki hazugságait – tíz esztendő óta ugyanazokat. Mintha egy csillogó, nagyvilági idegen, de csábító parfümös virág, egy aranyszegélyes meghívó a követség báljára, útijegy a Párizsba nyargaló futárvonatra, csábos, havannaillatos, a fehér mellényzsebből csak aranypénzzel fizető nagyvilág lépett volna be Szénfi úrral a budai házba. Ő volt a rezignált, langyos gavallér, aki midőn egyedül van, bizonyára szórakozottan492 fütyül egy ködös románcot Griegtől; ő volt az utazóköpenyeges, szomorú arcú, barkós fiatalember, aki Milánó és Bologna között egy francia könyvet olvas, míg otthon, hazájában, hosszú léptekkel méregeti a hervadó grófkisasszony az avart… Mária félretette az oltárterítőt, összekulcsolta kezét, tágra nyitott szemmel nézett Szénfire, míg az szokás szerint elkeseredve legyintett, a nyúlszőr kalapot felkapta.
– Tévedés, hogy élek – mormogta, és Mária kezét hosszan megcsókolta, mint a haldoklók, miután a szomszéd utcában hangzik már az elmenő lelkész lépése és a ministránsfiú csengettyűje.
Szénfi teli tüdőből szívta magába a téli délután napsugarát, miután a sírboltszerű házból kilépett, és az oroszlán fejét megsimogatta a kapun.
„Itt lehettem volna temetőigazgató” – gondolta magában.
Míg Mária, hogy vezekeljen az iménti beszélgetésért, a ház hátulsó szobáiba ment, és megmosta kisgyermekei kezét és lábát.
Ha még nem szállott le a budai részeken az alkonyat, Szénfi felkereste M. M.-nét, aki a pontosságot szerette, holott a fuvolás rendszerint napok múlva ment el a találkozóra; N. N.-nét, aki úgy kedvelte a pikáns adomákat, mint valami öreg grófnő, és gazdálkodó asszony létére felpofozta a kocsisait; B. V.-t, aki zenélt és énekelt még akkor is, midőn Szénfi úr már régen megszökött a hátulsó ajtón; egy fekete kisasszonyt a Vízivárosban, aki noteszébe írta, ha Szénfi úr valamit megígért, volt aztán nevetés, midőn a notesz előkerült; Mumut, aki délelőtt a handlénak férje hátrahagyott nadrágjait, délután a szerkesztőknek verseit eladogatta, szemtelen volt, mint egy félreismert író hátrahagyott özvegye, és ha Szénfi jól megfogalmazta a levelet a miniszterelnökhöz, amelyben állami segély kéretik, nem fukarkodott a csókkal és elismeréssel; majd sikerült egy fiatal hölgy bizalmát megnyerni, akit szülei mindenáron férjhez akartak adni, és a vőlegények, jegyesek, kérők eltávolítását a fiatal hölgy kérésére Szénfi úr mindig magára vállalta; a „Vén Fejsze” kocsmárosnéjának tanácsokat adott az üzlet vezetéséről, és a vendégek szekatúráját főbólintással meghallgatta; kétszer nagyon megcsókolta a „Kronprinz-kávéház” felírónőjének száját, mielőtt Budát elhagyta volna, miután Gizella hajdanában kedvese volt. Izgatottan, a hosszadalmas kártyázások után következő lázzal, némi önmegvetéssel húzódott meg a bérkocsi sarkában, amíg az a Lánchídon átgurult. De ha egy formásabb nő ment a gyalogjárón, kihajolt a hintó ablakán, és bolond módjára csókot dobott a hölgy493 lábának, fátyolának, kalapjának, földig érő köpenyegének, amilyent ő viselt telente – akinek a nevét sem merte kimondani.
Ez a névtelen nő Pesten lakott, és minden bizonnyal szerette Szénfi urat, hisz ennek az évnek folyamán többször tanújelét adta. Úrnő volt, finom, jó hírű, divatos, és a hangja, mint a gerléé. A szeme… a haja… a képe… és a lába.
Elsírni lehetne mindezt a Duna közepén egy szentendrei hullának, akivel Szénfi úr együtt folytatja útját Mohács felé.
Bár szabad bejárása lett volna a hölgyhöz – nevezzük őt X. asszonynak –, Szénfi úr valóban az ablakok alatt sétált, mint a salamancai egyetem hallgatói vagy az öreg, fogatlan lovagok, akiket a játékházból egy garas nélkül az utcára vetettek. Megállott a sarkon, felsóhajtott, boldogan sírt egy régi kapualjban, mert ott mindig sírni szokott, elgondolta a hölgynek – X. asszonynak – csodálatos szavait, amelyeket ez életben hozzá intézett, mint Szent Györgyhöz viszi az orgonaágat a dús várúrnő; elképzelte szerelmes kis kezének a tapintását, amely még Schneider-féle nyakát nem karolta; – eltorzult arccal gondolt kis lába nyomára a parti fövényen, a dunai kiöntések táján, furcsa nevetésére és két szemére, amely kancsi csábítással, mint éjjel a királyné kincsesládájának ékszere a szegény lovag előtt, mindent ígért és szeretett. Az ablak felnyílott, és a drága kéz valóságban megjelent:
– Gyere – intett Szénfi egyetlen szerelme.
A fuvolás lehajtotta fejét, száraz kortyot nyelt:
– Nem – mondta. – Mert nagyon szeretlek. Mert félek tőled. Mert nem bírnék veled, mint Mumuval, akinek néha azt mondom, hogy felrúgom. Örökké szeretlek, mindig reád gondolok, te mákony fekete füstje a kalóz pipájában. Elvesznék, ha egyszer megölelnél, belehalnék, ha egyszer ismét elhagynál. Félek tőled, és a másvilágig szeretlek.
X. asszony bánatosan nézett az esti órákban ablakából Szénfire.
Hol tanulta, hol gondolta, tükre előtt hányszor próbálta a bánatos, megsértett, szívszomorító tekintetet, amellyel a fuvolásra nézett?
Igazán sápadt volt az arca a fájdalomtól, vagy ezt is tudta hamisítani?
Igazán álmodott gyermek módjára éjjelente a fuvolásról?
És ha eszébe jutott Szénfi úr, valóban elgondolkozó, elmerengő lett a szeme, ha egyedül volt?
A fuvolás nem mert ily dolgokon gondolkozni, de viszont legyinteni sem tudott, mint a többi nőismerősöknél.
Megbabonázva, mereven állott helyén, és azt remélte, hogy percek494 múltán meghal. Fuvolázni jött ide, az ablak alá, és a szíve kétségbeesetten elszorult.
Kivette a hangszert zsebéből, és térdén kettétörte.
A nyúlszőr kalapot komolyan a homlokába vonta, és hosszú lépésekkel, hátrafont kézzel ment hazafelé, hogy néhány napig a plébánoskörtéket szagolgassa a szülei ház padlásán.
– Jaj, de szeretem – remegett fel benne a hang, miközben a vén cselédtől a gyermekei után tudakozódott, és pörkölt halat rendelt vacsorára.
A két karját összekulcsolta a fején, mint a szerelem bolondjai…
– Ha a biliárdos szabó vagy az orleans-i herceg keresnének, nem vagyok itthon – szólt a régi cselédasszonyhoz.
(1915)495
