Emléki utolsó kalandja
Emléki utolsó kalandja
Az ablakból csupán háztetőket látott, mert egy hotel hatodik emeletén lakott, remete módjára, csendben, az ajtaja ritkán nyílott ki, holott azelőtt szerette az életet és a lármát, a színházat és az úgynevezett mulatságokat. Még nem volt negyvenesztendős, midőn ráeszmélt arra, hogy legjobb egyedül lenni, mint a sok örömben és bánatban részt vett férfiak többnyire megismerik a társaságos élet értéktelenségét, a kettesben való életmód kényelmetlenségét, a nők lelketlenségét, furcsa jóságát és csúf önzését. A nők mindig csak azt cselekszik, ami nekik jólesik, és sohasem áldozzák fel a hangulatukat a férfiak kedvéért – gondolta magában Emléki, e történet hőse, midőn a különböző havas házfedeleket nézegette. A kémények alakja a téli alkonyaiban valami építészeti furcsaságnál fogva vasúti állomásokra emlékeztette őt, amint egymás után következnek a tetőkön, bakterházak, állomásépületek, a gőzös fekete füstje az oldalukon: Emléki valamikor járt az állomásokon, utazópléddel a karján várt vonatokra, nőkre, szivarfüstszagú, éjjeli, zárt fiákerekre szállott, és ismeretlen házak között, sohasem látott utcákon döcögött éjfélkor, a hó világított a templom tornyáról, és a piros párás kocsmaajtó üvegén át muzsika hangzott, álmos hotelszolgák vezették szobájába, csattogó papucsban a kővel kirakott emeleti folyosón, héjatekintetű, gonoszkodó lépésű szobaasszonyok vontatott lépéssel hozták a mosdóvizet, hideg volt, az ágyon tán délután halt meg egy vidéki bérlő szélütés folytán, és a kályhában hamisított okiratokat égettek el, a gyertyatartó látott vásári szerelmet vagy kupecek álomtalanságát, akik rossz vásár után reggelig forgolódtak az ágyon…
Emléki, aki fiatal korában sokat kóborolt vidéken, és csaknem minden városban volt egy nőismerőse, akihez szerelemmel közeledett, a majálisokon többet táncolt, mint illett volna, a torokon és ezüstlakodalmakon a férfiak kedvence volt, gyermekek keresztapja volt, és fiatal hajadonokat adott férjhez: ha kinyitotta ablakát, negyvenéves korában, a kémények keserű füstjében a vidéki sörházak fanyar ízét érezte, a fából épített színkör496 deszkáján zöld papirosra van kinyomtatva a Szép Heléna színlapja, és a „Hársfá”-ban, a kuglizóban a színészek és színésznők dobálják a golyókat… S egyszer eszébe jutott, hogy mi történt Melléki Ida kisasszonnyal, aki szubrett volt X.-ben, Lövészi György színigazgató társulatánál – bár Emléki barátunk ez idő tájt egy érzelmes és vörösszőke kereskedőnébe volt szerelmes, aki sohasem ült a bolti pénztárban, míg Emléki a városban tartózkodott. Francia divatlapokat forgatott, és ebéd után felvette új pongyoláját, a zongorához ült, a cselédség fehér kötényt kötött, bort hűtöttek be, és Emléki verseskönyvei a szalonasztalkán elfoglalták helyüket. Persze, régen történt mindez, majdnem a hatvanas években, mikor Emléki nevezetes költő volt.
Emléki negyvenesztendős korában álldogált az ablakánál a háztetők felett, és a havas mezőkön, amelyeket az egész gyönyörű világból itt megláthatott, mindenféle lábnyomokat vett észre, mintha az elmúlt éjszaka erre jártak volna álmai, apja és anyja, akikkel mindig álmodott; az öregúr kifent, deres bajusszal, hetyke magyar ruhában, mint a régebbi magyarok, akikről a temetésig nem hihette el senki, hogy egyszer valóban meghalnak, és az édesanyja egy csomó kulcsot tartott a kezében álmában, mintha azon töprengene, hogy mely zárakat nyitják a kulcsok, amit pedig életében biztosan tudott: és egy reggelen a megszokott lábnyomok között megtalálta Melléki Ida szubrettszínésznő lábnyomát is, mert történetesen vele álmodott éjszaka. A párnáján színházi festéknek a szagát érezte, és hattyúprémes kabát feküdt a takaróján; a fali tükörbe – mintha ébren volna – koronként átment Melléki Ida alakja, egyszer fátyolos kalapjában, amint a téli hóesésben sietett az esti vidéki város utcáján a színház felé, máskor trikónadrágban, kis lakktopánban, rizsporozott hajában rózsa, és galambmelléből dudorászó hangok kelnek szárnyra… Az éjiszekrényen a gyertya lángja, egyenesen, mint a halottak fejénél, hol semmi sem zavarja a mozdulatlanságukat, a tükörbe bámult. Emléki álmában látta a párnán a saját fejét, amint az a párnán fekszik, míg az éji kísértői ki- és bejárnak kis szobájába. Alkonyattal, midőn végignézett a havas négyszögeken ablaka alatt, valóban egy harmadik lábnyomot fedezett fel. Mintha selyem tánccipőben járt volna valaki a havon, és fodros szoknyáját dideregve felemelte, amint tovasietett.
Az ujjával az ablaküveg párázatára írta:
– Melléki k. a.
S ettől a naptól fogva gyakran gondolt a kisasszonyra.497
Mindnyájan tudjuk, hogy vannak babonás dolgok a világon, amelyeknek értelmét megfejteni nem lehet. Így: a múlt században népszerű és negyvenéves korában már remeteéletet éldegélő Emléki nevű költő, aki olykor borzas köcsögkalapban suhant ki a szállodából, és fájdalmas mosollyal nézett szét a világban, a könyvkereskedők kirakatainál elfordította a fejét, és a Múzeum körútra mindig szívesen ment, ahol egy antikvárius boltjában a Repkény egy megsárgult példánya kapható volt, az újságban, az idegenek névsorában Pálmay Ilka nevét kereste, vén barátait csak azért kerülte el, mert mindig azt mondták neki, hogy örökifjú létére megöregedett: Emléki egy napon levelet kapott, hogy gyermeke él, és Y.-ban, egy vidéki város színházában drámai színdarabban fellép. Ida kuszált és rendetlen sorokkal írt, mint fiatal korában megszokta, midőn a férfiak napokig, talán hetekig hordozták levelét a szívük felett, amíg végképpen kiélvezték a kacskaringós szavakat. Emléki a gyorsforralón teát főzött, amint a regényekben olvasta, papucsot húzott, és a hatodik emeleten sokáig elmerengett a múlton.
Y.-ban a „Huszár”-hoz volt címezve a vendéglő, ahol mulató társaság nélkül is bevárták a színészeket, a főkapitány vezette karonfogva Melléki Klára kisasszonyt az étterembe, hamiskártyás képű apaszínész és a pesti hintáslegényekre emlékeztető magaviseletű ifjú színészek következtek a sorban, akik csakhamar kártyajátékot kezdtek egymás között. Egy vidéki, őszes hajú járásbíró, aki meglehetős szomorúsággal fogyasztotta parádi vizét, a fekete kabátba öltözött öreg súgó, anya és leánya, valamint Emléki maradtak a „Huszár”-ban a fehér asztalnál, és régi idők módjára sok savanyú bort ittak, a kucsébernél szerencsét próbáltak. A járásbíró néha kimondott egy nevet, de senki sem emlékezett a névre az asztalnál, csak Melléki Ida bólintott különös meghatottsággal. A szárnyas kabátos súgó komoran ült helyén, mint akit nem nagyon érdekel a társaság, és kulcsos órájába többször úgy nézett bele, mintha abban valaki lakna, akivel magányosságában beszélgetni szokott. Az ifjú színésznő lemondó, bánatos mosollyal, mintha valamely elmaradt meglepetés miatt szomorkodna, üldögélt helyén. Emléki a különös helyzet folytán előbb víg, gúnyos megfigyelő volt, később nyugtalan és igazságtalan helyzetbe került férfiú módjára az ajtóra nézegetett, és elszökni készült, csak azt nem tudta, hogy van-e a hölgyeknél elegendő pénz számlájuk kifizetésére.
Melléki Ida asszony néhány dalt énekelt, amelyre mindnyájan emlékeztek a társaságban. A Suhanc, a Denevér… Sűrűn havazik a vidéki kisváros felett, és narancsillata van a színházi öltözőnek. Furcsa fésűk, eldobált498 fehérneműek, vaksi tükrök és kegyetlen léghuzam valamerről… A karnagy boros állapotban átalussza a felvonásközöket, és a lámpások bágyadtan fénylenek a színpad előtt, mintha félálomban történne minden… A dobos fehér mellényben ül a zenekarban, és ünnepélyes riadót ver, midőn Melléki asszony a színpadra lép.
– Elmegyek és megölöm magam, ha ez lesz az én sorsom is – szólalt meg Melléki Ida lánya a járásbíró elbeszélése közben.
Felállt, kirohant az ajtón, a kis, tüskebajuszú súgó havas vállal és kipirosodott arccal húzta vissza a folyó partjáról. Egy nagy pohár borral jutalmazta meg magát. Az ifjabbik Melléki hölgy az asztalra könyökölt, és elszánt, hideg tekintettel méregette a társaságot.
– Gyermekem, ilyen a színészet – mondta a kis súgó az asztal végéről, és papirossal megragasztott egy törött szivart.
A járásbíró az idősebb Mellékivel egy Athanáz nevű közös ismerősükről beszélt. Emléki, aki sohasem szerette az erőszakos dolgokat, elmélázva üldögélt. „Reggel elmegyek a városból” – gondolta magában.
A kis súgó észrevétlenül leitta magát, sorban csókolózni kezdett a társasággal, Mellékiné előtt letérdepelt, Klárát karonfogva vezette a biliárdasztal körül.
– Régente ilyenkor csáját ittunk a gyermekünk egészségére – mondta Emlékinek, s megveregette a vállát. – A gyermekünk egészségére.
– Úgy van – szólt meggyőződéssel a járásbíró.
Jóval elmúlt éjfél, mire a társaság hazafelé indult. Melléki asszony hosszan megcsókolta Emlékit.
– Ugye, szép a lányom? – kérdezte.
A kisasszony bókolt, mint a tánciskolában szokás. A görög katolikus templom mögött elmaradt Emléki a járásbírótól és a súgótól. Hajnalig néhányszor elsétált a havas éjben a Melléki hölgyek földszintes ablaka alatt. Anya és leánya indulatosan beszélgettek a kék virágos függönyök mögött.
– Vén szamarak – kiáltotta egyszer hangosan Melléki Klára, midőn Emléki meghatottságában már csaknem megkopogtatta az ablakot.
Ezután bőséges hóesés kezdődött az alvó kisváros felett, és Emléki a nyakába húzta fejét, amint a hajnali vonathoz bandukolt.
(1915)499
