Blanka
Blanka
Kis nefelejcsek voltak a szoknyáján, koszorúcskák, mintha valamely régi imakönyv lapjai közül vették volna a mintát, és a félcipője szalagokkal volt a bokájához erősítve, mint azokon a lábakon, amelyek képzeletünkben a tánczenét követik, midőn estefelé keringőt játszik valaki a zongorán, és kis velencei tükre volt, amelyben mindig csodálkozva nézte hervadt, liliomszínű arcát és melankolikus, sötét szemét, amely egyszerűen, őszintén, hazugságok nélkül, szinte reménytelenül nézegetett Nagybotos Violára, mint a költemények, amelyeket falusi magányában írogat az egykori testőr a császárnéhoz. Természetesen oly finom volt, mint ócsipkével díszített legyezője, és a térde alatt halovány rózsaszínű csokor fogta fehér harisnyáját, amelyet Nagybotosnak egyszer alkalma volt látni – kis csermelyt ugrottak sétálás közben –, a nyakán a hajzat oly szelíden simult kontya alá, mint a szent nők képein látható. Talán félig-meddig szőke volt, mint a sokat szenvedett férfiak képzeletében az egyetlen és ismeretlen női ideál jelentkezik, enyhén, elmosódottan, alig tapintható alakban, csupán elgondolásban a testiesség, inkább az áhított, drága női hang, szín és lélek formájában, mint szerelmi csalódás után, félálomban, olykor egyet sóhajtva és a párnát átölelve képzelik a férfiak azokat a nőket, akik nem csalták volna meg őket… Blankának hívták, és már harmincesztendős volt.
Mintha egy félig romba dőlt vár toronyablakában üldögélt volna, a sokat próbált falakat enyhén födi be a repkény, mint az elhagyott sírokat a borongó emlékezés, a vár alatt csillogó és rongyos lovagcsapat vonul el, talán éppen a Szentföldről jönnek a daliák, és a fájó szívű férfiak meg-megállnak a toronyablak alatt, hogy az álombéli nő kárpótolja és megvigasztalja őket azokért a nőkért, akik hosszú utazásuk alatt kést vertek a szívükbe, miután az éjszaka mámora, és a szerelem elmúlott; kondor feketékért, mély szemű barnákért és fehér nyakúakért, akiknek kövérkés álla alatt a megvillanó test szinte bolonddá teszi az élőfát is.487
Blanka abban az időben, mikor történetünk játszik, csaknem azért lakott a fővárosban, hogy meggyógyítsa azokat a férfiakat, akik elégett agyvelő, szétmarcangolt szív, kéz és láb nélkül, majdnem a földön csúszva, mint a vásárbeli nyomorékok, más nők által az öngyilkosságig hajszolva, álom és remény nélkül csavarogtak Pesten, akik komolyan vették az esküt a kápolnában vagy a magány édes illattárjában, a drága csókot, a kábító bűnt és estvéli sétát a nyárfasorban, midőn a nők úgy tapadnak a férfivállhoz, mint a fecskefészek nősténye hímjéhez.
Nagybotos, miután hosszú éjjeleken át nem tett egyebet, mint töltött bort, pisztolyt és bánatot, csaknem siránkozva fordult be Blanka házába.
– Végeredményesen: mindig csak magát szerettem, fejedelemnő – mondta, miután jó szagú kis cipőikkel homlokon rúgták a nők.
Blanka ez idő tájt a „Szilvafa” című teázóhelyiség igazgatónője volt. A falakat vastag szőnyegek borították, életunt zenészek halkan Schubert-dalokat hegedültek, és orosz szamovárban főzték a teát néhány belvárosi öregúr részére, akik álmatlanságuk miatt a helyiséget felkeresték. Néhány régi, félig-meddig nyugalomba vonult hölgyismerős üldögélt a szalonban, akik az öreg grófokat még fiatalkorukból ismerték, mintha egy családhoz tartozók volnának valamennyien. A pincér, aki felszolgált, egykor népdalénekes volt a Flóra-teremben, és közkedveltségnek örvendett a maga idejében a hölgyek körében, a kapuban egy nyugalmazott fiákeres teljesítette a portási teendőket, miután lovai a rossz gazdasági viszonyok folytán felfordultak, és midőn az óra éjfélt ütött, az öregurak felkeltek helyükről, a hölgyek félretették kézimunkáikat, Hrabecsné, a komika, beszüntette elbeszéléseit, amelyeket az öregurak fiatal élményeiről ezeregyéjszakai kedvvel mesélt esténkint a „Szilvafá”-ban, és Hrabecset, a jégszürke karmestert, a Kis cica című operett egykor ünnepelt szerzőjét, leszólította a pódiumról. Az öreg grófok kocsijaikhoz totyogtak, és a Belváros szűk utcáin eltünedeztek a kocsilámpák. Blanka csíkos kendőt vett a vállára, az üzleti könyvet a fiókba zárta, és meleg, doromboló hangon fordult Nagybotoshoz.
– Nos, miért akar ismét véget vetni életének, kedves barátom?
Nagybotos nemigen szokott igazat mondani a nőknek – óvakodott mindig, hogy a gondolatait elárulja – Blanka azonban régi szerelme volt. Tizenöt éve reménytelenül, bánatosan, végzetszerűen szerette Nagybotost, mint aki valamely gyógyíthatatlan testi hibával jött a világra, amely fogyatkozását lassan megszokja, mint a félszeműek a bajt. Nagybotos körülbelül bizonyos volt arról, hogy Blanka lefekvés előtt mindig érte488 imádkozik, és nappal futó sóhaj hagyja el ajkait, mint a lehelet párája eloszlik az ablaküvegről. Talán még egy éjjeli zenészhez is férjhez ment volna, ha Nagybotos ezt parancsolja.
– Megint azt gondolja magában egy nő, hogy én vagyok az ismeretlen pesti hulla, akit a Tisza menti faluban a folyóból a hatóságok kifogtak. Talán már idegeskedik is, hogy még életben vagyok – felelt Nagybotos, és megsimogatta a kendőt Blanka vállán.
– Mit tett? Megcsalta?
Nagybotos mint töredelmes bűnös csaknem elszólta magát:
– Azt hiszem, hogy most már minden rendben lesz. Van egy nő, aki felejthetetlenül szeret és boldogít… Hallgassa csak: azt mondta, hogy már éjjel-nappal rám gondol. Milyen finom volt a keze, a nyaka, a lába; ha akarta, sírtam, ha akarta, nevettem. Olyanokat cselekedtem, mint egy jogász. Éjjelizenéket rendeztem az ablaka alatt.
Blanka a nefelejcskoszorúcskákat simogatta a szoknyáján.
– Szegény barátom, hányszor tanítottam, hogy a nőknek nagyobb szükségük van a férfiak szerelmére, mint megfordítva. Minden nőnek kezet kellene csókolni, ha egy férfi arra érdemesíti, hogy megszólítja. Tudja maga, hogy mily hitványak a nők? Kihallgatás nélkül ki lehet végezni minden nőt, aki harmincadik évét betöltötte. Annyit vétkezett ez idő alatt a férfiak ellen.
Nagybotos jóízűen bólongatott:
– Maga az egyetlen derék teremtés, Blanka.
A hervadt nő lágyan, szomorúan mosolygott:
– Én nem sokat számítok, mert én körülbelül rendbe jöttem az élettel. Vágyaim, reményeim többé nincsenek. Mint egy vén madár, üldögélek a fa tetején, és csupán annak örülök, hogy mások még örülni tudnak az életnek, szerelemnek.
– Tudja, mi vagyok én? Egy elhervadt menyasszonyi csokor, amelyet a nagymama sírjára elvisznek az unokák. Magányos szobában porlepte tükör, az ajtót senki sem nyitja ki, mert a házigazda elbujdosott. Régi asszonyarckép elhagyott házban, és délutánonkint senki sem nézi az arcképet elmerengve, elgondolkozva. Szép, ódon báli ruha vagyok, amely a padláson várja, amíg a háznépet árverezik, aki egykor viselte, a temetőbe költözött.
Nagybotos a leány vállára hajtotta a fejét, és odavetőleg megsimogatta az arcát, mint vén, hű lovat megsimogatnak.489
– Nagyon szerette? – kérdezte szórakozott hangon és lehunyt szemmel.
– Téged szeretlek – felelt sima nyelvvel Nagybotos.
Blanka csendesen, bánatosan mosolygott. Amint beszélt, a szeme lassan könnybe lábadt:
– Milyen jó nekem, hogy a nők oly hűtlenek, mint a reggeli harmatok. Nyomtalanul elillannak az életekből, és olyankor egy darabig rám kerül a sor. Most majd nekem fogod hazudni mindazt, amit amannak mondtál volna, ha még megvolna. Amíg jön egy új nő, aki bolonddá tesz.
– Esküszöm – felelte Nagybotos, térdre ereszkedett, az arcát a leány ruhájába temette, és titkon, lopva azt gondolta, hogy a másik, a hűtlen hölgy előtt térdepel.
Blanka ezt igen jól tudta, de azért megadással, szelíden simogatta Nagybotos fejét.
– Holnap, ha szép idő lesz, kirándulunk a hegyek közé. A fűre ülünk, sas-hegyi bort iszunk, és régi, német dalokat énekelünk – mondta lelkesen Nagybotos.
– Én szebbet ígérek önnek – mondta Blanka. – Házat veszünk falun, nagy kertet és hűvös, mély szobákat, régi cselédeket és egy pár lovat. Sohasem hagyjuk el egymást, reggel arra ébredek, hogy ön megcsókol, este megfogjuk egymás kezét, úgy alszunk. A háztetőn gólya fészkel, és Bundásnak hívják a házőrzőt. Ha netán a hűtlen nő holnapig nem írna levelet…
„Ha nem írna! Akkor meghalnék” – gondolta magában Nagybotos, és míg Blanka kezét arcához szorította, szinte örömteli hangon folytatta:
– Holnap vadászcsizmát varratok.
Bizonyosan várja már otthon egy levél a drága kéztől, hisz Blanka mondta, aki ismeri a nőket.
Sokáig üldögéltek egymás mellett hallgatagon, elgondolkozva, végül Blanka felemelkedett helyéről.
– Késő van – mormogta. – Tegyük el magunkat holnapra. Mondd, ugye, azt akarod, hogy beszéljek az aranymívesnével, akiért majd meghalsz?
Nagybotos lehajtotta fejét.
– Igen.
– Majd felöltözöm cselédasszonynak, és besuhanok hozzá, amikor egyedül van otthon.
(1914)490
