Férfimese
Férfimese
Fiatal koromban sokat kóboroltam különböző kisvárosokban, hová céltalanul, terv nélkül, szinte véletlenül érkeztem, anélkül hogy számot adni tudnék arról, hogy miért utaztam. A vasúti menetrend elrongyosodott a kezemben; szerettem azokat a városokat, ahová déltájban érkezett a vonat, és a pályaháztól hosszú sétával lehetett megközelíteni a várost, frissen csapolt sörnek a szenzációja a sörház környékén, végigbandukolni a korzón, és ismeretlen nők szemébe nézni, megállani tavasszal nyitott, virágcserepes ablakok alatt, ahol valaki zongorázik vagy énekel… De kedveltem az alkonyati órát is, késő délután érkezve kisvárosokba, midőn furcsa mantillokban, fedetlen fővel vagy vállra vetett kendőben egymáshoz látogatóba járnak a városka hölgyei, az utcán furcsán kopognak a lépések, halk, különös zenéjű női hangok hallatszanak a homályból, a kis boltokból szinte rejtelmesen jön ki a petróleumlámpások fénye, és valahol már javában kugliznak a pénzügyi hivatalnokok. Szerettem ismeretlen kis fogadókban üldögélni, amely a „Vaddisznónak” vagy a „Fehérlónak” volt címezve, a fogadóssal elbeszélgetni a helybeli dolgokról, meglesni a leereszkedő éjszakát egy régi bástya alól vagy az elhagyott kis sétatérről, ahol a közelgő ősz illata lengett a falevelek alatt. És hányszor hallgattam idegen, sohasem látott emberek élettörténetét éjjel a váróteremben vagy álmatlan útban a vasúti kupéban!
Egyszer egy fiatal férfi mesélte valahol, valamerre, talán egy útszéli fogadóban a következő történetet.
Még húszesztendős sem volt, amikor megismerkedett egy nővel, aki tíz esztendővel idősebb volt nála. Számító, tapasztalt, próbált hölgy volt, aki már egypár férfiú sírhantját ápolta; se szép, se kedves, se gazdag, Borostyán (így hívták) őrült módjára beleszeretett, amint a tapasztalatlan, jószívű fiatal férfiak beleesnek valamely számító hölgy tenyerébe. A hölgy, miután a városban már eléggé ismerték, férjhez óhajtott menni.474 Borostyán minden követ megmozgatott, futott, szaladgált, könyörgött, amíg az engedély megérkezett, hogy a hölgyet nőül veheti szülei akarata ellenére. A hosszú harcban elfáradt, elfásult Borostyán keserűséget érzett magában, mikor elkövetkezett a nap, hölgyét oltár elé vezetni. Sápadt volt, betegnek érezte magát, ijedten tapogatta kongó zsebeit – mennyi borravalót szokás adni a sekrestyésnek, hol ebédelnek délben, és mit csinálnak holnap? De behunyta a szemét, mert igen jószívű és tapasztalatlan fickó volt, kissé ijedten, de bizonyos elszántsággal követte menyasszonyát az oltárhoz. „Milyen szamár, milyen rettenetes szamár vagyok!” – gondolta magában a szertartás alatt egyfolytában, és egyéb nem jutott eszébe.
Egy hét leforgása alatt Borostyán megismerkedett hitvese lelki tulajdonaival, boszorkány anyjával, gonosz tulajdonságokkal, amelyek felforralták a vérét, indulatos szó röppent el ajkáról, mire hitvese anyja segítségével kidobta a házból. Borostyán Félix télikabát, pénz, lelki nyugalom nélkül a havas utcán találta magát. Megfenyegette öklével az ablakokat, aztán elindult céltalanul a világnak, mint a népmesék hősei.
– Nehezen ment eleinte a dolog – mondta Borostyán –, sokszor sírtam dühömben, keserűségemben, mikor egyedül voltam. Bujkáltam az emberek elől, kiskocsmákban üldögéltem a város végein, és mindig valamely csodára vártam, amely megszabadít kínzó szenvedéseimtől. Nyitott szemmel, világosan láttam, hogy megcsaltak, mint egy vidéki parasztot a régi Kerepesi úti boltosok. És nem tudtam belenyugodni megcsalatásomba. Éjjelenkint, midőn a város elcsendesedett, elsétáltam a jól ismert ablakok alatt. A kezem ökölbe volt szorulva, de a szívem mondhatatlanul sajgott. A falhoz ütögettem a fejem. „Te ostoba, te bárgyú, te lágyszívű, te jellemtelen gazember!” – mondogattam fogcsikorgatva a havas utcán, ahol gondosan elsimítottam lábam nyomát a hóban, nehogy meglássa valaki. Majd megálltam, és forró könnyek folytak végig arcomon, tán a szívem kellős közepéből jöttek e könnyek, úgy égettek. Olykor, nagyon messziről megfordult bennem a gondolat, mint egy csillapító orvosság, hogy nem kell végleg kétségbeesni; még mindig nyitva áll előttem egy út, amelyre lépve megszabadulok testileg is fájdalmas gyötrődéseimtől. Igaz, hogy erre az útra csak egyszer lehet menni, és visszatérés nincs. Az öngyilkosság gondolata haloványan, szinte egy messziről hangzó ének ritmusával kelt életre a szívemben. Fáradtan, félálomban foglalkoztam már a módozatokkal is. A folyó… Leugrani egy toronyból… Vasúti sínekre feküdve bevárni475 az éjjeli vonatot… A pisztoly bizonytalan, de könnyű megoldás. A zsebkendőmet a nyakamra csavarintottam, és próbálgattam, hogyan megy az akasztás. Jóféle méreghez nehéz hozzájutni…
Miért, miért? Sokáig nem tudtam, hogy miért akarok meghalni, mint egy ostoba kölyök. A bosszúság megcsalatottságom felett vagy a szégyen hontalanságom miatt? Tán most derül ki, hogy mennyire szerettem azt a hitvány nőt, hogy már élni sem tudok többé nélküle?
Nem tudom, sohasem tudhatom meg, hogy mi okozta ezt a rettenetes zűrzavart bennem. Sokáig, hónapokig tartott ez az állapot. Félőrülten, lerongyolódva csavarogtam a külső kocsmákban, szakállam nőtt, és az arcom oly fehér lett, mint a kísérteté. Csodálkozom, hogy a rendőrök el nem fogtak éjjelenként. Csodálkozom, hogy senki sem jött segítségemre. Igaz, hogy félig-meddig idegen voltam a városban, de én bizonyára nem tudnék oly részvétlen lenni a szerencsétlenek iránt, mint ahogy az emberek cselekedtek velem. Barátom, de még csak ismerősöm sem volt többé. Mintha a hazug szájú nő az egész város lakosságát ellenem uszította volna, mintha valamennyi férfi a városban neki adna igazat, elfordultak, ha megláttak, idővel az éhenhalás veszedelme fenyegetett… Sok év múlva megtudtam, hogy a nő azt híresztelte el a városban, hogy éjnek idején anyjostól együtt megölni akartam őket. Ma is csodálkozom, hogy nem akadt egyetlen jóravaló férfi a lakosságban, aki azt mondta volna, hogy helyesen cselekszem, ha a gyilkosságot elkövetem. A nyomorban, a szenvedésben, az éhezésben mind világosabban tűnt fel előttem helyzetem. Az a nő férjes állapotú személy akart lenni, és nyilván ezért kellett feláldoznom fiatal, ártatlan életemet. A nő sohasem szeretett, bár ezt eleget mondta. És hogy nevetgélnek most a házban, amely egykor a legbarátságosabb, legkedvesebb háznak tűnt fel előttem. Hónapok vagy évek múltak el? Még mindig láttam a meghitt ablakfülkét, hol órákig üldögélt ölemben.
Lókereskedők jöttek a városkába. Nagy csizmájú, hangos, ravasz tekintetű férfiak, akik a bugyellárist úgy elrejtették ruházatukban, hogy azt senki fel nem fedezhette. A zsebkést marokra szorították, amikor kenyeret szeltek, és a borbély oly erősen borotválta őket, hogy a vérük kiserkedt. Felfogadtak, magukkal vittek, a határon túl mentünk, lovakat vettünk, és lassan-lassan észrevettem magamat, hogy hangosan beszélek, új csizmára vásik a fogam, éppen úgy barátkozom a kocsmárosokkal, mintha mindig közéjük tartoztam volna. Csak a nőszemélyeket nem vettem ölembe, akármint kedveskedtek is körülöttem.476
– Csípd meg, Ferkó! – mondogatták a gazdáim a kocsmárosnékra, szolgálókra mutatva. De a Ferkó csak fanyarul a vállát vonogatta. Nagyon megutáltam a nőket.
A szerencse kedvezett a vásárokon. Magam is meglepődtem, mikor néhány ezer forint gyűlt össze rövid idő alatt a bugyellárisomban, amelyet most már én is tudtam megfelelő rejtélyeskedéssel gondozni. A bankókat, a zsírosakat, aggódó figyelemmel számon tartottam, üzleteken törtem a fejem, és bizonyos megelégedéssel nézegettem a csizmám orrát az útszéli fogadókban.
A lóvásárnak darab időre vége szakadt, a kereskedők elszéledtek otthonaikba, egyedül maradtam. Hová menjek?
A vonaton jegyet váltottam, mintegy megszokásból, abba a városba, ahol az asszony lakott, mintha várna ott valaki. Megint tél volt, jégcsapok csüngtek le az ereszekről, és a toronynak hóbundája volt: csakhogy most jó meleg ruhám volt, csizmám, sapkám, pénzem… „Ejnye, mit csinál az az asszony, mióta nem láttam?” – gondoltam magamban. – Az ördög haragszik rá, asszonyra nem lehet haragudni – mondták a kupecek.
Tükre előtt ült, haját rendezgette, furcsán, kancsalítva rám nevetett.
– Magát vártam, Félix. Remélem, hozott a vásárról valamit. Vásárfiát.
Az észvesztő mosolygása, a hangja, a válla, a két kis keze talán szebb volt, mint valaha.
– Hoztam magának pénzt – mondtam, és szégyenkezve adtam át vagyonkámat, amelyet akkor nagyon keveselltem.
– Köszönöm – szólt, és megsimogatta a fejem.
Azóta sem simogatta senki a fejem, mióta ő simogatott.
És néhány boldog hét következett ezután. A városkában gúnyosan nevetgéltek a nők, a férfiak, mikor vele karonfogva megláttak, nem jártunk sehová, otthon ültünk, az ablakmélyedésben.
Egy reggel rám förmedt:
– Mért nem viszi már el az ördög? – kérdezte. – Takarodjék ki a házamból.
Felkeltem, csendesen felöltöztem, és lassan készülődtem, hogy valamely rettenetes dolgot fogok mondani, mielőtt az ajtót bezárnám magam után. Aztán nem tudtam semmit sem szólni, csak lehajtott fejjel bandukoltam a városvégi fogadóba, ahol egykor bujdostam. Éjjel újra séták az ablakok alatt, öngyilkossági tervek, elfojtott könnyek a torkomban…477 Szerencsére, egy hét múlva jöttek a lókereskedők, és útra keltünk lóvásárlás céljából.
Félix elhallgatott.
A mutatóujjával a kifröccsent borból egy női nevet mázolt a zöld asztalra, nagy, számjegyhez hasonló betűkkel.
– Most harminckét éves vagyok. Újra hozzá megyek. Talán tizedszer … Istenem, mi lesz ennek a vége? Különben a kupecnék között sok a hasonló természetű asszony. Másnak is van baja a feleségével.
Legyintett és elkomorodott.
– Most már egész életemben lovakat fogok venni és eladni. Amíg élek, pedig soká élek. Tán ötszáz évig… Mindig lovakat. Nem lehet segíteni rajtam.
(1915)478
