A zöld harisnyás nő
A zöld harisnyás nő
Mizenkei huzamosabb ideig abból tengette életét Pesten, hogy öreg hölgyeknek tanácsot adott, kihallgatta aprócseprő bajaikat, orvost szerzett, apróhirdetést tett közzé cselédváltozás idején, vagy ha a kedvenc kutya elkóborolt a háztól, figyelemmel kísérte a brünni lottót, és a sorsjegyek számait noteszébe írta, leveleket írt mesterembereknek, telefonált a gázgyárnak, az órát néha maga is meg tudta javítani, és legazemberezte a házmestert. Mizenkei akkoriban már fél lábbal nyugalomba vonult, és mindig a nők körül élősködött, táncosnők után vitte a tánccipőket, színésznők öltözői előtt ólálkodott, a fővárosban még ismeretlen vidéki leányokat pártfogásba vett, megrendelőket szerzett a szabónőknek, öreg főpincérekkel titokban tegeződött, segített eladni a tavalyi fácánt, és szemet hunyt, ha vendégségben nagyobb összegű volt a számla. Minden virágárus leányt és zongorást pártfogolt. A fiákeresek messziről köszöntek neki, ha társaságban volt. Nyári éjjel, hajnal felé az Andrássy úton üldögélt egy padon, és a liget mulatóhelyeiről hazatérő nőket kikérdezte a mulató férfiakról, elfogyasztott italokról, szerelmeikről, mindent szeretett tudni, ami az éjszakai életre vonatkozott, olykor útonálló módjára, sétapálcával a fiáker lovai elé állott, ha odabent a kocsiban pénzes ismerősét felfedezte. Különösen szerette lesni a rác milliomost, ha kémei hírül adták jelenlétét a fővárosban. Mizenkei ilyenkor teljes biztonsággal nézte meg óráját az Andrássy úti padon, és a liget felett mutatkozó tündöklő hajnali felhők alatt csupán a rác pejlovait várta. A rác hajnalban már részeg volt, és szótlanul engedelmeskedett Mizenkei parancsának. Kivette tárcáját, és átnyújtotta a kölcsönt. Mizenkei meglehetős izgatottsággal tette el a pénzt, de később nyugodt hangon rendelkezett a bérkocsissal:
– Vigye haza ezt a sertést!
Azonkívül nagyon szeretett alvó ismerősei zsebében kutatni, ha azok a mulatság hevében elszundikáltak, a nőknek csak azért csókolta meg a fülét, hogy megpróbálja, vajon a gyémánt fülbevalónak milyen szerkezetű479 a zárja, minden új nótát tudott, bús baritonon dalolt, mindenkit megvetett, kicsúfolt, rágalmazott, olyan jellemtelen volt, mint egy cigányszínész Szalonikiben, olyan bölcs volt, mint egy vén remete, aki fagyökéren él az erdőben, és olyan szerelmes volt, mint egy borbélylegény vagy egy költő. Télen kártyaasztalok körül ólálkodott, családi titkokat kifürkészett, hamisjátékosokat zsarolt, a hitelezőivel késre ment, a szabója a testi erő fensőbbségénél fogva varrt új ruhát, a beteges kávést megfenyegette, hogy elcsábíttatja kívánatos feleségét, éjjelente a házak fala mellett csendesen ballagott hazafelé – sohasem tudta senki, hol lakik –, és arra gondolt, hogy reggelre öngyilkos lesz. Azonban éppen úgy megvetette a halált, mint az életet. Szerette a hűvös szobát, ahol pőrére vetkőzve lehet cigarettázni nyári délután, szerette azokat az embereket, akiket nem ismert, kik nappal élnek és dolgoznak családért, becsületért, tisztességért, szerette azokat a nőket, akikről mi rosszat sem mondhatott, és a harmadévi divatban és ócska cipőben jártak, gyermekeket neveltek, és rongyos pongyolában ültek odahaza. Minden éjjel torkig itta magát a barátai jóvoltából a legfinomabb italokkal, holott undorodott a francia pezsgőtől, könnyű kerti bort szeretett volna inni szolyvai vízzel, és csak néhány pohárkával, falusi ház csendes verandáján. Ha olykor pénzhez jutott, lakóhelyétől messzi eső józsefvárosi kocsmákba ment, ahol azt szerette, ha rendes embernek vélik, aki a maga három decije után éjfél előtt lefekszik. Bőségesen politizált a polgárokkal, a kucséberrel játszott, olcsó szivart szívott, és a városi építkezést megvitatta; sajnos, ezek a majálisok mind ritkábbak lettek a Mizenkei életében, mind több időt kellett töltenie az éjjeli mulatóhelyek környékén, hogy a nehéz viszonyok között megélhessen. Reggel szeretett volna borotválkozni és csak vasárnapokon, mint a falusi emberek, és minden este borbélyhoz kellett mennie! A cigányzenét már annyira utálta, hogy önmagára haragudott a zenészek játéka miatt. Ötvenéves volt, és magas sarkú félcipőt hordott, festette a bajuszát, a haját, fényesítette a körmét, drága cigarettát szívott, holott szinte fizikai fájdalmat okozott neki a kölnivíz szaga.
A mulatóhely virágárus asszonya, a hervadt kaméliához hasonlatos Diana, egy hajnalon – míg az elrobogó kocsik zörgését hallgatták az elárvult táncteremben – így szólt Mizenkeihez:
– Józsi bácsi, jöjjön el holnap délután hozzám, maga okos ember, és tanácsra volna szükségem.
Diana fekete selyem háziruhában és megilletődve fogadta a vendéget, aki ekkoráig csupán futó szerelem céljából jelent meg a lányos házaknál.480 Diana szobája polgári egyszerűséggel volt bútorozva, az ágy felett az Diana képe, a falon szenteltvíztartó, benne a virágvasárnapról itt maradt faág, sárga vidéki fotográfiákról nézegettek alá furcsa emberek, ódivatú asszonyok, a hímzett térítővel bevont dívány felől zöld kalitkájában olykor kendermagot ropogtatott egy néma kismadár, és midőn Diana a ruhaszekrényt kinyitotta, hogy onnan leveleket vegyen elő, falusi illat áramlott a fiókokból.
(Még egy öreg, feketére szívott tajtékpipát fedezett fel Mizenkei, amilyennek társaságában falusi emberek néha hosszú életet töltenek. – Az apámé volt, egyetlen emlékem – mondta Diana, és kivette a pipát Mizenkei kezéből.)
– Tehát miről van szó? – kérdezte Mizenkei, letelepedve egy magas hátú székbe. – Tudod, hogy nem szeretek mindenféle ringy-rongy női dolgokért fölkelni nappal!
Diana megindultan helyeselt:
– Hisz éppen azért fordultam Józsi bácsihoz. Tudom, hogy komoly ember. A húgom, a tanítónő, férjhez fog menni.
Mizenkei, mint a legtöbb nyugodt ember, pár pillanatig nem szólt egy hangot sem. A tanítónő volt az a bizonyos, aki körülbelül tíz esztendő óta elfoglalta azt a helyet Mizenkei szívében, ahol az a kamarácska van, amely az akasztott gyilkosoknál is érintetlen és szent hely maradt. Ez a kis kamra körülbelül a világrajövetel alkalmával képződik az emberi szívben, és talán azért van, hogy a halál órájában, a haldoklás fáradt perceiben vigaszt, megnyugvást, a gondolatoknak erdei tisztását nyújtsa a búcsúzónak. Mizenkei olykor – télen, midőn későn világosodik –, a nagy havazásban messziről követte a tanítónőt, midőn az iskolába ment.
Egyszer szerencséje volt: lesegíthette az omnibuszról. S ekkor zöld harisnya volt a tanítónő lábán. Mizenkei szívében ettől a reggeltől fogva örökké zöld harisnyában járt a tanítónő. A harisnya olykor világoszöld volt, mint a mély erdőben futó patak, máskor sötétzöld, mint a rétek alkonyati szélben. Formás, üde, bizonyosan nagyon tiszta lábra simult a harisnya. Ah, ha egyszer megcsókolhatta volna Mizenkei a szorgalmas kis kezet, amely bizonyára szép, kerek betűket vetett a fekete táblára annyi fizetésért, amennyiért egy részeg táncosnőnek virágot szoktak venni, hogy az nevetve kidobja a kocsi ablakán hazafelé menet. Talán a zöld harisnyás nő volt az oka, hogy Mizenkei rendes, derék ember szeretett volna lenni. Egy kis, szegény tanítónő olcsó harisnyája gyakran szinte481 könnyekre fakasztotta a vén betyárt, különösen ha valamely bűnt követett el ismét… Kár, hogy sohasem beszélt bővebben a tanítónővel!
– Nos, itt van a vőlegény arcképe, itt vannak levelei – szólott Diana. – Én tudom, hogy Józsi bácsi sohasem adná beleegyezését, hogy Margaréta rossz házasságot kössön.
Mizenkei még mindig némán csóválta a fejét. Istenem, legutoljára – egy évvel ezelőtt – olyan volt, mint egy kis fecske, mikor az omnibuszon látta. Fekete fátyolka az arcán, és olcsó kesztyű a kezén. A cipője bizony nem volt a legfinomabb, és fekete szoknyája kissé fényes, mert gyakran ül a katedrán. Mily jó volna gyermeknek lenni, és a padsorban helyet foglalni!
Később az ablakhoz ment Mizenkei, nem szerette, hogy Diana oly állhatatosan függeszti arcára tekintetét. Fekete keretes szemüveget vett elő, és figyelmesen, meggondolva olvasta a postatiszt leveleit. Midőn az utolsó levelet visszatette a borítékba, komolyan, meggyőződéssel bólintott:
– Úgy vélem, a postás rendes ember.
– Tehát hozzáadhatjuk Margarétát? – kérdezte még mindig kétségeskedve Diana.
– Inkább, mint valami színészhez vagy zongoráshoz – felelt méltatlankodva Mizenkei.
Diana mindkét kezével megfogta Mizenkei kezét:
– Köszönöm, Józsi bácsi. Mi, a családunk, a barátnőim és a komolyabb nők éjszaka mind tudtuk, hogy Józsi bácsi érdeklődik a húgom iránt. (Mizenkei legyintett.) Elhatároztuk, hogy megkérdezzük, beleegyezését kérjük a házassághoz.
– Csak adjátok a postáshoz. Úgy látom, derék fiú – szólt lemondással Mizenkei.
És ettől az eseménytől kezdve Mizenkei Józsefnek erősen megnövekedett a tekintélye azon nők körében, akik bár éjjeli foglalkozást űznek, erkölcseikben tisztességesek. A virágárus asszonyok, a nők, akiknél a táncosnők kvártélyban laknak, a szabónők, akik a ruhákat varrják, sőt maguk a mulatóhelyek gazdái bizonyos részvéttel nézték a vértanú Mizenkeit. Ezentúl mindig megkérdezték véleményét a fontosabb dolgok felől, tanácsait örömmel fogadták. Mintha egyetlen tettével, lemondásával a zöld harisnyás nőről, megvezekelt volna élete minden bűnéért.
(1914)482
