A kalandos öregúr
A kalandos öregúr
Elkövetkezik az idő, midőn csodálkozunk azon, hogy egykor mily bolondok, boldogok voltunk, hogy szeretni tudtunk, hogy kedvünk volt az élethez… Ah, hisz az a legcsodálatosabb, hogy élünk! Midőn már minden elmúlott mellőlünk, ami egykor kellemes, drága, tüneményes volt. Elmúlt a szerelem, az ifjúság, a túlcsapongó fantázia és a mély, egyenletes álom. Más íze van a kenyérnek és a tengeri ráknak. A fölkelő nap más gondolatokat ébreszt bennünk, mint tíz esztendővel ezelőtt. A ritkuló fák mögött egy más hold leskelődik. A kocsi zörgésében, midőn utazunk, többé nem jönnek velünk a tarka árnyak, a jókedvű útitársak, a nótázó vándorlegény, az öreg, jólelkű fogadós, idegen városok friss, tiszteletre méltó asszonyai és hegyoldalban feltünedező tiszta, kis régi városok, amelyekről egykor azt gondoltuk, hogy itt volna jó életünket tölteni. Ah, hová lett szívünkből a láthatatlan kis hegedűs, aki fáradhatatlanul vonta a maga nótáját?… Valahol elveszítettük őt, mint farsangi dáridóról hazafelé kocogó vén kontrás elhagyja hangszerét a hajnali ködben. A muzsikást egy percre – vagy egy esztendőre – kivettük kabátunk alól, figyelmesen egy sarokba elhelyeztük, miután megintettük, hogy csöndesen viselkedjék, ne zavarja az alvó asszony álmát. Az asszonyi álom, a hazugság, a bűbáj, a kacérság színes lepkéje felé boldogan emeltük homlokunkat. Ide szállj, szép pillangó, a szememre, az eszemre, a lelkemre, az emlékezetemre… Jöjj, asszonyhazugság, drága tünemény, aranyat vérző napszállati felhő, kábult zeneszáma amorettes muzsikáló órának, sárga selyemfüggönyökön átszűrődő hajnalcsillag sugara, boldogan epedett öngyilkos halál és virággal beültetett, női könnyel öntözött, regényes, magányos sírhalom az erdőszélen… Jöjj, élettudatlanság, vak boldogság és mélyen szunnyadó lelkiismeret: bűnös szerelem. A lepke zizegve leereszkedett, mialatt a kis hegedűst a sarokból elemelte valaki. Néha fantasztikus éjszakákon még hallatszott nagyon messziről a hegedűszó, elhagyott, néma kertekben,469 magánosan álló házakban, olykor a föld alatt, behorpadt sírokban huzatta valaki a halhatatlan nótát. Aztán mindig messzebbre vitték a hegedűt, az elhagyott házak mögött hiába leskelődtünk, hogy az örömpiros ablak felnyíljon, s odabentről kiszálljon néhány taktus a régi zenéből a hideg éjbe, az eltemetett szerető sírja elnémult… S mind ritkábban jön velünk szembe az úton egy-egy arc, amelynek vonásaiban hasonlatosságot találhatunk a régmúlt archoz, szemében fényt, amely egykor megigézett, és lépésében zenét, amelyet a kis karnagy hajnali álomhoz játszadozott. Nemde, csodálatos, hogy élünk?
E hosszú beszédet egyedül mondta vagy gondolta egy őszülő úr egy padon a Császár fürdő udvarában, miközben déli zenét játszott a bosnyák zenekar a fehér asztalok között, a kis pavilonban, és a nagy fák összehajladoztak a felszélben. Már szeptember volt, s reggelenkint a Dunáról jövő friss fuvalom halott atyafiakat talált a zöld levelek között, akik bizonyára álmukban haltak meg az éjszaka. A vidéki urak és asszonyságok, akik a nyarat itt töltötték, hazafelé készülődtek, és mindig hosszasabb pillantást vetettek az ódon, piros szőnyeges fogadóra, a cukrászboltra és a salétromos falakra. Ah, mily gyönyörű hely volt ez nyáron, midőn a régi fürdő a szótalan katolikus papokkal és öreg inasokkal a zúgó, sistergő Budapest közelében úgy helyezkedett el, mint egy hatvanas évekbeli emlény a nagyanyánk szalonasztalán, parasztbánatos tekintetű Arany várja az ópirosba kötött könyv felnyitását a selyempapiros mögött, szomorkás Tompa a virágokról írt regét, és ojtott drága érzést a kis kertjükben kertészkedő papleányok szívébe: e régi padokon, a nagy fák alatt őket olvasták a kisasszonyok. A bosnyák zenekar éppen egy Chopin-mazurt játszott.
A sétányon hosszú köpenyeges hölgyalak közelgett, kalapja, cipője és fátyola, bő, virágos szoknyája és kis legyezője, a költeményeskönyvecske, amit kezében tartott: – valamely régen olvasott regény lapjaiból lép elő. Szerelmes Iván – a deres úr neve – szalonkabátjában felállott, jobb kezével leemelte vadászkalapját, és a szívéhez érintette kezét. Nevetni lehetett volna e jeleneten, ha az időtől és szenvedéstől megviselt arcon, a szögletekbe futó ráncokon és a jóságos, tiszta életet feltételező, bánatos tekinteten – amilyen azoknak a férfiaknak a tekintete, akik legelső fiatalságukban reménytelenül és örök életre beleszerettek valamely hölgybe – nevetni lehetne.
– Iván! – kiáltott fel fátyola alatt, szinte megcsukló, anyáskodó hangon a hervatag nő, mintha egy régi színdarabot játszana újra, nyugalomba470 vonult drámai színésznő, aki megveti az új divat hazugságait. – Iván, mi lett magából?
– Asszonyom, bocsásson meg, hogy merészeltem életjelt adni – annyi esztendő után… Előrehaladt korom, betegségem és az alkalom, hogy ismét a fővárosban lehetek, csupán a Duna választ el egymástól, régi emlékek esti látogatása e helyen, ahol egykor önnel oly boldog voltam, e régi fák, amelyek alatt sétáltunk, a kert, ahol a vándormadarak szállását néztük egyszer ősszel, és ön arról beszélt egy alkonyattal, hogy kedves írója Fáy András, akinek azóta minden munkáját megszereztem: ez volt az oka, hogy merészeltem levelet írni, mielőtt elhagynám a fővárost, hogy soha többé ide vissza ne térjek.
– Ön, Iván, emlékezett az én csacskaságaimra? – kérdezte meglepetten a delnő.
– Nem csacskaságok voltak azok, hanem felejthetetlen, drága percek, amelyekkel engem örökre lekötelezett.
– Kedves – felelt bizonyos meghatottsággal az asszony. – Sajnos, ön fehér holló a férfiak között, Iván. Régen nem divat már olyan kedves szavakat mondani a hölgyeknek, mint amilyeneket ön mond. A régi gavallérok valóban mások voltak, mint a maiak.
– Egy régebbi kor gyermeke vagyok, asszonyom és életmódom, csöndes falusi remeteségem, hosszú, magányos estéim hozzájárultak, hogy megmaradjak olyannak, amilyen fiatal koromban voltam a Császár fürdői platánok alatt. Szent és szegény poéták voltak a barátaim… Ha emlékszik, magam is hozzáfogtam egy hosszú költői beszélyhez, az akkor divatos Anyégin nyomán, mint Reviczky elkezdte volt írni a Szeptember-t, amely sajnos, csak töredékeiben maradt meg. Gáspár Imre volt a barátom, és Benedek Aladár hetilapjában a rejtvényrovatot szerkesztettem. Szentséges, szép ifjúság. Balázs Sándort szívünkkel és elménkkel egyformán imádtuk.
– Ah, emlékszem e régi táncosokra, akiket kegyed egykor a Császár fürdői bálokon nekem bemutatott. Erdélyi Gyula hetyke Pest megyei csárdása felejthetetlen. Vajon élnek még ők, és szoktak-e táncolni? – kérdezte a hölgy, és sűrű fátyolát megigazította arcán.
– Emlékszik a képre, asszonyom, amelyet Barabás festett? A lobogó hajú költőre, aki kis lugasban térdepel, és hölgye ölébe hajtja fejét? Emlékszik a magyaros szabású ruházatokra, a csizmára és a költő kezében a papiroslapra, amelyről Petőfi Szeptember végén című versének első sora volt olvasható? Ez olajnyomat népszerű volt, sűrűn feltalálható volt a471 honleányok szalonjaiban. Nos, ilyen térdeplő költők voltunk mi mindannyian abban az időben, midőn szívesen vette nagyságod, ha esténkint ablakai alatt sétáltam.
A delnő hirtelen felkacagott:
– Bolondság – kiáltotta –, de most már, ugye, bevallhatom, hogy nem egyedül volt, kedves Szerelmes Iván, aki az ablakaim alatt sétált…
Az idős férfiú meglepetten, zavarodottan mosolygott:
– Miért mondja ezt, asszonyom?
– Hisz már öregek vagyunk mind a ketten, Iván. Nem szabad komolyan venni azt, ami elmúlt. Szép volt, drága, gyönyörű tündérálom volt az ifjúság. De elmúlt, mint egy mámorító farsangi táncestély a régi Redout-ban vagy egy különös, emlékezetes operai előadás a régi Nemzetiben, mikor Erkeltől vagy Donizettitől játszottak. A páholyom hátterében valaki megcsókolta a meztelen nyakam. Talán ön…
– Én nem bátorkodtam – felelt Iván.
– Nos, mindegy. Még sípládások jártak Pesten a belvárosi udvarokba, és ebéd után, a pamlagon könnyű álomba ringatott a féllábú katona verklizése. Kiről álmodtam? Már elfelejtettem. De önről is. Lóvasút járt át a budai hegyek közé, és a hosszú zöld kocsikon nyitva voltak az ablakok. Furcsa, hogy csaknem minden barátja a Városmajor erdőbe hívott találkozóra, mint akár kegyed, jó Iván. Talán elárult?
– Asszonyom.
– Később sokan elárultak. Hisz színésznő voltam – sóhajtott a delnő. – Nem becsülték meg a jóságomat, odaadásomat, gyöngédségemet. Mily nevetséges volt, hogy a férfiak mindig virágot tűztek ilyenkor gomblyukukba! Mindegyik szenvedett, sírt, esküdött, Istenem! Már legtöbbször előre tudtam, hogy e mondatot hogyan kezdik. És csak arra vigyáztam, hogy idő előtt ne jussanak az üdvhöz.
– Sajátságos – mormogta Iván, és fázósan begombolta a szalonkabátját.
– Nem – felelt az asszony ellágyulva. – Ön mindig kivétel volt. Önre úgy gondoltam, mint vasárnap délutáni, svábhegyi kirándulásra, midőn váratlanul vihar lepett meg az erdőben, gondoltam az elefántcsont feszületre, amely ágyam felett függ. Ön mindig szelíden, megadással, tétovázás nélkül nézett felém a távolságból. Hosszú évekig, ha szomorú voltam, vagy betegség kerülgetett, írni akartam önnek, jöjjön, és vegyen el feleségül. Ma is csodálkozom, hogy nem mentem férjhez önhöz.472
– Én is – mormogta a foga között Iván.
– Talán megbántottam? – kérdezte az asszony, és megérintette Iván vállát. – Bocsásson meg. Locsogok, mint fiatal koromban.
Iván hosszabb ideig nézett a földre, és öreg arca sajátságosan elszomorodott.
– Miért mondta, hogy mást is szeretett?… Mi, régimódi férfiak, olyan balgatag, vén gyermekek vagyunk, hogy azt hisszük, szerelmünkkel örökre boldoggá teszünk egy nőt. Különös, hogy én megesküdtem volna a nagyságod hűségére! Valahogy mindig úgy gondoltam, hogy él valahol egy asszony, mint a régi regényekben, aki mindig reám emlékezik. Elábrándozik a szép napokon, a vissza nem térő perceken, a csókon, a szerelmen, az öngyilkosságig folytatott boldogságon. És azt gondoltam magamban, hogy egyszer majd visszatérek, és megismételjük a múltat, ha másképpen nem, végigolvassuk az aranymetszésű naplót, amelyet tudomásom szerint asszonyom napról napra írt…
– Azt nem – felelt ijedten az asszony. – Hisz tudja, hogy szerettem.
A visszhangos udvarban elhangzott a zene, mint az öröm vagy fájdalom felkap utazókocsijára, és bő köpenyegébe burkolózva, néma utazó módjára megy új tájak felé.
A szentimentális öregúr másnap elutazott a városból.
(1915)473
