A vadmacska
A vadmacska
Emléki, akiről már egyszer írtam valahol, egy napon megtudta, hogy egyik leánya, Estella nevű, aki a Bakonyban, egy kis falucskában nevelkedett anyjánál, tizenhat esztendős lett, és apjával megismerkedni óhajt.
Emléki romantikus ember volt, egy régi szép korból maradt Budapesten, borzas köcsögkalapjában és fodros ingével. A halántéka fehér volt, mint decemberben a hegyoldal, és arca, homloka, régi szenvedélyes szeme hűvös és friss, mint a vén híd cölöpei alatt vágott lék a hegyi patakon, ahová alkonyattal vízmerítés céljából járnak az asszonyok. Olvasás közben fekete csonttal kerített üveget tett a szemére, s arcának kifejezése szinte megszentült, elborongott, mintha sohasem hazudott volna egyetlen nőnek sem életében. Különösen tiszta fehérneműt, régimódi kabátot hordott; a füle mellett keményen hátrafésülte haját, mint Festetich Tasziló, és vékony, aranygombos sétapálcájára sohasem támaszkodott teste súlyával. A kabátjára néha rezedavirágot tűzött, és arra gondolt, hogy végül nőért fog meghalni… tavaszi hajnalon, midőn Szent Teréz tornyában megkondulnak a harangok, és a Nagymező utcai mulatóhelyekről a táncosnők, és énekesnők a hajnali misére sietnek az átvirrasztott éjszaka után. Egykor sok idejét fecsérelte el e nők között; volt lovag, és volt bőkezű vendég. Olykor, ha rosszul ment sora, hajnalban a virágárusasszony kosarát vitte szerelme után; sorsa fordulásával az éjjeli ékszerésztől gyűrűket vásárolt a virágárusleányoknak. Ugyanezért azt gondolta, hogy hajnalban hal meg, midőn az ének és a zene már elpihent, és az énekesnők ráérnek egy halott látogatására.
Később komoly ember lett Emléki, virzsinia szivarját otthon szívta el hónapos szobácskájában, és a füstbe bámulva, orosz regényhős módjára, végiggondolt életén. S ekkor az jutott eszébe, hogy falura megy meghalni, a vadfűnek különös jó illata van az elhagyott temetőkben. A kútnál piros lábú leány dalol, és a patakban ingeket mosnak a menyecskék. Alkonyodik, a téli köd összekeveredik a falusi kémények füstjével, és a halál,442 mint egy nagycsizmás vén paraszt, bandukol a fagyos, sáros országúton… Nyomban elindult tehát, midőn tudomására jutott, hogy Estella elérte tizenhatodik életévét. Valamikor kétesztendős korában látta a gyermeket a bécsi pályaudvaron. Halott arcú, fehér bőrű, alvó gyermek volt Estella az anyja karjában, piros pettyes ruhácska volt rajta, mint a katicabogár szárnya.
…Estve volt, mikor a faluba megérkezett. A Bakony zúgását már félórája hallotta, amint a személyvonat egy-egy kis állomáson pihenőt tartott. Valamikor utazott már erre – a katicabogár anyjához –, francia illatszerrel dörzsölte akkor az arcát, kézitükörben haját igazította, a kesztyűjét sokszor felhúzta… A hölgy az állomás végén várta, mantillkában, barnás, harmatos őzszemét ijedten rászögezte, és félcipőjén a csokor mint egy kis kutya figyelő fülei. Most ugyanazon a helyen Estella állott.
– Az anyácskám beteges, és az estve hűvös – mondta Estella, midőn férfiasan megrázta apja kezét.
Emléki bizonyos mélabúval közeledett régen látott leányához. (Francia regényekben olvasott már ilyesmit.) A homlokát akarta megcsókolni Estellának, de később a kezét vonta az ajkához. Csontos, hosszú ujjú keze volt a leánynak, mint egy apáca-fejedelemasszonynak, aki örökké figyelmeztetőleg emeli fel az ujját. „Tőlem való” – gondolta búskomolyan Emléki. Hisz az asszonynak kis, gömbölyű, madárfészek-tenyerű keze volt. Nagy, szenvedélyes, barna szeme, mintha örökösen meglepetést ígérne. Az orrán néhány falusi szeplőcske, mint a nyárfaleveleken a ragya. A száját csókra, imádságra és sírásra teremtette a természet, nem pedig a céltalan beszélgetésre. A haja barna, és két szárba fonva; a homlokán némi merengés, álmodozás és szomorúság, mint a gyermekek homlokán, akik az apa távollétében nőnek fel.
A hárászkendője alól egy régebbi fényképet vett elő – amelyen Emléki magyar ruhában állt a fotográfus csöve elé –, lopva összehasonlította az apjával.
Az erdőszélen vezetett útjuk, egy keskeny ösvényen. Emléki karon fogta a lányát:
– És nem félsz a Bakonytól, hogy mindig zúg?
– Mi itt falun semmitől sem félünk. A kísértetet ismerjük, a bagolyhuhogást megszoktuk, a kéményben lakó öklöndöző öregembert kipörköljük őszidőben, mielőtt a fűtést elkezdenők. Csupán a vadmacskákat nem szeretem.443
Egyszerűen, nyugodtan beszélt Estella, mintha tizenhat év óta ez idő tájt mindig az apjával sétált volna az erdei ösvényen. A füle mellett egy hajszál mint egy hosszú vadfű lengett. A kendőjének – vagy a nyakának – almaillata volt, mint télen a kamaráknak. Hegyes orrú, magas sarkú cipőjében hosszúkat lépett; a cipő orra lépésenként úgy tűnt elő a fodros, fekete szoknya alól, mintha egyetlen szót sem akarna veszíteni a társalgásból.
– Tehát a vadmacskák – folytatta Emléki. – Én még sohasem láttam vadmacskát.
– Valamivel nagyobb, mint a házimacska. A feje és a füle kifejlett, a szeme félelmetes, és úgy tud sírni, mint egy gyermek. Látszólag céltalanul futkosnak ki és be a faodúkba, holdas éjszakákon, de ha a vándorlegény megáll, a vállára ugranak. Minden éjszaka egy vadmacska ül az ablak elé, a korhadt ecetfára. Zöld szemével egész éjszaka az ágyamba néz. Miután sem én, sem anyám fegyverrel nem tudunk bánni… Ezért kérettük.
– A vadmacska – sóhajtott még mindig regényesen Emléki. – Ha nem tévedek, az anyádat fiatal korában vadmacskának neveztem, mert gyakran összekarmolt. Vagy talán más volt?
Estella erősen az apja karjába kapaszkodott.
– Nem tudom, hogy szeret-e engem? – szólalt meg, és nagy, fénylő harmatos szemével, gyermekes bánattal az apjára nézett. – Ám, ha egy kicsit szeret, megszabadít a vadmacskától. Nem alszom, és arra gondolok, hogy Mátyás király vadászkastélya mellett, az erdőben van egy feneketlen kút.
Emléki megsimogatta a homlokát, mintha a múltat hessegetné el magától. Elkomolyodott.
– Van fegyver a háznál?
– Egy régi katonapuska, és mindig töltve.
A házhoz értek, amely olyan volt, mint húsz esztendő előtt. A falusi házak nemigen változtatják külsejüket egy-két emberöltő alatt. A kisajtó ismerősen nyikorgott, mint egy megvénült atyafi, a szomorúfűz ága a földig ért, és a kémény félrebillentette a fejét, mint a karosszékben az öregemberek. Ő fekete ruhában volt, mint mindig, hosszú fűzőben, és kis kendőt tartott a kezében, mint azon az olajfestményen, amelyet leány korában festett róla egy vándorpiktor. A szeme körül pókhálók, mint egy régi ablakon, amelyet nem nyit ki senki. Az arcán a nyugalom, a gond és az emlékezés, mint három jó barátok üldögélnek444 őszi délután a dércsípte lugasban. A hangja csendes, mint az őszi szélben az erkélyen kopogó eperfa hangja.
Éjjel Emléki leánya ágya mellett ült. Estella a kispárnákat szerette, és furfangos szalagokat fűzött beléjük. A paplan sárga selymére hétágú korona volt pirossal hímezve; imádságoskönyv, viaszgyertya az éjiszekrényen. A pohárban a víz hidegen csillogott.
– Hol van a vadmacska? – kérdezte Emléki, aki huzamosabb ideje ült egy foxterrierlábú fotelben, és a térdén egy régi Werndl-féle katonafegyvert tartott.
– Legyen nyugodt, apám. Hisz még éjfél sincs. Anyámmal néha reggelig elbeszélgetünk e helyen. Tudja, miről beszélgetünk?
– A vadmacskáról – mondta szórakozottan Emléki, miután a leánya kezét megsimogatta.
– Korántsem. Magáról beszélgetünk.
Emléki lehajtotta a fejét.
– Alig hihető.
Estella erősen fogta az apja kezét.
– Mindent tudok önről, apám. Tudom, hogy fiatal korában a nők nem hagyták rendes, becsületes életet élhetni. Nyugtalanították, csalogatták, mindenfélét hazudtak önnek. Egybe nagyon szerelmes volt, s ezért évekig ivott, bánkódott, elhagyott városrészekben lehajtott fővel csavargott, a hidakról hosszan a vízbe pillantott. Esténként mintha mindig láttuk volna önt, amint kibontott köpenyegben, szemére húzott kalappal megy a házak fala mellett Pesten. A szemében csalódás, bánat. Ó, hogy szerettük volna ilyenkor megfogni a kezét, hazahozni. Szép nő volt?
– A legszebb, de már elfelejtettem.
– Nos, én majd beszélek magának róla, ha beköszöntenek a téli napok, és az erdőn hó föd mindent. Csak a mi kályhánkban piroslik egy parázs, mint az emlékezet.
Emléki a sarokba állította a fegyvert. Megnézte az óráját.
– Éjfél.
– Még nincs éjfél. Ha elhallgatunk, halljuk a falusi toronyban a harang kongását. Mindig tizenegyet ver…
– Sokat szenvedtem. Nőktől. Élettől. Önmagámtól.
Estella felült az ágyban.445
– Adja ide a kezét, és ígérje meg, Hogy ezentúl becsületes ember lesz.
Emléki elnevette magát.
– Remélem, nem találta ki az anyád, hogy tömlöcben is ültem?
– Mindig szerettük magát, mint egy tékozló fiút. Tudtuk, hogy egyszer visszatér. Maradjon nálunk, velünk. Ígérem, hogy anyám csendes lesz… És egyszer majd férjhez ad engem.
– Megpróbáljuk… Itt minden a régi, mint fiatal koromban. Sokat néztem innen az alkonyt, az ablakból. De a vadmacskát nem látom.
– Ön a vadmacska, apám. Maga ült a holdas éjjeleken az ablakom előtt, és engem nézett. Igaz, hogy nézett, rám gondolt, szeretett? Hisz mindig magáról beszélgettünk.
Emléki megsodorta a bajuszát, bár ez nem volt szokása, rezignáltan nevetett, megsimogatta Estella haját.
– Vadmacska vagyok – dörmögte. – Télire leöljük a malacot, akit este az udvaron láttam.
(1915)446
