Fáj
Fáj
…A nagy Dunán sikongó éji kísérteteket kergetett a szélvész, mint Jósika Miklós Abafi-jában, túlnan a budai házak és a rác városi torony csupán egy-egy villámlásnál mutatkoztak. Arrafelé kell lenni valahol az elhagyott gellérthegyi háznak, ahol néhanapján találkoztam hölgyemmel – amíg nagyon szerettük egymást, és a hegyoldali házikó, egykor tán lőporos torony, nem volt elég magasan. Faragott kockaköveken üldögéltünk, a romok között gyíkok leskelődtek – kéz a kézben, s az egész élet hasonlatos volt egy régi német fametszethez, amelyet egy szelíd költő verseire csináltak Nürnbergben. Általában: úgy viseltem eddig elmúlt életemet, mintha valóban egy figura volnék csupán, egy családi lap illusztrációján, a fürtös fejű, gondolkozó tekintetű ifjú alakja, aki bal kezében könyvet, jobbjában arája kezét tartja; körül lugas, asztalnál öregek pipálnak, idős nők öléhez unoka simul, és a távolban egy kis falu melankolikus tornya. És viharos éjszakákon is azért sétálgattam a Duna partján, mert szép fotografuspózokban láttam magam: divatos, bő köpenyegembe belekapaszkodik a szél, hollófürteim lobognak sötét homlokomra húzott kalapom alatt, meg-megállok összefont karral, mintha azt keresném, hol legmélyebb a víz – de ő, az egyetlen, a kedves, az imádott hölgy nem rohan elő kétségbeesett sikollyal a kapumélyedésből, ahonnan idáig magányos sétáimat figyelte. Tündéri ágyában mélyen aludt, és az aranymíves úr gondosan elreteszelte az ajtókat. (Amint most elmúlt életemre visszagondolok: sok esztendőn át úgy látom magam tenni-venni az utcán, a társaságban, magányos sétákon és elhagyott szobámban: mintha mindig egyik vagy másik nő figyelné tetteimet egy láthatatlan ablakon át. S mily boldog voltam, midőn egykor az aranymívesné – egy féltékenységi korszak alatt – valóban meglesetett egy nyugalmazott lovaggal, és napjaimról pontosan elszámolt, midőn ismét kibékültünk. Ah, sosem lehet tudni, hogy a kedves hölgy mennyire hisz hazugságainknak vagy igaz érzelmeinknek! A legokosabb dolog szerelmi ismeretség alatt429 valóban megtenni azt estve, amit délután a nő lábainál ígérünk: sóhajtani, a csillagba nézni, folyóparton álmodozni, a fürtöket hátrasimítani, és ábrándvilágba roggyantan üldögélni a tűz előtt, a karosszékben, holott minden ajtó be van zárva a házban. Gondoljuk el, mily kiábrándító lehet kedves hölgyünket más férfiú karján megpillantani egy elhagyott utcácskában, ahol tegnap még mi jártunk a nővel, és ugyancsak engedelemért könyörögtünk a kar megfogásához! Gondolj drága menyasszonyodra, barátom – én minden kedvesemet arámnak neveztem, és nem bántam meg –, amint ablakában azon ürügy alatt, hogy madárkáit becézi a kalitkában, játszi szeme letéved egy utcán ácsorgó ifjúra, és szép arcára lassan rátelepszik az érdeklődés, haját szórakozottan megigazítja, tétova pillantást vet a tükörbe, álmodozó lesz, elmélázik, mert az előnyére szolgál, tán levélkét kap, levélkével válaszol „igen, holnap”… – és te, barátom, mindezt egy láthatatlan helyről megfigyeled: szíved ilyenkor valóban érezheti a fájó hangulatot. Ezért csak oly hűek legyünk, amennyi hűséget magunk megkövetelünk. Ne fordítsd mindjárt oldalvást a fejed, ha budai templomban egy nagy szemű rác asszony tekintete révetegen reád tapad. Igaz, nagyon nehéz ellentállani a nők bujálkodó szemsugarainak, és estve, mielőtt elfújnád a gyertyát, és kedvesedért elmondanád a szokásos éji imádságot, ellenállhatatlanul reágondolsz a rác asszonyra, sűrű, fekete hajára, kreol nyakára és izmos lábára, a budai házra, ahová délután be lehetne surranni, ismeretlen, idegen szobában, ezer veszély között csókolózni, aztán esetleg kerítéseken át menekülni házőrző ebek, felriadt szomszédok és a hazatérő férj puskagolyója elől: ám csak mondd el ilyenkor gyorsan az imát szíved hölgyéért, hisz a templom előtt sok-sok léhűtő akaszkodó tekintete várja őt is, pengő tisztek és repkedő gavallérok… Tehát csupán akkor bólints igenlőleg a rác asszony kérdő tekintetére, ha teljesen bizonyos vagy, hogy senki sem leselkedik a hátad mögött.)
És most közelebb, kedvesem, szívem aranymívesnője, hadd mondom el, hogyan csaltalak meg egykoron, mikor legjobban szerettelek, és csak olyan nő felé küldtem tekintetemet az utcán vagy a társaságban, színházi páholysorban vagy Dominique úrnál, a cukrásznál, akinek haja vagy keze vagy egy mozdulata a kegyedéhez hasonlított.
A hölgyet, istenem, Florentinnek hívták, és a megismerkedésünk a véletlen műve volt, mint a legtöbbször a vakeset indítója a szerelmi bonyodalomnak. (Nyugodtan járkálsz tavaszban vagy télben, barátom, főúri lovasok ügetésében gyönyörködöl a városerdőben, minden falevélnek külön jelentőséget tulajdonítasz, és a szél kedvedre fúj délnyugatról;430 a szívedben egy drága bizonyosság zsong, hogy a legszebb asszonynak vagy a szeretője Pesten, könnyei és hajának jó szagú fodrai, kezének meleg érintései és kis lábának nyomásai mind a tied, többé nem kell arra gondolnod, hogy bús élted női mosollyal földerítsed, barátnét szerezz elhagyott kalamárisod számára, aki a tintásüvegből is úgy nézeget feléd, mint a nagy mindenség a legkisebb vízcseppből: ekkor jön a véletlen, e költőietlen és sokszor kigúnyolt segítőtárs. Hermina kápolnájában hiába esküdtél örök hűséget, rejtelmes éjjel, holdfényben tett fogadalmak elfelejtődnek. Ah, csupa esküszegő jár közöttünk!)
Florentin előkelő és gazdag hölgy volt, férje a nemrégen elmúlt hadjáratban veszíté életét, de több példányban megmaradt az ódon belvárosi házban, ahol Florentin, anyja társaságában, életét töltötte. Florentin édesanyja az elhunytat képviselte. Féltékenyen őrködött özvegy leányára, és sétáiról, a cukrásznál való mulatozásairól mindig pontosan megkérdezte.
Florentin jó gyermek volt, és a színházból, hol megismerkedésünk történt, sietve haladt hazafelé, komornája kíséretében. Félt azonkívül az arcképektől, amelyek az elesett hőst a falakon ábrázolták. S midőn eleinte néha rám-rám kezdett gondolni otthonában, a hosszú délutánokon, férjének egy nagy pipája a csibuktartóból mindig lehetőleg a lábára esett. Ilyenkor gyorsan elsuhantak a reám való gondolatai, mint alkonyati tó vizéről a megzavart vándordarvak. Ám a vadmadarak is visszatérnek, ha a csöndes éj leszállott, és Florentin a szentkép alatt égő mécses bizonytalan világosságánál, hol már Gretchen is bűnbe esett, hosszan és melegen gondolt rám ágyában. Én ez idő tájt az aranymívesné ablaka alatt csavarogtam, és minden ok nélkül meg akartam halni.
Florentin addig gondolt magában mindenféle kedves dolgokat, midőn senki sem vigyázott reá, míg elhatározta, hogy enged odavetőleg tett kérésemnek. Előbb egy álmos délutánt a budai rác templomban töltöttünk, majd a régi katonai temető sisakos fejfái között bolyongtunk máskor, hol Hentzi vitézei nagyokat hallgatnak a fűben. Rozsdás sírkerítéseknek támaszkodva védelmezte erényét, becsületét, drága nyugalmát Florentin, míg én lehajtott fővel állottam meg előtte, szórakozottam hallgattam, s az aranymívesnére gondoltam…
– Én nem vagyok olyan nő, mint a többi…
– Én nem tudok léhán, könnyelműen szeretni…
– Én komoly, csendes, szinte szomorú teremtés vagyok…
– Semmim sincs, csak a nyugalmam…
– Miért akarja feldúlni életemet?431
Csöndesen bólogattam. Ah, hányszor hallottam már nők ajkáról az ehhez hasonló szavakat.
– Szerencsétlenné tesz – sóhajtotta, midőn hozzám simult.
– Meghalok, ha elhagy. Ígérem magának, hogy meghalok – mondta alkonyattal, midőn a katonafejfák olyan komoran állongtak körülöttünk, mint becsületben megőszült férfiak, s nézik a szemük előtt lefolyt hitványságot. Tán egy öreg generális közbe is szólott, de hangját nem hallotta senki. Unottan búcsúztam, és a lóvasúton a kocsis mellé ültem, hogy továbbá ne kompromittáljam Florentint. Ő a kocsi belsejében ült, és némán, hosszadalmasan nézett, mint a végzetét.
Egy elhagyott utcácskában elbúcsúztunk.
– Eddig nem is vettem észre, hogy kicsinkét már őszül a haja – mondta végtelen gyöngédséggel, és szelíden megsimogatta a fejem.
Sokáig nem akarta elengedni a kezemet. – Ugye, nem hagy el? Ugye, szeretni fog mindig? – csengett finom hangja, mintha egy királynő könyörögne hóhérának.
Oly előkelő és finom volt, mintha melegházban nevelték volna. Ah, talán nem is tudta, hogy milyenek a férfiak! S egyszer délután sokat beszélt az utazásairól, nagy Londonról és Skóciáról, ahol a vadászkürt úgy zeng, mint a Stuartok alatt, s évszázados szokások uralkodnak a falka körül; dalos Nápolyról és a Földközi-tengerről, amelyben nyári éjjel a csillagokat akarta megszámlálni; postakocsin kelt át a svájci határon, és egy útszéli kolostorban azért a férfiért imádkozott, akit majd a végzet hozzá küld, hogy szeretettel és gyöngédséggel vegye körül…
– Olyan a hangja, mint a gordonkáé. S ezt nagyon szeretem – mondta, és szemét lesütötte.
Ah, végre eltűnt alakja a sarkon, mintha egy kedves álom lassan elszáll a reggeli madarak lármájára. Kétségbeesetten futottam az aranymívesnéhez, mert már két napja nem láttam. Sírva szaladtam fel a lépcsőkön, a lába elé vetettem magam, de ő hidegen felállott a karosszékből.
– Már késő. A lovag pontosan jelentette a katonai temetőben történt kalandját. Utálom, megvetem.
El akart menni. A ruhájába kapaszkodtam.
– Az a nő azt ígérte, hogy megöli magát, ha elhagyom… Akkor minden jó lesz?
– Talán – felelt szerelmem, és a szomszéd szobába ment.
Egy hét múlt el. Florentin mindennap írt, és én nem válaszoltam.432 Reggel a Pesti Napló-ban öngyilkosságok között böngésztem. Végül virágokat küldött, amelyeket nem fogadtam el.
De egy napon mégis találkoztunk, megsajnáltam, megesett a szívem végtelen szerelmén. Elhatároztuk, hogy Bécsbe szökünk a gőzhajóval, hogy egymásnak élhessünk az ismeretlen városban.
Az éjt az aranymívesné ablaka alatt töltöttem. Nagyon boldogtalan voltam. Magamban erősen sírtam. És reggel, midőn Florentinnal a bécsi hajóra szállottunk, ahhoz lett volna kedvem, hogy a szőke folyóba ugorjak, míg távol és közel, a hajó fedélzetén és Florentin szemében a tavasz ragyogott.
Istenem – gondoltam magamban –, igaz, hogy nagy szamárság, amit cselekszem, végképpen elveszítem egyetlen szerelmemet, az aranymívesnét. De hát nem lehet rossznak lenni és kegyetlenkedni egy szerelmes asszonnyal.
Florentin a nászutasok tündöklő kedvével álldogált mellettem, és végtelen boldog volt, mikor egy hal kidugta fejét a vízből.
– Ezer forintot hoztam magammal az útra – mondta később. – Vajon elég lesz?
Felbiggyesztettem az ajkamat.
– Korábban is ideadhatta volna a pénzt – mormogtam. S arra gondoltam, hogy elküldtem volna az aranymívesnének. Tán kibékül vala.
Amannak olyan sűrű, fekete haja volt, mint a négereknek, és olyan illat áramlott a testéből, mint a széna között a nyári délután – ez szőke volt, mint egy moszkvai szentkép, és tiszta és hűvös, mint télen a hegyi folyók a vízmerítő léknél.
És én olyan szomorú lehettem, amilyen szomorú talán még sohasem voltam életemben. Elvesztem, gondoltam magamban, mint a cirkuszi művész, midőn szédülni kezd a trapézon. A nők kezébe kerültem.
(1914)433
