A nők könyvéből
A nők könyvéből
…Hónapok óta figyelem szobám ablakából az alkonyati ég felhőit s az éjszaka bús, kis szemeit, az elhalványuló és feltünedező kis csillagokat.
Miért van az, hogy a felhőknek mindennap más alakjuk van, és miért ragyognak fel minden este a csillagok oly ifjan, frissen, mintha az ifjúság vizéből ittak volna?
Nincsen két egyforma felhő, sem egyforma csillag. A falevél és virág sem egyforma. Más a szél, ha délről jön, és más, ha nyugat felől fúj. Semmi sem egyforma a világmindenségben. És én, szegény bolond, egy darabig azt akartam hinni, hogy egy nőnek a szíve hasonló az én szívemhez; ugyanabban a másodpercben üt bent a kis kalapács, mint az én ingfodraim alatt; ugyanolyan vérsejtek szaladnak széjjel az erekben, és a gondolatok, ezek a furcsa felhők, egyalakúak az én gondolatommal.
Az én gondolatfelhőim borús táj fölött szálladoznak mostanság, mint fáradt vándormadarak a nagy síkság felett az őszi alkonyatban.
Az én kedvem egy vén ember kedve, aki prémjevesztett, macskabőr bundácskájában összegubbaszkodva üldögél az odvas jegenyetőkén, őszi reggelen, mikor a derek úgy csillognak a fázós almafán a felkelő napban, mint a hamis nők szeme – és a vén emberke görbe botocskájával mindenféle vonalakat húzogat a földre, mintha azon régi szemekre gondolna, amelyek egykor Madridban egy erkélyről, fekete legyezőcske mögül reá pillantgatának.
Az én éjszakám egy furcsa dáridó, amelyet egy régi vár alatt, a domboldalon, elhagyott temetőben tartanak az éjféli óra felébredő halottai, vén borospincék beomlott falai alatt, széthullott hordódongák fölött, a mécses lángjától bekormozott falmélyedésben ül egy sípos, és mindig, mindig ugyanazt a nótát fújja; piros arcú, fehér üstökű, sárga csizmás lengyel vitézek részegen dőzsölnek, és sarkantyút pengetnek.
Tehát abban az időben, az Aranykéz utcában, a numero 7-ben lakván, a felhőket, a szeleket és a csillagokat nézegettem, tömérdek bort ittam a434 „Zöld flaskó”-nál, hogy felejtsek, és mindig az aranymívesnére gondoltam, aki hűtlenül elhagyott.
Kraloványi, a színházi súgó, aki a hangászokon kívül egyetlen barátom volt ez idő tájt, kis termete és rossz tüdeje mellett is úgy ivott, mint egy lyuk, kockás nadrágját és rossz kabátját óhajtotta mindig nekem ajándékozni, mert véleménye szerint a ruhának bűvös ereje volt, benne szabadult meg a kínzó szenvedélytől, amely L. Róza, a nemzet ünnepelt művésznője felé vonzotta, a súgólyukban gyakran eltévesztette a sort a szerelmi vallomások miatt, amelyeket fojtott hangon elmondott őnagyságának, midőn az némi szünetet tartott a játékban, és Szigeti úr egyetlen szót sem kaphatott szerepéből. A nagy Róza néhányszor a súgólyukba rúgott, és véleményem szerint ez gyógyította ki Kraloványit végzetes szenvedélyéből, nem pedig a kockás nadrág.
Itt a kis súgó sok tekintetben hasznomra volt. Hányszor ültem íróasztalom mellett, félbenhagyott munkám fölött, midőn lábamat keresztbe vetettem, homlokomat kezembe hajtottam, mint a Childe Harold szerzőjét ábrázolták az egykori acélmetszetek, és szürke pantallóm és könnyű félcipőm között violaszínű harisnyámat bámészan bámultam, míg egy kis csontos kéz a vállamra nehezedett, és egy sípoló hang fülembe tört: – jó lord, inkább gyerünk a „Flaskó”-hoz –, máskor, ha a loppal jövő elérzékenyülés a hangászok öreg tanyájáról sétálni vitt a Duna-partra, mint egykor Eugent Moszkvában, hű bajtárs kísérte lépteim nyomát azokon a helyeken, ahol legmélyebb a folyam. A gesztenyefasorban, midőn a városerdő lombjai alá vitt bánatom, mellettem ügetett, mint egy kiskutya – s együtt álldogáltunk éjfélkor egy ablak s egy erkély alatt, ahol már a tavasz cserepes virágai nyújtogatták száraikat a napocska felé, ha ez délután bepillantott a Belváros sötét utcáira.
– Elmúltak az aranjuezi szép napok – mondta barátom, mivel minden hasonlatát a színészet köréből vette.
Csendesen továbbmentünk, mint a néma szerzetesek Don Cézár-ban, képzeletben vittük a gyertyaszálat halott társunk teteme fölött, és halkan súroltuk fapapucsainkkal a Váci utca kövezetét. Kraloványival még sohasem beszélt senki emberi módon, a színházban ez idő tájt oly magasan hordozta orrát a „2-ik őr” személyesítője Shakespeare szomorújátékában, mint Viktória császárné udvari színésze, az aktorok napközben is Hamlet bő köpenyébe burkolták királyi vállukat a „Griff” szénahulladékos kapubejárata előtt, öltözés közben sörért küldözgették a súgót, és az írók a Vörösmarty páholya alatt álldogáltak a nézőtéren, bár Széchenyit435 már utolérte másvilági útjában a színházi estvék egykori nevezetes bírálója… Az aranymívesnének egy dragonyos csapta a szelet, fehér köpenye gyakran surrant ki esténként az aranymívesék házából, és a sarkantyúinak pengése lassan távolodott az Aranykéz utca néma házai alatt. A kis súgó nyakába borultam, szívem mélyéből felzokogtam, éjjelente pisztolyaimat zsíroztam, hogy gondolatban a dragonyos mellébe küldöm az ólmot, a milánói hadjárat emlékérme alá, vagy saját homlokomnak irányítottam a csövet, hogy szétrepesztem azt egyetlen ujjmozdulattal, mint Teleki László – és a kis súgó, drága jó barátom, egy estén megindultan vette ölébe szomorú fejem a bormérésben.
– Kutyaharapást szőrével – mondta az önfeláldozás hangján. – Holnap bemutatom neked Irmafyt.
Irmafy a színház tagja volt, és tavasz óta egy fedél alatt élt barátommal. Vidékről jött, ismeretlenül ődöngött a színház környékén, kerekre nyitott szemmel nézte a lóvasutat, és a kiragasztott színlap alatt könnyeset, nagyot sóhajtott, mint a vidéki színésznők szokták a pesti színházak előcsarnokában. Egy második Déryné volt szegényke, ha többet foglalkoztak vele, mint amennyit megszokott a társaságban, ha csekélységem vagy Kraloványi művésznőnek vagy napsugárnak szólította a „Flaskó”-nál, ha kezem kezében felejtettem, vagy arra céloztam, hogy nemsokára színdarabot írok, amelyben némi sikere lehet a súgó feleségének: Irmafy kisasszony nyomban elbizakodott, kedves kis orra hegyesebb lett mindennapi alakjánál, mellecskéjét kifeszítette, mint a fecske, bár szeme alázatosan csillogott még, és lábával, kezével tett érintései a hő szerelem kifejezései voltak: titkon máris arra gondolt, hogy a Fáy András szeretője lesz, hintón viszik át a Lánchídon Budára, egy nyaraló kertjébe, ahol piros nadrágos zenészek vonják Lavotta dalait, a házigazda fekete magyar ruhában elhunyt kedvesét gyászolja, fia növendék egy bécsi katonaiskolában, és rövid ruhás kisleánykájának gondos, szerető, második anyára van szüksége, ki az elhunyt édesanyát pótolja… Vagy grófok jönnek a váci vonattal Párizsból, akik majd karonfogva vezetik a Redout-bálon, és franciául beszélnek hozzá. Vagy egy befolyásos szerkesztő lesz rabja szoknyafodrainak…
– István főherceg igen jó barátom. Alkalommal majd bemutatlak neki – mondtam halkan, titkon Irmafynak, mikor a kis súgó először hozta magával a „Flaskó”-ba.
Másnap kedvesem lett, és csaknem egy hétig jártunk boldog hármasban tavaszi kirándulásra a budai hegyek közé, a városerdőbe, a gyönge és436 hűvös pázsitra teveszőrt terítettünk, és a legnagyobb boldogságom volt kis lábáról leoldani a félcipőt.
Majdnem felejteni kezdtem már Estellát, az aranymívesnét, a fehér köpenyeges dragonyost, a kedves, jó aranymíves urat, midőn az asszony egy napon megjelent lakásomon, s visszakövetelte emléktárgyait: szentséges kis arcképét és drága ingét.
Sokáig sétáltunk ezután a Duna-parton.
Alkonyat volt, messze egy hajót vontattak felfelé, és a hajósok oly egyhangúan kiáltoztak, mint az Ali baba meséjében az öszvérhajcsárok.
Szótlanul lépkedtünk egymás mellett, s a gondolatainkat próbáltuk ellesni.
– Estére eljöhet hozzánk vacsorázni! – mondta az aranymívesné, és gyorsan elbúcsúzott.
Természetesen nem mentem el, mert Irmafyval volt találkozásom egy városszéli fogadóban, hol a lövészek tekézni szoktak.
Reggel, felnyitván szemem, az ágyam mellett az aranymívesnét láttam térdepelni, amint vigyázatosan simogatja a takarómat.
*
E kis naplójegyzet annyira megnyerte tetszésemet, hogy kísértésbe jöttem a Hajnalka által szerkesztett Nők könyvé-ben elbeszélés alakján ismét elmondani.
(1914)437
