Múló évek az Aranykéz utcában
Múló évek az Aranykéz utcában
…A kalamárisban kiszáradt a tinta, és a görbe lábú íróasztal, amelyen a nagyapám idejéből való kalendárium mutatta a nap és hold járását s a vásárokat, megtelt porral. A hímzett írómappa – egy drága nő ajándéka, és a bronzbagoly, a lúdtollak és a diósgyőri árkusok, egy verseskönyv, felütve egy helyen, s ott szomorú vers hajlékony sorai és a mindenféle álmok, amelyek felrebbenni látszanak, amint a poros könyveket, iratcsomagokat megmozdítom helyükön, álmatlan éjjelek gondolatai, hosszú, őszi délutánok látományai, egy szomorú nap emléke, apró tollvonásokkal az írómappa szélén megörökítve, csákók, szálló madarak, furcsa E betűk és szabályos kis négyszögek, amelyek akkoriban keltek életre e tollhegy nyomán, midőn végrendeletet fogalmaztam, a vas gyertyatartón végigcsurgott az ezüst pecsétviasz, és egy szív örökre bezárult.
Egy esztendő múlott el azóta, hogy az íróasztalomnál ültem, és elbeszélést írtam az Életképek-nek. Macsodán! Ez volt a hősöm neve, sűrű szemöldöke összenőtt homlokán. Míg a hölgyet Estellának hívták. Vachot Sándor azt mondta a kávéházban, hogy nem a legsikerültebb műveim közül való – pedig rólad zengett a büszke lant, ó, boldog szerelem. A „Csigá”-ban, az egykori Vörösmarty-asztalnál, korunk írói álarcot viselő orgyilkosai gonosz megjegyzésekkel kísérték a novella megjelenését. P. K. sillerborába, szokás szerint, nagyokat harapott, de hatalmas sárga fogsorait dühös kuvasz módjára csattogtatta az én lábikráim felé. – Egy költő nem zenghet mindig a boldogságról – vélekedett –, csupán a kéményseprők boldog emberek Pest-Budán. Lám, Petőfi is amint megnősült, vesztett költészetében. – Mórfoki, az egykori súgó azt merészelte mondani, hogy Macsodán egy közönséges hülye, mert nem ugrott be a nyitva levő erkélyen. A boldogtalan Kuthy Lajos a másik asztaltól bólogatott fodros fejével, amely bátran beillene a francia fodrász kirakatába, de őt nem szokás tudomásul venni. Míg éjféltájban hosszú, mély léptekkel az Aranykéz utcában ballagtam, magamban keserűen bevallottam,425 hogy legutolsó művemnek korántsem volt olyan sikere, mint a régebbieknek. Mórfoki a Falusi Estvé-t hetekig szavalva olvasta az újságból, és a Bánatos Utazás csaknem megőrjítette a fiatal írói társaságot. Ismeretlen gavallérok borultak a nyakamba a Váci utcán, és a hölgyek a szalonokban rólam beszélgettek. Ah, mennyi gáláns kalandot mulasztottam el a főváros úrnői körében, akik a divatos írókat honorálni szokták! Nagy, élveteg szemek tapadtak reám a páholysorból, a színházban, a táncteremben finom bókok repdestek felém drága ajkakról, titkos kézszorításoknak vagyok megőrzője, s a városerdőben nemegyszer sétálgattam a juharfák alatt, kart karba öltve, kisasszonyokkal, akik az írókat olvasni szokták. Mindezt akkoriban szívesen elmulasztottam, mert szenvedélyem oly rabbá tett, hogy csupán az esett jól, amit ő parancsolt: Estella, az aranymívesné. S mily boldog voltam, ha vad féltékenységében megtiltotta, hogy egyes kacér úrnőkkel beszélgessek! A szívem körül finom melegség terjengett, midőn az italtól azért tiltott, mert a bor lángra lobbantja véremet, és a boros emberek feslett nők martalékai szoktak lenni! Múzsám volt, levegőm volt, alvásom és ébrenlétem, mindenem ő volt. A kis, fekete betűket neki írtam, és szalonjában a Közlöny még a nyomdafestéktől frissen került a rokokó asztalkára. Fekete szemével figyelmesen ment végig a sorokon, kis kezén a rubintvére és nyakán kékkövekből régi, kis feszület, kis lába keresztbe vetve, mint egy keleti asszonyé, és fekete hajára lepke módjára röppent egy-egy sugár a borongós őszi délutánból – szemben ültem, kalapomat kezemben hintáztam, köpenyegemet vállamról leeresztettem, s a velencei tükörben megpillantva fodros fürteimet, eszembe jutott D. színész a Don Cézár-ból. Majd befejezvén az olvasást, felállott, és jobbról-balról megérintette arcomat ajkával, amelynél finomabb és nemesebb nincs Szevillában.
– Maga a legnagyobb író Pesten!
(Mily furcsa, hogy ma ezt leírom, és nem szégyellem magam!)
Ah! Elmúlt, szép, hosszú esték! A fehér kályhában, mint egy Andersen-mese, pittegett-pattogott a tűz, a lámpaernyőn korcsolyázó ladyk szálltak, az órának hangja mint a harangütés éjszaka egy ónémet városka felett, és szép, fehér kutya hevert a tigrisbőrön: landsknechtet játszottunk hármasban: az aranymíves úrral. S gyakran zárva találtam már a „Csiga” vasajtaját, midőn búcsút vettem a barátságos háztól. Meg-megállottam az utcán, és hol egy dalt fütyültem magamban, hol hangosan sóhajtottam, mint a költőknél olvastam. – Estella! – kiáltottam fennhangon a néptelen utcákon –, és csöppet sem bántam, hogy a „Kávéforrás”-nál összes426 ellenségeimet egybegyűlve láttam a sárga függöny hasadékán át, és gúnyos arcuk azt üzente, hogy e percben tán éppen rólam és a szép aranymívesnéről beszélgetnek. Egykor sűrűn töltöttem az éjszakát a tekézőasztal mellett, és az Életképek bankóit elvitte a talián márki ügyes dobásaival. Ellenségeim bizonyosra vették, hogy az aranymívesbolt kincsei nemsokára az olasz zsákmányára kerülnek – hisz az életben ez így szokott lenni. A gyanút is elkerülendő, a Belváros játékboltjait kivettem szórakozásaimból, csupán egy országúti gyanús lebujban játszadoztam néha éjszaka, ahol senki sem tudta nevemet. Mindazonáltal nem sokáig maradt titokban, hogy ismét régi szenvedélyemnek hódolok. Állandó veszteségeim anyagilag teljesen tönkrejuttattak. Vidám kedélyem, költői lendületem, amely a társaságban elmélázásra késztette a nőket, elhagyogatott. Gyakran voltam szótalan és komor, midőn is adósságaimra, nem teljesített kötelezettségeimre gondoltam.
Estella előtt nem maradhatott titokban kedélyem változása.
Egy délután magához hívatott a bizalmas öreg cselédje útján, akinek köszönhető, hogy csaknem mindennap láttuk egymást, és a kis szalonban, hol gyakran térdepeltem lábánál, s egymásnak örök hűséget fogadtunk, ahol nyitott ajtónál csókolóztunk fékevesztett szenvedélyünkben, és a legelemibb óvatosságról is megfeledkezve élveztük a szerelem és kéj adományait, Estella a homlokomra tette a kezét.
– Ma nem szerelmeskedünk, Károly. Ne nyúljon hozzám. Komolyan akarok magával beszélni. Önnek gondjai vannak.
– Asszonyom! – feleltem. – Kívánjon tőlem bármit, csak azt az egyet ne, hogy önt bajaimmal, kellemetlenségeimmel untassam. Szeressen! Az élet, a perc elröpül. Jöjjön karjaimba.
Az asszony komolyan csóválta fejét.
– Nem tudom önt látni gondok közepette. Bizonyos összeget megtakarítottam, amelyet íme rendelkezésére bocsátok. Ha igazán szeret, elfogadja ezt tőlem.
A szekrényhez lépett, amelyen pásztorok voltak láthatók a fényes ajtón. Egy marokin-bőrből való, régi erszényben finoman pengett az aranypénz. Két karjával erősen átölelt, miközben mellényem alá, fodros ingembe csúsztatta az erszényt.
Végtelen boldogság fogott el.
Soha ilyen érzésről fogalmam nem volt. Büszke és megalázott voltam egyszerre. Dalolni és sírni szerettem volna. Jövendő életemet nyugodt folyású, tiszta, nagy folyónak láttam, amely szinte boldog áhítattal427 fodrozik a tavaszi napsütés alatt. Gazdag vagyok, gazdag leszek mindig, hisz ezentúl csak szomorkodnom kell, hogy drága, imádott asszonyom segítségemre legyen. Ez órában a világ valamennyi férfiát megvetettem. Én vagyok mind között a legkülönb. Engem szeret legjobban egy asszony. A legokosabb, a legbölcsebb, a legszebb férfi vagyok. Most már beszélhet a rossznyelvű P. K. a „Csigá”-ban, amit akar. Ha eszembe jut, nem is leszek többet pénzért író skribler.
Nagyon boldog és szerelmes délutánt töltöttünk ezután. Estella könnyezett boldogságában, és erkélyéről hosszan utánam nézett, midőn elhagytam az Aranykéz utcát. A fodrásznál csigákba fodoríttattam hajam, s elhatároztam, hogy estére a maszkabálat felkeresem, ahol tudomásom szerint jól szoktak mulatni.
Száz darab császári arany volt az erszénykében.
(1914)428
