Egy Aranykéz utcai éj emléke
Egy Aranykéz utcai éj emléke
„…Az Aranykéz utcában egy napon öngyilkos férfiú holttestét fedezte fel Sneider rendőrségi biztos. A numero 7-ben történt az öngyilkosság, éjszaka – nagy vihar volt Pesten –, és a házmester a pisztolylövés dörejét csupán félálomban hallotta. Éjfél után egy vagy két órát vertek a belvárosi templom órái, midőn K. Károly, divatos elbeszélő írónk Aranykéz utcai lakásán önkezűleg véget vetett életének…” (Az egykorú hírlaptudósításból.) – Éjjel, estve és napközben, midőn a magányt jó barátnak választottam: papirosszeletekre, amelyekre máskor gondolataimat szoktam felróvni, ilyenféle hírlapi közleményeket fogalmaztam a saját halálomról. Ah, ifjúság, amely csak tegnap szöktél el mellőlem, hitek, rajongások, rövid, boldog délutánok és álmodozások a pamlagon, értelmetlen vallomások séták közben vadgesztenyék alatt, egyszer: szökés, a Dunán, gőzhajóval Vácra, napfényes tavaszi délután, a habok fodrai oly nyugodalmasan locsolgatták a gőzhajó oldalát, mintha a végtelenségig tartana utunk a szökevény aranymívesnével, a hegyek szinte megadással közelegtek a folyam partjain, és a falvak kora tavaszi napfényben fürdöttek, öreg hajósok kipödörték fehér bajuszukat, és a gőzhajó, amely egykor Kossuth Lajost hozta Bécsből, olyan ünnepélyesen pöfögött, mint az orgona a koronázási templomban, midőn felséges királyunk fejére feltette a prímás a koronát – négy óra felé mindenféle szomorúságok jelentkeztek a partokon, köd és elvesző napsugár, a folyam hátán az aranyszínű csipkék, a menyasszonyruha fodrai, az aranyos harisnyakötők és piros színű félálmok a kedves nő szívére hajtott fejjel, midőn szinte esztendők mély aluvásából, egész eddigi életem bánatos, hideg és ködös hajnali miséjéből felébredve kérdeztem, hogy mennyi ideig szenderegtem a meleg szív fölött, a nő felelte: – egy pillanatig, kedvesem –, és az álom mégis telve volt megfejthetetlenül szép képekkel, piros bajuszú kisemberekkel, és szán csilingelt valamerre, kis falvak tornyaiban lakodalmi harangozás, pajkos falusi fiúk másznak át palánkokon, és a vörös bajuszú kisember438 egyszerre csak rongyos vándorló eldobott, fakó kabátját veszegeti magára, tavaszodik, fél az olvadástól – és a kedves nő ajka szememre tapadt:
– Álmodj tovább a hóemberekkel. Magam is szundikáltam egy kicsit. Tedd a szívemre fejed.
Naplóm, életem torz tükörképe, telve mindenféle álmokkal, feljegyzésekkel, amelyeket manapság – öngyilkosságom felé közelegve – szinte meg sem értek. Dandy voltam a Váci utcában, és a narancs magvait hordtam lila színű mellényem zsebében, amely magvakat az ő szája választott el a gyümölcstől. Az ingem hímzése alatt amulett függött nyakamban, amely az ő drága keblén foglalt helyet egykor. S estve, mielőtt alvásra hunytam volna szemem, az amulettet ajkamhoz szorítottam, s így ringatóztam álomba tarka képzetek szárnyain. Zsebkendője és fehér inge, amely egykor már testét érintette, valamint a kis koszorú, amely sötét hajzatából volt fonva, imakönyvébe préselt virágok, amelyek keblén illatoztak és a drága művű gyűrű, amely egy régi Medici ujjáról az ő közvetítésével az én kezemre került – és minden, amely körülvett, anyám szomorú arcképe a falon, amelyre titkos látogatáskor hosszú, áldó pillantást vetett, fegyvereim a kifeszített leopárdbőrön, török pisztoly, amellyel öngyilkosságot akartunk elkövetni és az úti takaró, amelybe ő hímezte névbetűimet: éveken át azt szolgálták, hogy az otthonlét óráiban csupán reá gondoljak. Aztán mégis elkövetkezett a nap, midőn Estella, az aranymívesné miatt öngyilkosságra tökéltem el magam.
Természetesen: ismét játszottam.
Egy hetyke bajuszú frank úr üté fel tanyáját a „Török Tsászár”-nál, ahová a szerb disznóhajcsárok szoktak járni. Néhányszor meglehetős eredménnyel kergettem a labdát a zöld mezőn, óarany dukátok kerültek birtokomba az Alsó-Duna melléki országokból, amelyekre az istenanya képe volt verve. Az aranymívesné, aki minden búmat, bánatomat és örömömet megosztá velem – szinte szent áhítattal függesztvén barna szempillák alá rejtett szemgolyóit napbarnított arcomba, midőn éppen a legnagyobb hazugság hagyta el számat –, a nyert aranyakat mindig hosszú harisnyába akarta számomra eldugni, amelyet a ruhásszekrény külön rejtett fiókjában őrizne meg. – (Természetesen a legmesszebbről sem környékezé a gondolat, hogy az aranyak kézügyességem, illetőleg játékbeli szerencsém révén jutottak erszényembe, amelyet ingem alatt viseltem. Jól hajtanak az irodalmi agarak: mondogattam, Aigner Lajos műveimet felvette a Zöld könyvtárba, s innen származtak Mária tallérjai.) Nagyon szerelmes lehettem az aranymívesnébe, hogy néhány darab aranyat439 olykor csakugyan gondjaira bíztam. Estella – bár igen vagyonos úrnő volt – gyermekes boldogsággal csókolta meg a pénzeket, és könnybe borult szemmel mondogatta, hogy sorsa szerelmem révén akkor is biztosítva volna, ha történetesen szegénynek születik.
– Ugyebár, eltartanál engem? – mondta felcsattanó boldogsággal. – Hisz a szeretőd vagyok! A kitartott rongy kedvesed vagyok. Utca lánya, lovas katonák csizmatalpa, szemétdombok virága vagyok. De te eltartasz engem.
Így örvendezett a gazdag és tiszteletre méltó Estella aranyainak, amelyek századrészét sem tették ki azon nagyobb összegnek, amellyel ő a nyár folyamán megajándékozott. A titkos helyre dugott harisnyába boldog-boldogtalansággal eregette újabb aranyaimat, és már nem messzire volt a nap, midőn az egybegyűlt pénzösszegen tekintélyes síremléket emeltet boldogult édesanyám sírja felett, a budai régi temetőben.
A frank úr megjelenése aztán végét vetette játékszerencsémnek. Olyan bajusza volt, mint a muskétásnak lehetett a Dumas regényében, és nyugodt mosollyal ajkán úgy dobta a labdát, mint maga az ördög. Addigi jólétemnek egyszerre vége volt, éjjelente gyilkosságra, rablásra gondoltam sétáimban, a csendes pesti utcákon, midőn fillér nélkül elhagytam a kávéházat, másnap francia fodrászomat sem tudtam fizetni, és a „Sas”-ban adós maradtam ebédem árával. Champagne borát nem nyitották ki vacsorámhoz, és nefelejcseket sem küldhettem mindennap imádott asszonyomnak. Az előkelő gavallérból nyomorult koldus lett, aki teljesen pénztelenül ődöngött a főváros utcáin.
Estella már megrendelte a sírkövet egy híres szobrásznál, és kérte, hogy egészíteném ki a harisnya tartalmát újabb aranyakkal.
Egy estén, midőn zálogba vetett amulettemért kapott összeg is elúszott a „Tsászár”-nál, csúf, fergeteges idő fogadott az utcán, midőn szokás szerint pénz nélkül léptem ki az éjféli órában. Az utóbbi időben sohasem voltam éhes vagy szomjas. Most mindkét érzés kínozott, holott vacsorára meglehetős jó étvággyal fogyasztottam egy kakast a Csigerszky-féle pincében. A borbélytányérok zörögtek a szélben, mint Don Gunárosz verseiben, és kegyetlen hideg áramlott a Duna felől. Ekkor eszembe jutott a harisnya, amelybe Estella aranyaimat eldugdosta. Egyszer véletlenül meglestem a titkos helyt a szekrényben, hol a harisnya az aranymíves úr tudtán kívül lakott. S ah, már sokszor leírták a regényekben a hasonló lelkiállapotokat.
Az esőcsatornán felkúsztam az aranymívesék erkélyére, mély csend440 volt Pesten mindenfelé. Az ablakot benyomtam, és a kulcsot megfordítottam. Szinte önkívületben feszítettem fel zsebkésemmel a régi szekrény ajtaját az ebédlőben, néhány pillanat múlva birtokomban volt a harisnya. Aztán nyugodtan, lelkiismeretfurdalás nélkül siettem vissza a „Török Tsászár”-ba, hol reggelig játszottam.
Midőn ágyamban felébredtem, az aranymívesné állott szobámban. Egyik kezében az imakönyv – amint a vasárnapi miséről jött –, a másikban a megtalált üres harisnya. Az arcán végtelen bánat…
– Estella! – kiáltottam kétségbeesve.
De ő csendesen eltávozott.
Gyönge gyöngyvirágillat maradt utána.
(1914)441
