A madridi dal
A madridi dal
Egyszer egy felvidéki városba érkeztem, a tornyokban szinte versenyezve szólottak a harangok, az utcákon jó szagú falombokból és virágokból oltárok voltak emelve, tömjénfüst és rozmaringillat szálldosott a levegőben, mezei virágok, hosszú szárú füvek és frissen vágott gallyak a mezők és rétek szagát hozták a városba. Csupán egyetlen helyen üté meg egyéb szag az utazó orrát. Egy nagyon régi földszintes, bolthajtásos ház állott egy utcában, és pléhből vert söröspoharat nyújtott előre a kéz a kapu alatt. Egyéb kocsmajelvény hiányzott is a házról. Délután tehát itt megtelepedtem, miután szinte elfáradtam a harangzúgásban, a piros ruhás ministránsfiúk énekében, a papok fehér ruhájának látásában és az utcákon emelt oltárokhoz vándorló tömeg nyüzsgésében. A férfiak fedetlen feje felett mint az árnyék szállott a gyertyák és a tömjének füstje, nagy céhzászlókat cipeltek lassú méltósággal, mintha valamely eleven, élő személyiséget vinnének zökkenés és fáradtság nélkül, a fiatal nők fejét fehér virágok ékesítették, és szinte látható volt buzgó imádságuk, amint szájukat elhagyta, és haloványkék buborék alakjában röppent felfelé a napfényes levegőben. Valahol állandóan szólt egy öreg orgona, mint egy végtelen síp bugása a távolban, és láthatatlan kis hegedűk játszottak cincogó nótákat, amint a virág- és kalászszagú menet egyik utcából a másikba fordult. A hegyen olykor elpukkant a mozsár, és ilyenkor mindenki a lőporfüstöt és a felvillanó tüzet nézte, ünnep volt a városban.
A régi kis sörházban azonban oly csendesség honolt, mintha egy másik városba valók volnának a fekete tornyok, aluszékony barna bástyák és visszhangos fedett hidak, amelyekben úgy kopogott a lépés, mintha az út innen a másvilágra vezetne, a gyöngén beszűrődő világosságban régi szentek és főurak életnagyságú, fába festett képei őrködtek a híd belsejében, egy piros bajuszú király a híd közepén egy kalácsképű és hosszú orrú asszonyságot térdepeltet a lábainál. Egy bocskoros öregember lóháton ment végig a hídon. A messzeségben a fekete tornyok harangjai úgy483 viaskodtak egymással a magasságban, mintha fehér sólymok harcolnának a ragyogó, felhőzetlen égboltozat alatt.
A gazda talán a zászlót vitte valamerre, huzamos ideig üldögéltem a kútszerű, nyirkos udvarban, bádoggal fedett asztal mellett, a szomszéd ház salétromos falán egy fehér függönnyel fedett ablakocska volt, amelyről később megtudtam, hogy a városi nők leshelye, ahonnan férjeiket vagy vőlegényeiket a sörházban való mulatozás alatt figyelni szokták. Egy mellbeteg varrónő lakott az ablak mögött, és szegény bizonyára sokat hervadt azért, hogy a nők úgy szeretik a férfiakat, hogy a kocsmába is utánuk mennek. Később régi polgárőrségbeli fegyvereket vettem szemügyre a falon, egy szürke egér szaladt keresztül a szobán, és ezután nemsokára kinyílott az ajtó, és egy fiatal nő hangja szinte forrásvíz és az erdei gyöngyvirág illatával szállott fel a régi söröshordók, korhadt dongák és kimustrált, vén borospalackok levegőjében.
– Mit parancsol az uraság?
Üde, gyermeteg és mégis öntudatos leányka állott a küszöbön. Az egyik félcipőcskéjén nemsokára kibomlik a csokor, ha idejében meg nem köti a szalagot. A bal kezén kék köves, nefelejcs alakú gyűrűcske volt, és az álla alatt bíborszínű nyakkendő. A fehér zubbonyka bizonyára nem először volt mosásban, oly üde volt, mint egy tavaszi vasárnap reggel, és a rövid, kockás szoknyácska alatt gyöngéden domborodó lábak mutatkoztak. A haja borzas volt, és a barna szálak között szinte a napsugár érzett, amelyet az ünnepi városból hozott a sötét kocsmahelyiségbe. Az arcán három vagy négy szeplőcske, mint egy drága kis meleg fészek a gyöngéden meghajoló orr szomszédságában, hogy a magányos utazó nyomban arra gondoljon, hogy mily jó volna két vérmes ajkát az orr tövébe, a szeplőcskék felé helyezni.
A kisasszony sörrel kínált, és biztatásomra bevallotta, hogy Margotnak hívják.
– Nem Margitnak, sem Margarétának – mondta meglehetős komolysággal –, hanem Margotnak, mint a nagymamámat.
Bizonyára ilyenek voltak azok a kocsmárosleányok, akik miatt egykor a középkori kereskedő utazását megszakítva, hetekig ődöngött a városban. Ez a felvidéki város az északi nagy országút mentén fekszik, és könnyen lehetséges, hogy három-négyszáz esztendő előtt már itt járt Margot a régi sörházban, és ugyancsak helyemen üldögéltem én. Mintha egy messzi századokban elröppent, eltűnt jelenet térne vissza, mint egy csomó köd, amely egykor a régi ház kéményéből elszökött, és hosszú484 ideig a felhők felett bolyongott, míg egyszerre a szél újra visszahajtotta a tetőre, és a szobába ereszkedett.
Igen, én itt ültem már valaha, valamikor… És ha figyelmesen a lábomra pillantok, nagy, országjáró zsoldoscsizmákat találhatok ott, a mellemen fehér csipke nyakkendő fodra, és a süvegem mellett bizonyára kékcsóka szárnya.
A Margot kis félcipői helyett is csakhamar papucsok keletkeznek, és eddig semmitmondó barna szemében kis, nyakba való keresztek, rózsafüzérek és a kehely felett repkedő szent ostya képe tükröződik, mint a középkori nők tekintetében mindig a gyóntatóatyára vetett pillantást vélem látni.
Én messziről jövök, a harmincéves háborúból tán, bizonyára van egy mély kardvágás is valahol az arcomon.
A kocsmárosleány e percig elandalodva, merengve és kezére hajtott fejjel hallgatta meséimet a messzi idegen városokról és csodákról. Akkor hirtelen meghaltunk mind a ketten, és most, háromszáz esztendő múlva, ugyanazon a helyen újra felébredünk. Hogy is volt az utolsó mondat, amely elhangzott:
– Kölnben a dóm olyan magas, hogy adventben erre jönnek le az angyalok az égből.
Az elgondolkozó leány szeme értelmesen csillan, mint a folyó tükrén a hirtelen támadó és elmúló fényfolt. Mintha elfáradt volna az egyik karja a fej tartásában, és most változtatva helyzetén, a bal karját és tenyerét helyezé alá, így szólal meg:
– A múlt héten járt itt egy lengyel kereskedő. Madridból jött.
– Szép város, voltam benne – felelek. – Az ottani királynak igen jó aranypénzei vannak. Valami várat kellett elfoglalni. S egy fekete szemű asszony egy dalra tanított egy estve. Sajnos, a dalt már elfelejtettem, különben elfújnám neked, te gyönyörűség.
A leány dorombolt.
– És az asszonyt, ugye, nem felejtetted el? Az asszonyokat nem szokás elfelejteni.
– Dehogyisnem! – kiáltottam, és nagyot húztam a kancsóból. – Előbb felejtődik el az asszony, azután a dal. Nem tart az olyan sokáig, hogy lyukat érzünk a bivalybőr alatt, mintha elveszítettünk volna valamit, egy gombot vagy egy ereklyét, amely a pestistől megvéd. Csak egy darabig hajtom le a fejem, és érzem a madridi éjnek vadalmavirág-illatát. Egy-egy pillanatra felbukkan az erkély és az ablak, éjjeli párbajok kardcsörgése és485 az asszony meleg lehelete mint messziről jött jó szél, elhúzódik a fülem mellett, mint hadjáratban, éjjeli lovagláskor elalszom a nyeregben, és egy zökkenéskor álmosan körülnézek az elvonuló tájon. Itt-ott egy templomtornyot látok, amelynek ívei alatt örök hűséget esküdtem ennek vagy amannak. Amott egy sötét bástya, ahol raboskodtam hamispénzverésért. Itt egy kopár rét: csata volt, és a vérem folyt. Miért is felejtettem el a madridi asszonyt és dalát, amint átkeltünk a spanyol határon? Mert azt gondoltam, hogy azóta új hadak jöttek a fővárosba, és ő egy másik katonát hívott erkélye alá… Mindent el lehet felejteni, gyönyörűségem, csak azt a nőt nem, aki nem lett a miénk.
– Milyen furcsák a férfiak. Én nem tudom elfelejteni a kereskedőt, aki nálunk járt. Vörösesbarna szakálla volt, hosszú, hullámos haja és kék szeme, mintha üvegből lett volna. Tömérdek drága selyem és arannyal szőtt brokát volt a kocsiján – szólt a hölgy, és olyan könnyedén sóhajtott, mint a magányos madár egyet füttyent az erdőben.
– De téged igazán szeretlek, és soha el nem felejtelek – mondtam, és felemelkedtem a helyemről.
(Furcsa volt, hogy nem zörgött a sarkantyúm, és a nehéznek látszó csizmát sem éreztem.)
A leány felemelte szentséges két szemét.
– Soha? – kérdezte.
A szívemre hajtotta a fejét.
– Dobog – mondta csöndes örvendezéssel.
Ezután nemsokára hazajött a régi sörház öreg gazdája, a leány kisurrant a szobából, és a tagbaszakadt öregember vastag krétával írta össze a számokat. Továbbutaztam a felvidéki városkából, amely szinte halálra fáradt az ünnepnapon. Éjjel egy vasúti kocsiban, egyedül, messzire, hirtelen hangosan mondtam:
– Margot.
(1914)486
