Eszterfi Eszter
Eszterfi Eszter
A tornyon nappal csókák üldögéltek, de estvére, midőn a hold megjelent a torony mögött, a rovátkák és különös cifraságok a torony oldalán láthatók lettek, erre ment fel az öregasszonyok lelke az égbe, a torony környéke megélénkült, szagos hársfák alatt, a templom falába épített kripták között, kőkeresztek, kongó sírvermek és régen elfelejtett halottak sírkövei fölött a városka ifjú népe szórakozott. A régi polgár halottaiban lapos kő alá temetkezett, amint ezt a királyoktól és püspököktől tanulta, hogy minél több láb – a koldusoké, a nyomorékoké, a gyilkosoké és bukott nőszemélyeké is – tapodjon felette a templom környékén is. S a legbüszkébb polgár volt valamikor a városban, aki csak nevének kezdőbetűit és halála esztendejének számát vésette a kőbe. A hársfák a régi kékfestők és vászonkereskedők csontjaiból jó szagú virágot szívtak tavaszkor, pajkos diákok a behorpadt veremből kigördítettek egy megsárgult koponyát, és a mogorva csontot illetlenül taszigálták sarkukkal. Kőbe vésett angyalok és nagy szakállú zarándokok térdepeltek máshol a falba épített kripta falán, s ahol szabad volt a márvány: verset vagy üzenetet firkantott a diák a kedvesének. A szentek mezítelen lábánál régi tavaszi esték dátumai voltak feljegyezve.
Nappal zárva voltak a kapuk és az ablakok a városban. A sötét kapuboltozatok alól sohasem hallatszott az életnek jele. A függönyök le voltak eresztve a vasrostélyok mögött, mintha különös álomba merült volna a város. Még a házfalak meszelését is észrevétlenül végezték el tavasszal a szolgálók. Néha meghajlott vállú, öreg polgár barangolt az utcán, és ha megnyílt egy kapu, oly hűvösség áramlott a félhomályból, hogy az embernek elment a kedve az élettől. Mit csináltak napközben a házakban? Senki sem tudja. A legtöbb idős polgár már életében megvette a maga és háznépe koporsóját, s a lakatlan emeleti szobában felállították az ijesztő szekrényeket. Bizonyosan a halotti ruhákat varrogatták a nők. A keskeny utca magasságában, egy sötét kapubolt felett464 volt egy fehér függönyű ablak, ahol látni lehetett Eszterfi Eszter bodros, barna haját. De csak egyetlen helyről, egy kőszentnek az öléből, amely nem messzire, egy utcasarkon mogorván meghúzódott. Egy szakállas, bajuszos diák, bizonyos Idem – a szerzetesek latin neveket adtak a tanulóknak – a kőszentre kapaszkodva, órák hosszáig türelmesen leste a gyöngéd hajfodroknak a megjelenését és eltűnését a fehér függöny mögött. Nagy tévedés, hogy csak a szőke nők lehetnek gyöngéd lengésűek, áttetszők, üvegfestmények vagy fel-felszállongó füstkarikák. A barna nőcske, ha megfelelő az alakja, és ábrándos a fejtartása, a homlokát előreszegezi, a tekintete nyugodt, és sem jobbra, sem balra nem kancsalít: csaknem oly gyengéd magatartású lehet, mint a szőke angyalok, akiket testvérének vagy leányának képzel a férfi. Eszterfi kisasszony azon éjszakán született, midőn a lengyel királyok régi templomát kivilágítják, nagy hó szakad a hegyekről, és ájtatos emberek mennek a sötét városkából a fénylő templomajtó felé. A kisleány az éjféli misén, az oltár lépcsőjén született, amely oltár felett a názáretbeli Mária fiatal zsidóleányként jelent meg a vándorpiktor ködös képzelmében. Halkan, szemérmesen állong Mária a képen, és sötétkék haja van, mint a felhő színe.
Estve megnyíltak a kapuk az elátkozott nappal után, és a fiatal leányok karonfogózva a templom környékén megjelentek. Mintha valami régi babonás felfogás engedélyezte volna a különös esti órát a városkában. Tán valamikor egy öreg herceg rendelkezett így, aki esténkint szemlét tartott a nők felett, mikor még öreg hercegek voltak. A hold mereven állott a torony mögött, mintha arra várakozna, hogy valaki előszólítja, adja elő mondanivalóját, a sírokon kongtak a lépések, és lámpással kezében nyitott be a torony ajtaján a harangozó. Eszterfi Eszter ilyenkor fogadta a szakállas diák köszönését a hársfák alatt, ahol könnyű kendőben a vállán megjelent, mintha csak véletlenül járna errefelé. A barátnője, egy nevető arcú lengyel kisasszony, aki ellenállhatatlanul kacagott azon is, hogy szerda van, erősen kapaszkodott Eszter karjába, midőn Idem észrevétlenül hozzája csatlakozott.
Bizonyára nem tudnám leírni, hogy miről beszélgettek mindig – csak a szerelemről nem, mert arról nem szokás öreg tornyok, útszélen heverő koponyák társaságában. Vagy talán mindig arról beszélgettek, csak a lengyel kisasszony nem értette, hogy folyton kacagott?
– Mivel töltötte a napot? – kérdé rajongva a diák.465
– Megboldogult nagyszüleimért imádkoztam – felelte komolyan Eszterfi Eszter.
A lengyel kisasszony úgy kacagott, hogy a könnyei csorogtak. (A közvélemény szerint egykor fekete, kövér asszony leend e hölgyből, aki verni fogja az urát, és sohasem kacag, csak idegen férfiak élcein.)
Egy estve Eszter a vállán keresztül a holdba nézett, és barátnője nagy mulatságára a következőket mondta:
– A jósnő azt mondta anyámnak – mikor még a világon sem voltam –, hogy ebben az esztendőben elveszít engem. Híres jósnő volt, messzi földről gyalog és tengelyen látogatták őt az emberek. A lublói esperesnek is jósolt, és régi tűzvészeket előre tudott. Tizenöt esztendős koromban meghalok, szólt a jósnő.
Idem a bajuszát csavargatta:
– Eljövök magához, mikor meghalt. Együtt töltjük az első éjszakát.
– Az emeleti szobában fognak ravatalra tenni, égszínkék koporsóban, és atlasz félcipő lesz a lábamon. Stolniczkyné fog felettem virrasztani, de éjfélre elalszik a mézes pálinkától. Akkor jöjjön, Idem. S megcsókolhat, amire oly régen kér.
– Eljövök.
– Már mindent elintéztünk az anyámmal, aki gyermekkorom óta csak könnybe borult szemmel nézett mindig reám. Miért sírsz, szegény? – kérdeztem mindig. De ő nem felelt, csak a csodatévő templomokba hordott, varázsvizekben fürösztött. Az apám, a megboldogult, rossz ember volt, s ezért kell meghalnom fiatalon. A halotti ruhámat kezdtük varrni ez esztendőben, és most már tudom, miért sírt mindig az anyám.
Idem levette a kalapját, de még csak húszesztendős volt, és semmi különösebb jelentőséget nem tulajdonított a meghalásnak. A kolostor, ahol nevelkedett, telve volt halott szerzetesekkel, akik a falba, a folyosóba, a pádimentumba, az udvar vén fenyőfái alá temettették magukat, és csontkezüket kidugták a vakolat alól.
– Vajon az égbe jut a lelkem, ahogyan a vallásban tanultuk? – kérdezte Eszterfi Eszter.
Idem bólintgatott.
– Annak nagyon örülök, hogy szép halotti ruhám lesz – folytatta Eszter elmerengve. – A gyertyákat is megvettük tavaly. Egy nagy gyertyát vettünk, amilyen húsvétkor ég a viaszbárány felett a barátoknál. És atlaszcipőcskémen szalag, amilyenben a lányok az első bálba mennek. Tehát jöjjön el, Idem, és nézze meg.466
Néhány nap múlva a lengyel kisasszony egyedül sétált tavaszi estén a torony körül. Idem egy régi Lubomirskinek a sarkantyús hadi csizmáját ásogatta a gyepen, a nevetős kisasszony szája széle mákos volt az imént fogyasztott süteménytől.
– Eszterke délután meghalt – mondta, és fekete szeme alattomos jókedvvel tapadt a diákra.
Idem abbahagyta a csizmaásást, és a tenyerébe támasztotta az állát.
A hold és a magánosságban, emberektől távol éldegélő kémények és cseréptetők között, amelyeket a padlásablakból mindig azzal a gondolattal vizsgáltam, vajon nem hagyta itt nyomát valamely szellem, kísértet, amely éjszaka utazott a város felett és a tető ormán megpihent, Idem mezítláb leereszkedett az ablakon, amelyet csak a függöny védelmezett.
A koporsó valóban a szoba közepén állott, és Eszterfi kisasszony összefont kézzel szunnyadt.
A sarokban hangosan horkolt a virrasztó asszonyság, és mintha a horkolás és a gyertyalángok között valamely összefüggés volna, a lángok néha hosszúra nyúltak, majd megrebbentek, mintha a magasban egy jéghideg kezet találtak volna.
Idem nem félt a halottól. Ilyennek képzelte, ilyennek várta. Koszorúcskába kötött haját többször elképzelte, és Eszterfi kisasszony néhányszor már előre lehunyta a szemét, milyen lesz halottaiban. (A huncutkát vajon kisüti-e Stolniczkyné? – kérdezgette a lengyel kisasszony.)
A bolthajtásos szobában a falon megállították a kakukkos órát. Háromnegyed négyre halt meg Eszter, látta a diák.
A koporsó még a pádimentumon feküdt, a kecskelábak, amelyekre a ravatalt helyezték, a sarokban állongtak, viaszgyertyaszagú terítő és láncos füstölő elkészítve. Idem leguggolt a koporsó mellé, és az ujjával megpróbálta a leány szívét kitapogatni. Csöndes hívesség áramlott az ujjaiba. Megsimogatta az állát, amelyet fehér kendővel kötöttek fel, és az átlátszó kezéből csöndesen, vigyázatosan kivonta a rózsafüzért, s az inge alá dugta.
– Nini, az atlaszcipőcske – mormogta Idem, és jólesett neki, hogy igazat mondott a kisasszony. Valóban, a cipő talpa még nem érintette a földet. Hófehér volt az, mint a szalag, amely bokán felül volt a fehér harisnyás lábra kötve. És széles, fehér, apró kék virágokkal behintett467 szoknyája, mint a lengyel dámáké, akik nyaranta a város határában a fürdőhelyen táncolnak, míg a terjedelmes karnagy a söröscsizmát rejtegeti a szék alatt, s mindennap eljátssza ördög Róbertből a nyitányt.
A barna leányfőcske nyugodtan, öntudatosan feküdt a kispárnán, mintha tudta volna a halott, hogy Idem térdepel a koporsó mellett, és azon gondolkozik, hogy megcsókolja-e a leányt. Majd mást határozott. Gyöngéden derékon ölelte Eszterfi kisasszonyt, kiemelte a koporsóból, és a halottat karjaiban tartva, néhányszor végigsétált a szobán.
– Menyasszonyom – mormogta komolyan, meggyőződéssel. – Most megmondhatom neked, hogy nagyon szerettelek, hogy majd megbolondultam érted, és szándékomban volt, hogy egyszer elragadlak, átviszlek a határon, és beállok valamely vándorszíntársulathoz, mert tehetségem van a színészethez. Mondd, elhiszed, hogy szeretlek? Kit öljek meg érted? Leugorjak az ablakból az öles mélységbe? Vagy a folyóba, ahol örvénylik az ár?
A karjaiban fel és alá hordta a leánykát, míg a horkolás megállott a sarokban, és valaki „Jézus-Máriát” kiáltott. Az asszonyvisításra Idem a koporsóba fektette Eszterfi kisasszonyt, és kiugrott az ablakon. Sántikálva, nyögve ment tovább a sikátorban.
S ezért másnap különböző akadályok merültek fel a halott Eszterfi kisasszony eltemetése körül. A mákos szájú lengyel kisasszonynak eljárt a szája. Idemet börtönbe zárták, és Esztert csak harmadnap, püspöki engedelemmel temették el a régi temetőbe, de rossz hírű leányként emlegették még öregkorukban is a lakosok.
(1915)468
