9. Mit látott Kutyánszky?
9. Mit látott Kutyánszky?
Kutyánszky temetőlátogató volt.
Agglegény maradt, a tiszteltebb belvárosi polgárok közé tartozott, sok baja volt öreg órásokkal, akik sehogyan se tudták pontosan megigazítani az óráját, valamint borbélyokkal, kalaposokkal. A borbély kitépte a haját, és a kalap, amelyet alig két esztendeje vásárolt, a fülére esett; mintha kisebbedett volna a feje.
Mikor megunta a sok mérgelődést a városban, kirándult a temetőkertbe. Kigusztálta az ismerős családi kriptákat: milyen új név került a kriptalakók névsorába? Felkereste az új sírokat, de a régiekre is vetett egy tekintetet.
– Te már szarkaláb lettél, Gróder – mondta egy nagyon régi barátjának.
A meghalt asszonyok sírjai felett némi kárörvendezéssel megállott:
– Hát nem mindegy lett volna, nagyságos asszony, ha meghallgat?322
Kutyánszky ragyavert volt, mint egy bőgőhordozó. A nők, akiknek udvarolt, gyakran visszautasították. Megvárta a halálukat, és csúf szavakat mondott a sír felett.
Éppen pestis volt a városban, és Kutyánszky mindig több új sírt talált a temetőkben. A nők, különösen a fiatalok és csinosak, nem tudtak megbirkózni a pestissel. Kutyánszky mind több ismerősét találta a temetőkben, akiknek hiába tette a szépet, s akikért egyszer csaknem megbolondult. Milyen szerencse, hogy nem kötötte fel magát egy elszomorodott pillanatban! Ki öntözné meg az erényes hölgyek sírdombjait?
Egy napon egyik budai temetőbe vándorolt ki, mint valami régi kocsmába, ahol már darab idő óta nem járt.
– Nézzük, mit csinálnak a budai szép hölgyek? – kérdezte magában, mert egyszer Budán is ácsorgott reménytelenül ablakok alatt, és olyan vidékiesen viselkedett, mintha nem lett volna fővárosi lakos állandóan, örök hűséget ígérgetett a nőknek, mintha Budán nem volnának tisztában ezzel a hazugsággal.
Kutyánszky végignézte a régi és új sírokat: köszönt az öregasszonyoknak, akik 80–90 évig éltek, míg meghaltak; a meghatott feliratokat gúnyos mosollyal olvasgatta azoknak a nőknek a sírkövein, akikről a pletyka egykor sok mindent regélt, s magában hosszan elgondolkozott, hogy hová lesznek a kívánatos női bájak, drága hangok, jó illatok, csodálatos hangzatok, térdek, bokák, derekak, mindenható szemek, csacska nyelvek, röpke érzelmek, kútmélységű szívek és a büszke nyakszirtek, amelyekért egykor csaknem megőrültek a férfiak?
Ezeknek a porrá válott vénasszonyoknak is térdelt valaha férfi a lábuk előtt. Mily megközelíthetetlen maga a harisnyakötő, az alsószoknya, a vállfűző, s maga a drágalátos hölgy, aki büszkébben viselte topánkáit, mint a római pápa papucsait! Mennyi titokszerűség és elérhetetlen álom suhogott a régi szoknyák fodrai között. Mennyi kínszenvedés és gyönyör a kesztyűkben, amelyek azóta szemétre kerültek tulajdonosukkal együtt!
Rejtelmek a harisnyákban, titkok a nadrágokban, soha napfényre nem kerülő élmények a vállfűzőben! Nők, akik csapzott hajjal, gyengéden megizzadva repültek a tánc forgatagában, s egy mosolyukért szívesen a Dunába ölték magukat a férfiak! Asszonyok, akiket lezárt ajtók őriztek, hogy sohase múljon el házikenyér-illatuk! Szüzek,323 akik nem gondoltak olyant, amit valóban meg ne gyónhattak volna a barátnak! És a démonok, akik egyik férfi karjaiból a másikba röpültek egy bókért, egy virágért, egy gyenge ígéretért, egy hamis esküért! Dámák, akiknek anyajegyéről tudtak az öregemberek, hölgyek, akik tüzet hordtak a nyelvük alatt, vagy parazsat a kezükben; asszonyok, akik halálos biztonsággal, szinte vérpadra elszántan fogadtak örök hűséget egy csendes órán egy hiszékeny férfinak, aki ettől gazdagabbnak érezte magát Rothschildnál is: – itt feküdtek összekeveredve, némán a semmiségbe merevedve, örökre eltiltva hazugságtól, igazmondástól egyaránt. Az anyák gondjai szomszédul kerültek a táncosnő gondolatai mellé. A vértanú hűség és erény egy utcába a meggondolatlan csalfasággal, kéjvágyú álommal; a soha hangosan és ébren ki nem mondott vágyak, érzések, testfeszítő gyönyörelgondolások: a részegek ocsmány mezítelenségével. A teli kehelyből szürcsölt kéjekkel és gyorsan felejtett bűnökkel.
Milyen különös öröm volt egy Kutyánszkynak lekiabálni a nők sírjaiba, akik őt sohasem hallgatták meg, mindig csak másokat. Akiket csak elképzelni tudott a maguk jó szagú valóságában, elérhetetlenül messze, sűrű éjszakában. S akik, midőn meghaltak, eltűntek a képzelet tükörlapjairól.
Itt őgyelgett tehát Kutyánszky, midőn egyszerre emberi hangokat hallott a temetőben. Régi szokásaihoz híven, elbújt egy barna sírkő mögé, és szemügyre vette a temető vendégeit.
Csinosit nyomban felismerte.
Vajon ki ne látta volna már Pesten a kék szemű, lengő-lengedező ifjút, aki mindig oly választékosan lépegetett, mintha bálban lett volna? Fecskefrakkos kabátjában, rézgombos mellényében, struflis pantallójában, szinte másvilágiasan libegett. Csinosi, mintha saját külön életet élt volna a városban, más szagokat, ízeket s hangokat tudott a normális pestinél. Most pláne elemében volt. Egy hölgyet kísért az elhagyott budai temető útjain.
– Randevú! – dörmögte Kutyánszky a sírkő mögött, és ugyancsak nyitva tartotta a szemét.
Csinosi úgy dongott a hölgy körül, mint a darázs a virágon.
A hölgy bundácskájában, fátyla alatt, karmantyúba rejtett kezével és fiatalos rugalmasságával kedves jelenség volt itt, a bús halottak között. Még mindig élénken nézegetett körül – milyen férfipezsdítő némely nőnek a bátortalansága! –, még mindig azt beszélte bizonyosan,324 hogy vajon mi lesz, ha őt Csinosival a temetőben meglátják (holott mindenki tudja, hogy Amália nagynéném Budán van eltemetve) – még nem hitt a szemének, hogy a temetőben csak tél és csönd, hóbundás sírkövek és magányos sírdombok vannak, a szökött katonák nem rejtőzködnének a bokrok közé, a sírásók a kocsmában üldögélnek. Mert senki sem hal meg ilyen időben a városnegyedben, az özvegyasszonyok a kisgyerekük nadrágját foltozzák, az itt hagyott szeretők sült almahéjat szopogatnak otthon, és egy eleven kedvesre gondolnak. Az özvegyemberek a kocsmába mennek, a pap kártyázik a rác papnál, a harangozó disznóölésnél segédkezik, a kántor borderítésnél mutatja meg életrevalóságát, alant messze füstölögnek a budai kémények a téli délutánban – kinek volna kedve a temetőt járni?
De bűbájoló mégis a női félénkség és gyámoltalanság a titkos találkán. Csak maradjanak a nők ügyetlenek és gyávák, midőn lépteiket ama táj felé irányítják, ahol a titkos szerelem lakik. (Ahová ők mérhetetlenül inkább vágyakoznak, mint a férfiak.) Csak csinálják magukat tudatlannak s meglepettnek! Csak remegjenek, csak tiltakozzanak, csak emlegessék a másvilágot, ahol majd nem mernek elszámolni ezzel az órájukkal. Sohase vallja be senki, hogy már várt találkán azelőtt is. Ő legyen az aranydió, amelyet leszakítanak a karácsonyfáról.
Mennyi költészet van az elért titkos találkán! A hangok, a szemek, a fátyolok, hajfürtök, kezek és lábak mennyit készülődnek erre az órára! E sorok írója is, mielőtt elkezdte volna remeteéletét, többször álldogált a városon kívül, nőkre várt, és szíve hangosan dobogott. Nincsen oly szomorú temető, amely elszomoríthatná a szerelmeseket, midőn végre egymásra találnak! Nincsen olyan vén sírdomb, amely beszakadt volna a szerelmesek súlya alatt. A halottak összejátszanak az élőkkel. Sohasem árulják el, hogy mit látnak, mit hallottak.
Ámde Kutyánszky úr emlékezetébe véste a szavakat, amelyeket Kecseginé (mert hisz az „aranykeblű” volt a találkás hölgy) Csinosihoz intézett:
– Már azt hittem, hogy megtaláltam nyugalmamat, midőn ismét találkoztam önnel. Megvallom, hogy már nem haragudtam önre, hisz hallottam, mint mindenki, állhatatos magaviseletét ama csúf Atalainéval szemközt. Ezek az aranypénzes, festett arcú, hajkenőcsös rác nők azt hiszik, mert pénzük van, mindenük van. Nagyon megenyhültem325 ön iránt, midőn tudomásomra jutott, hogy a hajósgazdáné hiába fenyegetőzött öngyilkossággal, sőt követeit is hiába küldte a „Csigá”-ba. Ön Budára menekült előle, s ezt nagyon helyesen tette. Míg barátjának, a tőrmesternek magatartását nem tudom eléggé kárhoztatni; Rombolai, aki gáncs nélküli lovag hírében állott, amíg csak az Aranykéz utca s környékén űzte kedvteléseit, ma elérte azt, hogy ujjal mutatnak rá az emberek Pesten. Itt megy Alfonzó, aki a gazdag hajósgazdánét fosztogatja! Mily megalázó lett volna: önről is ilyesmit hallani, kedves Csinosi!
(Csinosi szokás szerint mélyen hallgatott. Nem is tudta, hogy a „Csigá”-ban kerestette Atalainé.)
– Láttuk mi, tisztességes asszonyok, hogy a rác asszony orra mindig piros a sírástól. Láttuk őt véletlenül a Sebestyén téren járkálni, ahol ön szokott azelőtt megfordulni. Hallottuk sóhajtani, láttuk szenvedni, elhalványulni és bőgve hazamenni, midőn sehol se találhatta meg önöket – folytatta Kecseginé. – De hát senki sem sajnálta őt. Ez az asszony megérdemelte sorsát.
(Csinosi ijedten meglapult. Eddig nem tudta, hogy mily nagy dolognak lett előidézője Pesten.)
– Ó, hiába keresztelték el az ő nevéről a legnagyobb búzáshajót a Dunán. Hiába viselt tigrisbundát és Rembrandt-kalapot Bécsből. Hiába festi a körmét a lábán, és Tricskai mindhiába tölt egész délelőttöket a fésülésével. Éppen úgy szenvedett, mint egy szegény ártatlan asszony, akit szerencsétlenség ért.
(Csinosi őszintén sajnálta a hajósnét. Kecseginé ezt észrevéve, más hangon folytatta.)
– Tudja meg, hogy annak az asszonynak olyan szőrös a lába szára, mint egy majomé. Mindenki láthatta, aki valaha a Sósfürdőben megfordult. Tele van az mindenféle betegséggel. Tönkretették azt a férfiak. Herskovicsné, aki hozzám is járt masszírozni, elmondhatja, hogy nincs annak a nőnek egy egészséges porcikája. Herskovicsné hordta valamikor a leveleit a kedveséhez, egy Gyapjú utcai tenoristához. Harap, mint egy vadmacska, ha felbosszantják, s papucsát vágja a szakácsné után. Aztán mindig baja van a vendégével is Herskovicsnénak, olyan keményen kell kenni, hogy kifárad, mint a favágásban.
(Csinosi tisztelettel gondolt a mindentudó Herskovicsnéra.)
– Aztán nem eszik az az asszony halat soha. Még olyankor sem,326 amikor vallása böjtös ebédet parancsol. Fél, hogy torkán akad a szálka.
Csinosi – bár nem erre a világra való ember volt, amint a mélyen tisztelt olvasó a korábban előadott élettörténetéből ismeri – kényszerítve érezte magát, hogy kalapját ünnepélyesen megemelje Kecseginé előtt. Kuncogva nevetett, miközben hiányos fogsorát rejtegette. Bátor lett, mint ama szép szakállas férfiú a fodrászüzlet előtt, aki egész nap hódítgatja a járókelőket Munki Tóth Kelemen borbély üzletének cégtábláján. Elszánt lett, mint Mamilló, a „Kék Macska” előtáncosa, aki arculcsapással illeti a felhevült táncosnőket.
Letérdepelt a havon, és a mindenképpen védekező Kecseginé úrnő előtt a következő szavakban fejtette ki élete programját:
– Bár én egy szerencsétlen, haszontalan és elveszett fráter vagyok… Bár én tegnap még rablóvezér akartam lenni, mint amilyen nagybátyám, akit Vadkertnél a komisszáriusok agyonlőttek hátulról… Bár én sohasem gondoltam arra, hogy egy úrhölgy jó szagú cipőjét, elandalító arcfátyolát, elérhetetlen kesztyűjét, kalapját és zsebkendőjét, titkos arcfestékét, megnevezhetetlen illatszerét, madárszárnyként illegető szavát, lelkének oltáriszentségként őrzött titkát, halk megfigyelését, el nem árulható alsónadrágját és bizalmas gondolatát nekem adja… Bár én úgy éltem a mai napig, mint egy gyermek, aki az Ezeregyéjszaka meséiből szeretne oly csodálatos pápaszemhez jutni, amelyen a Váci utca hölgyeit ruha nélkül lehetne látni… (Én azt gondoltam a nőkről, hogy a lábuk más a krinolin alatt. Hogy nem emésztenek, hogy csupa dallam jár a cipősarkuk körül… Hogy fehér harisnyájuk, harisnyakötőjük, ezernyi apróságuk a szirének éneke… Kis fülük mögött a hajzat, tenyerükben a melegség, hangjukban a boldogság, vállukon a fehérség, szemükben az elfelejtkezés, mozdulatukban a bágyadtság, védekezésükben a szemérem, tiltakozásukban az erény, ellenkezésükben a legősibb emberi ösztön… mind-mind arra való, hogy én, Csinosi Ferdinánd, lehajtott fővel járjak a világban…) Bár én szerencsétlen vagyok…
…Kecseginé nem engedte folytatni ez önmarcangoló s megalázó vallomásokat. Szívgyönyörűség volt, piros rózsákat küldött a férfiaknak, mielőtt öngyilkosok lettek volna érte, engedett a szívből jövő szózatnak, miatta senki se ugorjon a Dunába…
Feltette lábát a sírdombra, s megengedte, hogy bokáját, a cipő felett, Csinosi forrón megcsókolja.327
Valóban sajnálni lehetett szegény asszonykát, aki megfeledkezve a társadalomban elfoglalt helyéről, ily könnyen félremagyarázható helyzetbe került a tél és halál birodalmában, a budai temetőben. Egykor, öregasszony korában, elgondolkozásra méltó emlék leend e pillanatnyi engedékenységből… A mostani ruhák, fodrok, kapcsok, gombocskák, pertlik, csipkék, amelyek oly elbizakodottan őrzik a nőket, a szemétdombra kerülnek… Az üde bájak elhervadnak, a meleg fecskefészkek torzonborz szarkafészekké változnak, eljön az aggság vörhenyesen, hosszan, szárazon, lemondón… Csupán az emlékek maradnak ifjan és élénken… Öregasszonyok álmaiba sohase akarj benézni, barátom. Régen elhervadt szoknyák hímzéseire vajon ki volna kíváncsi? Az élet elmendegél a frissen vasalt csipkék és fodrok mellett.
…Kutyánszky úr, aki az elbeszélt dolgoknak önkéntelen tanúja volt temetőlátogatás közben, ama rókavörös, nagy sírkő mögül, amely alatt barátja, a ravasz budai templomatya aludta örök álmát (s a budai barát bízvást temetkezhetett volna akár a vízivárosi templom hajójába, de félt az asszonyok szoknyáitól, amelyek végigseprik, s nem hagyják aludni), Kutyánszky emlékezetébe vésett minden szót, mintha a budai temetők történetét szándékozna megírni. – Csak beszéljetek. Estére tudva van minden Pesten – gondolta magában az irigy Kutyánszky. Csinosinak befellegzett.
Egy varjú szállott el a temető felett.
A szerelmespár megijedt a varjú károgásától… (Vagy talán Kutyánszky úr unta el magát?) A kék, mesemondó, hosszú életet és hosszú estét ígérő téli alkonyatban sietni kezdtek a halottak birodalmából. A sírkövek egyenként elmaradoztak mellettük, a sírdombok mindinkább eltávolodtak, mint a régi szerelmek és szeretők emlékei, amidőn új érzelem költözik a szívbe. Kecseginé örökre elfelejtett minden férfiút ez órában, akinek valaha esküjét kivette e helyen; – a budai temetőben szerette fogadalomra bírni a férfiakat. Míg Csinosi azt képzelte, hogy ezen a délutánon meghaltak mindazok a nők, akikről valaha ábrándozott; elsuhant árnyékuk életéből, mint egy táncterem zúzmarás üvegablaka mögött eltűnnek a táncoló párok.
De nem így Kutyánszky. Másnap Pest városában egyébről sem beszéltek, mint a temetőben történtekről. Kecseginét felkeresték előkelő rokonai, és heves szemrehányással illették, hogy hinni tudott328 a kalandornak. Kínos jelenetek színhelye volt az Aranykéz utcai lakás, a magas állású hivatalnokok kitagadással fenyegették az özvegyet. A tőrmester Atalainé biztatására párviadalra hívta Csinosit, két nyurga fiatalembert menesztvén a „Csigá”-ba, Szeleverdi és Sós urakat.
Kutyánszky a kellő helyeken elhelyezte mondanivalóját. Egyébről sem beszéltek Pesten, mint Kecseginé tőrbeejtéséről. Az öreg Kutyánszky olyanformán tűnt fel, mint aki meghívást kapott Kecseginé kompromittálásához. Mi lesz itt? Az öregebb polgárok estefelé a kávéházból, sörházból hazaballagtak, és papucsos feleségükre kárörvendezve szegezték szemüket:
– Csinosi, a himpellér, végre kitörte a nyakát!
A „Csigá”-ban ujjal mutogattak Csinosira, midőn az vacsorájához megjelent. A fejek sugdolózva összehajoltak a pipafüstbe merült asztaloknál. Senki sem csodálkozott volna, ha fegyverdurranás hangzik fel a Sebestyén térről. Csinosit lövik le, mint egy veszett ebet.
– Asszonyok szeretője! – mondta a legmélyebb megvetéssel egy tekintélyes polgár, amint elhaladt Csinosi asztala mellett. (Csipcsányi volt, a jogász.)
A Vörösmarty úr asztalától is görbe szemmel nézegettek a magára maradt Csinosi felé, aki látszólag súlyos bűntudattal lehajtotta a fejét.
– Hat lat port s ólmot érdemel az ilyen ember – mondta Pákh Albert.
Csak a bakkecskearcú Nagy Ignác kelt Csinosi védelmére:
– Ugyan miről írnák az írók regényeiket, ha nem történne néha skandalum Pesten? – kérdezte, és pukkanós bort hozatott.
Ámde a közhangulat határozottan Csinosi ellen fordult. A polgárok megelégelték már e garázdát. Azonkívül könnyebben véltek elbánni vele, miután a tőrmester, az egyetlen barátja is Csinosi ellen támadt. A Csigásné váratlanul felmondta a hitelt, és csípőre tett kézzel állott meg Csinosi asztalánál, megkérdezvén, hogy meddig óhajtja még ingyenélését folytatni? Anton, a hű barátnak vélt csapos, fenyegetően nézegetett a nem fizető vendég felé. Még a kucséber is köszönés nélkül haladt el asztalánál.
Vacsora után bojnyikképű duhajok jöttek a „Csigá”-ba, akik hangosan megkérdezték, hol és merre ül az a bizonyos Csinosi. Aztán a szomszéd asztalhoz telepedtek, nyilván azzal a szándékkal, hogy329 Csinosít lepedőbe tegyék. Hárman voltak. Mord, engesztelhetetlen fiatal legények voltak. Bort loccsantottak a földre. A sapkájukat Csinosi fejére ejtették, mielőtt a szegre akasztották volna.
– Itt van a kutya! – mondták hangosan.
Hej, ha itt volna a tőrmester! Az majd rendet csinálna a vállalkozók között. De a tőrmester a „becsületes emberek” pártjára lépett. Holnap vagy holnapután a városerdőben mint ellenfél áll szemközt a havas fák alatt…
Csinosi reménytelenül nézett szét az ódon bolthajtások alatt. Úgy érezte magát, mint egy veszett kutya, amelyet az egész város üldözőbe vett. Még a lágy érzésű Vörösmarty úr is távozásra hívta fel a tekintetével. A Csigáné kulcsait csörgetve, pulykamérgesen rohant el az asztal mellett. Anton, akivel gyakran brúdert ivott, felgyűrt ingujjal állott a söröshordó mellett. A duhajok a szomszéd asztalnál arról beszélgettek, hogy a „fickó többet nem csábít el asszonyokat”.
Csinosi azt érezte, hogy valami rendkívüli bűn terheli a lelkiismeretét, amelyért vezekelnie kell. Ha pár száz esztendővel hátrább járna az óramutató, Csinosi barátcsuhát ölt, és a Szentföldre zarándokol, hogy valamit jóvátegyen vétkeiből. Ha éppen háború van az országban: jelentkezik katonának, hogy itthon megbocsássanak… Ámde Pesten ült, a „Csigá”-ban, ellensége az egész város, vérbe borult arcú polgárok néznek vele farkasszemet, ellenségek és haragosok üldögélnek a régi barátok helyén, bátorsága elhagyta… .Vajon mit is tett, hogy ily nyomorult viszonyok közé sodródott?
Minden energiáját összeszedte, hogy talpra állhasson a gyűlölet tekinteteinek tüzében. Végre odakünn volt a Sebestyén téren, és futólépésben közelgett az Aranykéz utca felé, ahol megváltását remélhette.
Megrázta a csengőt, mintha ellenségei lépését hallaná maga mögött. Holott a téli este oly csendes volt, mint a sír. A sírban giling-galangot mondott a kapucsengő.
Csinosi elképzelte, hogy az alsónadrágos házmester hogyan búvik be nemzetőri köpönyegébe. Elűzi álmát – éppen egy vízivárosi disznótorról álmodott, papucsát felkapja, és a kulcsot kezébe veszi; már csoszog is a nedves kapualjban, ahol mindig szél van.
Ámde ezt csak Csinosi képzelete mondta. A házmester nem mozdult odabent, mintha meghalt volna. Kétszer, háromszor csengetett Csinosi. Odabentről a regényes házból, ahol megváltója lakik, nem330 hallatszott semmi nesz. Vajon mi történnék, ha Csinosi itt, a kapu előtt golyót röpítene szívébe, és reggelre megtalálnák holtan a hóban? Vajon megbocsátana-e a felzúdult közhangulat, ha Csinosi véres tenyérét odanyomná a kapu küszöbére? Eljönnének a nők a temetésére? A veteránok zenekara? A tőrmester? A nők?…
Ekkor felnyílott az emeleten egy ablak, amely eddig sötétségbe volt borulva.
Csinosi felsóhajtott: Kecseginé megkegyelmezett… ült, üldögélt eddig a sötét szobában, könnyeit szárította a fehér cserépkályha szeszélyes lángjainál; hosszant a mesemondó parázsba bámult, mint afféle szegény megrágalmazott, mindenkitől elhagyott özvegyasszony… Mennyi bús dolgot gondol magában egy magányos, szomorú asszony egy téli estén?… Mily hitványak még az ábrándok is, hogy nem sietnek papucsa elé térdepelni az özvegynek, hogy szívébe erőt és hangulatot diktáljanak a továbbélés lehetőségéhez!… Mennyit szenved egy szegény asszony, akinek mindössze az volt a bűne, hogy szeretett?
Csinosi kalapáló szívére szorította a bal kezét, míg jobbjával kalapját emelte le, hogy fedetlen fővel találja őt a magasból jövő hang.
Fenn, az ablakban ezt mondta Kecseginé:
– Mit alkalmatlankodik, jámbor barátom? Én már elvégeztem önnel a dolgomat. Bosszút állottam, s ez nekem elég. Hordja el magát, mert különben bátyámat küldöm az utcára…
Ugyanekkor egy kihívó, vérig sértő férfihang rivallt a keserves szerelmesre az erkélyről:
– Majd mindjárt megtanítom önt az illemtanra, hogyan kell viselkedni úrihölgyekkel szemben!
Csinosinak ez éppen elegendő volt. (Ha még pártján van a tőrmester, rövidesen utcai harc fejlődik ki a helyen, amelyre az Aranykéz lógatta árnyékát; ámde a tőrmester messze volt…)
Csinosi belebámult a téli éjszakába, s tán ott látta meg, hogy mily csúfondáros játékot űztek vele a pesti hölgyek, míg ő egész életét feltette a játékban.
Nagyot nyelt, és elkullogott.
Öregségére abból élt, hogy a nőket szidta úton-útfélen.331
