8. A siralomházban
8. A siralomházban
Természetesen: Kecseginé, az aranykeblű Flóra leghamarabb tudta meg az Ötpacsirta utcai zenei délután történetét.
Másnap délután, midőn Csinosi még éhgyomorral szokásos sétáját véghezvitte az Aranykéz utcában, szeméttel leöntötték az ablakból.
Az érzelmes gavallér félreértésnek vélte a dolgot, s másodszor is elsétált az imádott ablakok alatt, midőn is a szobalány a törlőrongyot rázta nyakába.
Csinosi magánkívül érkezett meg a „Csigá”-ba, hogy szokásos gábelfrüstökjét elköltse.
– Nyakamon a hurok – szólt egy fél virsli mellől, midőn barátja, a tőrmester megérkezett.
A tőrmester még mámoros volt a tegnapitól. – Sohase ízlett úgy a bor, mint az este. Édes volt az és keserű. Csókok különös ízét, felejthetetlen zamatját vitték magukkal a borhullámok, amelyek egy nagyon előkelő hölgy lábáról való csókok voltak. Nem csodálom most már a valódi szerelmeseket, akik napokig nem mosták ki a szájukat, kesztyűt húztak a kezükre, megőrzik a zsebkendőket és egyéb fehérneműket, miután kedvesükkel együtt voltak. Egy hölgy – régente – mindig csak férfihálóingben tudott aludni. A kedvese ingében, amíg az a „Török Csacsi”-nál biliárdozott.
– Ember! – kiáltotta Csinosi, és először életében szállott szembe a tőrmesterrel mint ellenfél. – El vagyok veszve. Kecseginé mindent tud.
Rombolai legyintett:
– Eh, mit Kecseginé. Jöjjön ide, és térdeljen le a padlóra, amelyet nem súroltak a nagyhét óta, ha még egyszer szóba állani akar velünk. Hagyjatok nekem békét a ti nyárspolgári szokásaitokkal. A szerelem és költészet nem rendes embereknek való. Egy kicsit bolondnak kell lenni, hogy az illető részt vehessen a mutatványban.
– Ezeket a nőket, e boldogtalan nőstényeket merészeled te összehasonlítani Kecseginével? – kérdezte Csinosi szokatlan szónoki hévvel, s nyomban fölhajtott egy krigli sört, hogy könnybe borult a szeme.
A vívómester a kispörkölt fogyasztásával volt elfoglalva. Sohasem látszott ily gondtalannak, jókedvűnek, bizalomgerjesztőnek. Ha a tükörben látja magát véletlenül, megijed, mert közeli halálát sejti.320 Arcvonásai nyugodtak, derűsek voltak, mint egy halotté, aki már túl van az élet összes gondjain, többé semmi tennivalója nincs, mint nyugodtan feküdni házikójában. A tőrmester szakálla megnőtt az éjszakán, orra hegyesebb, felfogása gyorsabb, s életvidorsága ijesztő… A nagybetegek utolsó napi jókedve tükröződött a szeméből. Szemesé a világ, mondta az ebnek, s az megértette gazdája életfelfogását!
– Nem érdemes a háztetőn mászkálni, barátom uram, mert az ember előbb-utóbb kitöri a nyakát! – szólt bölcsen, és mellényzsebéből szárított pirospaprikát vett elő, amelyet zsebkéssel az ételbe vagdosott. – Figyeld meg a kéményseprőket. Bizonyos idő múltán: nyugalomba vonulnak. Törje ki más a nyakát. Öreg kéményseprőt még senki se látott a tető gerincén balanszírozni, ugyanúgy tesznek a kötéltáncosok, a kardnyelők, a cirkusz egyéb hősei. Veszedelmes pálya: mindig a Niagara felett tojást sütni, mint nemrégen Blondin. Szálljunk le a földre, úröcsém, és nézzünk polgári tennivalók után.
– Elvesztem – felelt fulladozva Csinosi. – Te is elhagysz, egyetlen barátom.
– Cimborád! – igazította helyre a tőrmester Csinosit. – Tisztelt családod amúgy is engem okolt különböző ballépéseidért, amelyekhez nekem semmi közöm sem volt. Híven kitartottam melletted, mint Gontran Gaston mellett. Ámde a szeleskedésnek vége. Egy drága hölgy, akit nem akarok megnevezni, gondoskodik ezentúl jövendőmről. Imáiba fogad Budán, a legbabonásabb templomban, a rácoknál, és rendes hópénzt intéz el számomra Sacellárynál, a görögnél. Vajon minek mennék a falnak ezentúl is? Csapj fel, pajtás! Fogadd el az örmény nő szerelmét, és felbontatlanul küldd vissza a leveleket.
– Kecseginé nélkül nem élhetek – felelt a kitartó szerelmes, Csinosi.
És a két barát ezzel elvált.
A tőrmester még aznap városi bundát rendelt.
Csinosi kimaradt a „Csiga” megszokott vendégei közül. Még a bágyadt és melankolikus Vörösmarty úr is észrevette a mindennapos vendég hiányát, és asztaltársaságától az elnöki székből megkérdezte:321
– Nem tudnátok vajon megmondani: hová lett az a holdkóros fiatalember a sarokból, aki mindig meggylelkét ivott a spriccerre?
Lauka Guszti, aki leginkább volt járatos a világi dolgokban a szent költők asztalánál, így felelt:
– Valamely pesti dáma megszánta, és az ágya alá kergette.
– Én még sohasem feküdtem az ágy alatt – szólalt meg valaki a szentek közül.
Lauka, a pajkos, pisszegni kezdett, és csendre intette a tapintatlan frátert.
De Vörösmarty úr már amúgy is borúsan elgondolkozott.
Szegény Csinosi ezalatt, míg nevét szárnyára kapta a hír, Budán bujdosott, reménytelenül lehorgasztott fővel. Guzlicásokat hallgatott a rác kocsmában, és fejét mélyen az asztalra hajtotta, hogy a jobb szívű kocsmárosnék megérintették a vállát:
– Nem érdemes, Csinosi úr – mondták. Csinosi felhorkant.
– Hisz nem is volna másképpen elviselhető ez az unalmas lét, ha még reménytelen szerelmes se volnék!
