7. Csinosinak nyakán a hurok
7. Csinosinak nyakán a hurok
Csinosi határozottan divatban volt.
Ha egy lánynak elöl rövidebb volt a szoknyája, mint hátul, a pestiek azt mondták a hölgy mögött:
– Itt is azért hosszabb a péntek, mint a szombat, mert Csinosinak hitt a kisasszony.
Ha egy menyecske nagyon buzgón és hosszadalmasan imádkozott félreeső oltárképek előtt, miközben megfeledkezett, hogy vége vala a vecsernyének, a pestiek, a rossz nyelvek készen voltak a szentenciával:
– Csinosi – mormogták.
Minden időben voltak öngyilkosok, még ebben a boldog korszakban is, midőn a legtöbb névnapon tortát sütöttek a cukrászok, voltak különös, megjelölt nők és férfiak, akik önkezükkel vetettek véget szenvedéseiknek.
Az igazi okról majd a másvilági bíró előtt számolnak, míg itt Pesten nem akaszthatta fel magát olyan öregasszony, akinek búbánatát Csinosival ne hozták volna összefüggésbe.
Az esküvőjükön pityergő kisasszonyok, a bálban, a táncban elszédültek, a hosszadalmasan zongorázó belvárosi hölgyek, a mulatóhely táncosnői, a városerdő téli sétálói, a zúzmarás ablakok mögött üldögélő és alkonyatba néző budai nők: mind Csinosira gondoltak.
Azt lehetne mondani: hogy Csinosi volt a vőlegénye minden szomorú vagy imádkozó nőnek Pesten. A leánykák Csinosival fenyegették anyjukat, aki nyomban sírva fakadt. Az asszonykák, férjükkel összetűzvén, titokzatosan ejtették ki Csinosi nevét. Kedvesüket kínzó női teremtések az ujjukkal Cs betűt karcoltak az ablak zúzmarájába, s ez elég volt egy nap boldogtalanságához.
Hát a valóságban: miként állott Csinosi ügye?
A kis tőrmester hangosan hirdette a Csigabigában, hogy előbb-utóbb kénytelenek elköltözni Pestről barátjával, mert a nők „lerágják a szívüket”.
– Kár volt megtanítani a betűvetésre a pesti nőket, mert azóta mindig leveleket írnak.
Így a tőrmester.
Ámde mégsem egészen így volt ez a dolog.313
Igaz, hogy néhány divatos és unatkozó asszonyka „kikezdett” Csinosival. Különösen a Borgazdáné és Kecseginé barátnői közül. A nők gyakran elszeretik a jó barátnő ideálját. Uzsonnákra hívták Csinosit, amikor a hátulsó lépcsőnél vár a megbízható cseléd. Templomokban adtak randevút. És ha bűvészestély volt a városban, Csinosit ketten-hárman figyelmeztették, hogy el ne maradjon az estélyről.
Csinosi azonban sehova sem ment egyedül. A kis tőrmester állott a háta mögött magas cilinderkalapjában. Ő vette át a leselkedő, alattomos pillantásokat, amelyeket a sűrű fátyolok alól kérdezve, máskor kihívóan Csinosi felé vetettek a nők. Nyugtázta a kézszorításokat. Nagyokat nevetett a titkos uzsonnákra, amíg Csinosi kibódorgott a szobából, hogy kisírja magát egy tenyeres-talpas szakácsné vállán.
Mintha csak erényére vigyázott volna. Aranykeblű Kecseginé iránti olthatatlan szerelme nem engedte, hogy más nőknél keressen vigasztalást.
Hiába adott randevút a Rondellánál Kornélia délután négy órára. A mély hóesésből csupán a tőrmester apró termete és ugató kutyácskája bontakozott ki. (Csinosi nem merészelt elmenni a terminusra, mert azt gondolta magában, hogy kelepcét állított Kecseginé.)
Az olasz cukrász boltjában egy óra hosszáig várta őt Jolán a kerek asztalka mellett. De Csinosi nem mert szippantani a vaníliás levegőből, mert Kecseginé szobalánya lesben állott. Csak a tőrmester verte le botosairól a havat a cukrászda küszöbén.
Hiába eskette meg Aranka, hogy a fagyos Duna-parton várja őt a titokzatos bérkocsival, amelyet már mindenki ismert Pesten, mert ezen „szokta a nőket elszöktetni Csinosi”. Aprószentek névnapján, litánia után ott állott a bérkocsi, de csak a tőrmester foglalt helyet a sokat tapasztalt bőrüléseken.
Atalainé, a csillagszemű és éjhajú örmény nő, aki hattyúnyakával és virágszár termetével arra látszott teremtve lenni, hogy miatta főbe lövöldözzék a férfiak magukat – határozottan kikötötte, hogy ama délután, midőn Mozart dalait ígérte elénekelni Csinosinak: a tőrmestert nem akarja látni.
Erre sem Csinosi, sem a tőrmester nem jött el. (A tőrmester bosszúból Budára, egy tabáni kocsmába cipelte barátját, ahol guzlicások társaságában annyi gonoszat beszélt Atalainéról, és annyi forralt bort töltött a mérgező szavakra, amennyi csak belefért Csinosiba.)314
Ámde Atalainé nem azért volt keleti asszony, hogy egykönnyen lemondott volna Csinosiról. Atalainénak néha úgy világított a szeme, mint a tigrisé. A haját kitépte dühében. Összeszorított fogsorral nézett a hulldogáló hópelyhekre. Mintha az egész világra dühös lett volna Csinosi miatt. Nem vetett kártyát, s nem futott tanácsot adó barátnőhöz, még a templomban sem ejtette ki Csinosi nevét, ellenben elhatározta, hogy majd elbánik ezzel a szélhámossal, aki mindent ígér a nőknek, végül semmit sem ad.
Újabb meghívást vitt tehát a „Csigá”-ba a beavatott szobalány. A levélke, amely fel volt szerelve piros pecséttel (a viaszban „Margaretha” név), jó illattal és finom, csipkés betűkkel: a tőrmester úrnak volt címezve. (Rombolai csaknem kibújt a bőréből örömében, mert most kapott először életében előkelő hölgytől levelet.) Atalainé szívesen látja ekkor meg ekkor a vívó urat, valamint nemes barátját, Cs. urat. A lemondást már azért sem fogadhatja el, mert e délutánra meghívta nővérét, Szepesinét, aki Budáról jön, s akit az urak egyikének majd hazáig kell kísérnie.
– Valóságos kaland – rebegte a tőrmester, és a szíve majd kiugrott.
Atalainé húga vörös volt, Pestre ritkán szokott járni, mert az ura egy vasrácsos házban őrizte, mint egy ritka madarat. Világoskék szeme volt, elgondolkozó járása, finom s előkelő, unatkozó, amilyenről korgó gyomrú költők álmodoznak. Sohase ment ki házából, s ez nagy értéket adott neki. Egyszer egy idegen agyonlőtte magát az ablaka alatt… Nagy kutyák s mogorva cselédek őrzik a házat. Szepesi és Atalai úrnak uszályai jártak a Dunán, s a legjobb hajót Franciskának nevezték, mint a vörös asszonyt.
Franciska gyönyörűen hárfázott. Ezt a magános hangszert tanulta meg Kryzbek zenetanár úrtól, aki akkoriban az előkelő pesti hölgyeket zenélni tanította. A lezárt budai házból merengve hangzott a hárfaszó, és a magános kóborlók, az egyedülvaló sétában gyógyuló szerelmesek epedve megállottak a havas utcán. A karácsonyi tájon, a kopasz, havas kertek között olyan messzire lehetett látni a lombtalan távolba, mint az emlékezés életünk legszebb napjaira.
Csinosi és a tőrmester sokszor bolyongtak Budán. Kocsmák fűszeres füstjei és emlékbe elteendő női arcok után szaglászódva. Girbe-gurba utcácskákba felmásztak egy kiskocsma kedvéért, ahol olyan messzire ültek a világtól, mint a kitagadottak, kedvük lankadt, mint az esti köd a bujdosó háztetőkön. Míg emlékezésük megtelt ismeretlen315 nők arcképeivel, akiket elevenen itt-ott láttak a Tabánban, mély udvarokban, ahol mindig alusznak az emberek. – Ők nagy élvezői voltak a magányos házból hangzó hárfahangoknak, és természetszerűleg szerelmesek voltak a zenésznőbe.
Talán ez a gyöngéd szerelem okozta, hogy Csinosi titkon felmondta a hűséget Kecseginének. És barátjával megjelent az Ötpacsirta utcában Atalaiéknál.
Atalai úr, mint mindig, most sem tartózkodott otthon. Ő csak kalmárok között érezte jól magát. „Mi hír az Aldunán?” – ez volt a jóreggele.
A hölgyek selyempapucsban voltak a szőnyegekkel bőven megrakott szobákban. Aranyrámás képek, fehér kályhák, örökzöldek, jó illatok, finom hangú írók tették kellemessé a lakást.
– És én mindezt el akarom hagyni – vallotta be bizalmasan Atalainé Csinosinak, midőn kis asztalkán törökkávét és francia likőrt hoztak szép járású szobalányok.
Egy nagy olajfestmény Diana jelmezében ábrázolta Atalainét. Máshol mint előkelő dáma üldögélt egy karosszékben, sevillai legyező a kezében. Margit-virágok voltak hímezve a párnácskákba. A hírneves Monaszterly varrta a nők otthonkáját. Atalainé pirosban volt, Szepesiné lilában. Előkelő, üres életű úrhölgyek, akik oly csodálkozva fogadták a kocsmahősöket, mint valami ritka fenevadakat. (Szepesiné egy másodpercig sem csodálkozott, midőn a szomszédos szobában a tőrmester térdre vetette magát előtte, s legforróbb szenvedélyét rebegte; így gondolta.)
– És vajon hová kívánkozik, asszonyom, e kellemetlen helyről? – kérdezte darab idő múltán Csinosi.
– Nem akarom, hogy az uram azután tartson el továbbra is, mert én azt nem érdemlem – felelt elszántan Atalainé, és két sűrű szemöldökét összevonta, mint egy regényhős.
Csinosi mérsékelt és óvatos volt. (Titkon mindig attól félt, hogy Kecseginé hallgatózik egy függöny mögött.)
– Meg kell nyugodni, asszonyom.
– Nem lehet… (Atalainé a szívéhez nyúlt.) Itt van a baj. Valami beköltözött a szívembe. Talán álmomban, midőn nem tudtam magamról… Vagy egy reggel, midőn kinyitottam az erkélyemet, s odakünn déli szél fújt… Nem tudok itt megnyugodni. Fáj minden. Nem okoznak többé örömet a ruháim, mert az uram vette, akit316 gondolatban minden éjszaka megcsalok egy idegennel… Futni szeretnék messzire innen, ahol minden csak boldogtalanságomra emlékeztet.
Csinosi az állát simogatta, mintha szakálla volna:
– Meg kellene mindent gyónni egy szent papnak. Az tudna valamely vigasztalást. A bölcsek belelátnak a szívekbe. Hallottam egy remetéről…
– Én nem hiszek sem az Istenben, sem az emberekben – tüzelt Atalainé. – Engem megszállott a démon. Nekem nagyon rossz végem lesz, ha még soká itt maradok. Egy rossz órában végzek magammal.
– Rossz álom.
Atalainé felemelkedett, és mélyen a Csinosi szemébe nézett, hogy ez nem bírta kiállani a tekintetét.
– Itt minden az uramé. Nekem ebből a kincsből nem kell semmi. Elmegyek innen egy szál szoknyában. Külföldre utazom, és hangversenyénekesnő leszek. Operákban, koncerteken énekelek, mert nagy vagyont ér a hangom. Mikor nagyon gazdag leszek, eljövök magáért, Csinosi. Mit szól hozzá?
Csinosi nem tudott felelni, mert különben sem volt nagy barátja a beszédnek. Ellenben a tőrmester a szomszédban annál inkább győzte szóval, amint Szepesiné előtt térdepelt:
– Az ön szeme az én végzetem… Kár volt nekem ebbe a városba betenni a lábam. Mindig ezektől a szemektől féltem, és előlük menekültem a városokból, ahol darab időre kikötöttem életem hajóját. A világoskék szempár – most már az öné, asszonyom – ez időtől fogva megkeseríti italomat, és álmatlanná teszi éjszakáimat. Egykedvű, szinte boldog ember voltam. Kutyácskámmal sétálgattam tavaszi délelőttökön. A suhogó asszonykának sunyin utána nevettem. Nem hatott meg a legmagasabb tolldísz és a legfinomabb kesztyű. Most pedig szerencsétlen lettem, mint egy gályarab… Minek is jöttem ebbe a városba?
Szepesiné nem lett volna asszony, ha túlságosan tiltakozik vala a tőrmester imádsága ellen. Egy kis török kanapén ült, frissen érkezett divatlapokat forgatott, és felnézett, amikor Rombolai szünetet tartott.
– Legalább a keresztnevét tudnám, asszonyom, hogy felírhassam azt szobám négy falára, a párnámba sírhassam, és a kelő napba kiálthassam.317 Esküszöm, nem nyugszom addig, amíg egy utcát nem neveznek az ön nevéről…
– Franciska – felelt egyszerűen az asszony, mint aki már régen megszokta azt, hogy a férfiak őrjöngve mondogatják a nevét, amikor egyedül vannak.
Lila selyempapucsát némileg kidugta szoknyája alól. Csak ez kellett a tőrmesternek:
– Asszonyom, én eddig csak regényekben olvastam – kezdte –, hogy a férfiak megcsókolják a nők lábát. Megvallom, nem tartottam a legférfiasabb póznak… Én még a szentatya lábát sem csókoltam meg Rómában, ahol egy húsvétkor megfordultam, mert kemény férfi vagyok. A nők lábát csak messziről nézegettem, mert sohasem hittem, hogy ezek a lábak mindig csak bárányfellegekben járnak. Taposnak azok a földön is, titkos utaik és legtitkosabb szándékaik vannak…
– Drága barátom, úriasszony sohasem jár a lakásában abban a lábtyűben, amit az utcán használ. Lám, én csizmában jöttem. És a karmantyúban hoztam a cipőmet. Tél van, könnyen megfázik az ember.
A tőrmester olyan gyengéden vette kezébe a Franciska cipőjét, mint egy drága madárkát. A bajuszával megérintette, és úgy szónokolt, mintha egy szentet akart volna megindítani.
– Tehát azért olyan fehér ennek a cipőnek a talpa, mint a kesztyűé. Mindig csak édesded, otthonias gondolatokban tölti napjait. Ezek a cipőcskék nem tudják, hogy csúf, tolongó, sáros élet is van odakünn, az utcák mocskosak, és az emberek utálatosak. Ezek a papucsok a női élet szentélyének a papucsai. Ők nézik meg, mielőtt úrnőjük felébredne a drágalátos álmú ágyban: milyen idő van odakünn? Ők topognak napközben a gyengéd házi tennivalók után. S ugyancsak ők szundítanak estefelé, midőn közeleg az álom órája. Ah, női cipő szeretnék lenni az ön lábára, asszonyom.
A kis tőrmester később Szepesiné harisnyájához intézett szenvedélyes szavakat, amilyeneket Franciska sohasem hallott magános budai otthonában.
Mennyi mindent tudott fecsegni e kis emberke a pamutról, amely egy álomlátó nagymama kötőtűin át tette meg az utazást, amíg nagy messziségből végre kellő állomáshelyére elérkezett, a Szepesiné elég izmos lábára. A harisnyának kék színe volt, mint a japán lepkének,318 amelyet Franciska nyakában viselt. A lepke édesdeden repdesett Sz.-né húsos, fehér álla alatt, mintha az volna a legméltóbb helye, amiért a messzi szigettengerekről Budapestre repült. A nagymama harisnyája viszont elnyúlott, mint egy cica, amelynek hátát simogatják. – Rövid időn belül a kis tőrmester ravasz mesemondásával a harisnyakötőkről tartott lelkes szónoklatot, amelyek selyemfülekkel úgy figyelték Rombolai szavait, mint a báránykák a pásztor meséjét.
Ugyanakkor a szomszédban Atalainé térdre vetette magát Csinosi előtt, és kijelentette, hogy életprogramjának választotta Csinosi megmentését a biztos zülléstől. A Csinosi ölébe hajtotta fejét, és dudorászva, mint a juhász tilinkózik, szinte önmagának mesélgette, hogyan képzeli Csinosi megváltását. Sok pénzt szerez külföldön, és Csinosit kiváltja azoktól a nőktől, akiknél mostanáig bizonyára zálogban van. Gazdag és gondtalan életet élnek. Nagy sétákat tesznek a budai hegyek között. A kocsmalevegő helyett a jánoshegyi levegő kell Csinosi tüdejének, míg fáradt, unott szemének a természet színei, gyomrának források vizei.
– Úgy múlik el életünk, mintha egy kertben ülnénk. És mert sokat tartózkodunk a szabadban, ön macskanadrágot fog viselni.
Csinosi mindenbe beleegyezett, mert már nem volt ura többé akaratának a nő hízelkedésével szemben. Csak ült, üldögélt, mind fáradtabb és szomorúbb lett. Ha néha átsuhant egy gondolatfoszlány az agyvelején, az töltött káposzta volt, amelyet a „Csigá”-ban vacsorázni remélt.
Míg a hölgyek szentül hitték, hogy megalapozták jövendő boldogságukat.
A tőrmester egy görögkeleti szentképet, Csinosi egy rózsafüzért kapott emlékbe.
– Becsületemre – mormogta a tőrmester, midőn Szepesinét végre hazáig kísérték Budára, csaknem két óra hosszáig gyalogolván az Ötpacsirta utcától –, eleget tettünk minden férfiúi kötelességünknek. A dolog kettőnk között marad, a történtekről sohasem beszélünk. De most igyekezzünk a „Csigá”-ba, mert az ottani szakácsnő főztjét többre becsülöm az egész előkelő hölgyvilág érzelmeinél.
Így a tőrmester, és Csinosi, bár lusta fráter volt, kétszer köhintett barátja indítványára.319
