4. Útonállás az Aranykéz utcában
4. Útonállás az Aranykéz utcában
– Légy víg! – szólt a tőrmester Csinosihoz, miután az olyan mély hangon énekelt, mintha pincében ülne.
– Még sohasem voltam megelégedve magammal, s ezért vagyok mindig szomorú – felelt Csinosi. – Boldogtalan, kósza, magányos kis lélek vagyok. Kóborlók éji lámpása a Gellérthegyen, amelyet akár lidércnek is lehet nézni. Vagy egy vékony faodú vagyok, amelyben egy vén bagoly lakik. A bagoly néha elszáll kalandjai után, és az odú szomorúan várja vissza lakóját.
– Légy víg – ismételte a tőrmester, amint egy percre távozott a „Csiga” bolthajtása alól.
Valaki megkocogtatta kívül a zúzmarás ablakot. Kecseginé házmestere rohant lélekszakadva a papucsban az Aranykéz utcából. Ezt a házmestert Rombolai különböző fenyegetések árán szolgálatába fogadta. A jámbor sváb nem tudott aludni, lutriszámok helyett a tőrmester trombitaszájú pisztolyaival álmodott.
– Légy víg – ismételte Rombolai, s széles talpú, vastag üvegpoharát magasra emelte, és a bendőjében helyet foglalt töltött káposztára öntötte a jeges, savanykás bort. – Szívhölgyedet mai este letartóztatják, mert elhagyta a lakását.
Csinosi nem nagyon örült a hírnek. Megszokta az örökös biztatást. Nehéz volt felemelni a fejét, hogy az öröm csörgő sapkáját vonja a fülére. Csinosi ama szerelmes férfiak közé tartozott, akik csak addig érzik jól magukat, amíg a nők az orruknál fogva vezetik. Minek a megadás, minek az igazság, minek a boldogság? Akkor a legjobb csavarogni a téli hóesésben, mikor reménytelen szerelem rókakölyke marcangolja a keblet. A köpenyeg gallérjába hulló hideg hó, a kocsmák pállott szaga, a cimborák füstölt ábrázata és a nótákban rejlő pásztortűz: olyankor a legkedvesebb, amikor az ember szerelemtől szenved.
Bágyadtan emelkedett fel a haramia. Úgy érezte, hogy sohasem gondolta komolyan Kecseginé eltartását.
A tőrmester karon ragadta a barátját, és kivonszolta a „Csigá”-ból, ahonnan a kocsmárosné kerek szemmel nézett utánuk. Ugyan micsoda rosszban töri a fejét a két cimbora, hogy ily korán elhagyják302 a „Csigá”-t? Aztán vállat vont az asszony, és a szokásos krétajeleket rótta az ajtófélfára.
A Sebestyén téren vastag hóesés fogadta a barátokat.
Az éjjeliőrt behavazott vállaival nem lehetett megkülönböztetni a sarokkőtől. Dárdájával tisztelgett, mint egy hóember.
– Hordd el magad – rivallt rá Rombolai –, semmi szükség nincs a jelenlétedre.
A bakter elkocogott egy nyugodalmasabb tájra, a kis termetű vívómester nagyokat szökkent a mély hóban, míg Csinosi a fél vállára hajtotta a fejét. Még mindig nem hitte, hogy ütött az órája a nőrablásnak.
A házak már sötétek voltak Pesten. Szeretőjénél vagy hites feleségénél pihent minden polgár. A Duna felett reszketett a hópelyhes, mély téli éjjel. Nagy messziségben kurjongatott egy jogász, és a cégtáblákkal volt haragban.
Csinosi és a tőrmester az Aranykéz utca sarkán álltak lesbe. Rombolai felvetette az eszmét, hogy jó volna a sarki lámpást bezúzni, de akkor sötétben maradnak.
Nem sokáig kellett várakozniok. Még alig lepte be őket a hóbunda, amikor nagy pléhlámpás közelgett, Kecseginé házmestere úgy törtetett előre a hóban, mint egy vén komondor. A kapukulccsal megkocogtatta a lámpás bádogfedelét. Ez volt a megbeszélt jeladás.
Csinosi és a tőrmester előléptek a félhomályból.
Kecseginé halkan elsikkantotta magát, és sarkig érő, bő bundájában nyomban megállott, míg a bátor házmester iramodásra fogta a dolgot.
– Ne féljen, asszonyom – kezdte a tőrmester remegő hangon. – Önnek nem történik semmi bántódása.
Kecseginé önkéntelenül körülnézett. Tévedett volna? Nem reá leskelődtek a hírhedt pesti kalandorok? Kicsit szégyenkezve kiáltott a lóhalálban futó házmester után.
– Franz úr, várjon a kapuban.
– Még egy szóra, asszonyom – folytatta a tőrmester, és torka bizonyára kiszáradt volna az izgalomtól. (Majd lesz dolga csaposnak és kocsmárosnénak, amíg Rombolai megtalálja szokott hangulatát.) – Meg merne esküdni a rác templomban, hogy nem várta-e ez éjszakai támadást? Vigyázzon, asszonyom, az én két szemem a vesékbe303 lát. Igazat mondjon. Nem remélte-e titkon, hogy a veszett hírű Csinosi megrohanja ebben az utcában, midőn ma este hazafelé tart? Kecseginé, bár falusi származású nő volt – titokban kurzust vett még férje életében Szuflé úrtól, Pest elismert tánc– és illemtanárától. Egy télen át, hetenkint háromszor leckét kapott a franciától, midőn is a jó barátnő, Borgazdáné is megjelent az Aranykéz utcai szalonban, hogy a legújabb tour és egyéb táncokat megtanulja. Szuflé úr felváltva repítette a hölgyeket a fölszedett szőnyegek között, és a kis francia végül úgy kimelegedett, hogy alig várta, hogy a „Zrínyi”-be rohanhasson, ahol csakhamar a nasivasi esélyeire bízta a leckéért kapott aranyat. Kecseginé tehát nem jött zavarba a tőrmester prímvágására, ellenben nyomban riposztozott.
– Nem tudom, mivel adtam engedélyt uraimnak, hogy engem megsértsenek?
– Nyugalom, asszonyom – támadott ismét Rombolai néhány száraz korty után, miközben szakállát csaknem elfújta. – Nem kell tőlünk megijednie. Mi is csak olyan húsból és vérből való férfiak vagyunk, mint a többiek Pesten, akik vasárnap délután litániától vacsoráig alusznak, s hölgyeikről álmodoznak a meghitt kanapén. Nem vagyunk mi sem pokol fajzatjai, bár unalmunkat, elhidegülő szívünket, megszökdöső kedvünket olykor a kocsmába visszük. Ha egykor meghalunk, sírkövünkre bízvást felvésheti a kőfaragó, hogy céltalanul éltünk.
– Sajnálom az urakat. Ha valamiben segíthetnék…
Gyermekded, tiszta, érzelmes tekintetét ekkor Csinosira fordította
Kecseginé. A haramia lehajtott fővel bámult a hóba. Talán biztatás volt az asszony szemében, mert a tőrmester – mint azt később gyakran elmesélte – nyomban a helyzet magaslatára emelkedett. (Legalábbis nyárfaremegése elmúlott.)
– Igen, mi imádjuk önt… Illetőleg: barátom, aki a jelenet komolyságától annyira elveszítette beszélőképességét, hogy én sietek segítségére, mint hű bajnokhoz illik. Barátom bírni akarja önt. Még a rablás árán is.
Kecseginé erre csaknem elájult.
A tőrmester lovagiasan támogatta. Miután kimondta a nagy szót, homloka megizzadt, és torka kiszáradt, hogy Hanz, a csapos még ennyire száraznak sohasem látta. Kiülő szemével jelentősen hunyorított Csinosi felé, de az mintegy megbűvölve állott helyén. (Mint304 később mondta: tagjait sem tudta megmozdítani, mert a távolból megbabonázta egy asszony, aki valahol ebben a percben kártyát vetett reá, vagy egyéb babonaságot cselekedett.) Kecseginé lassan magához tért aléltságából.
– Eszébe ne jusson sikoltani, asszonyom – könyörgött Rombolai. – A rendőrség minden pillanatban nyomunkra akad.
– Jól van, nem sikoltok – felelt az özvegy. – Csak arra kérem az urakat, ha még nem halt ki önökből minden lovagias érzület egy védtelen nő iránt, ma este függesszék fel elhatározásukat. Adjanak annyi időt, hogy gondolataimat rendezhessem. Hogy háztartásomat ne hagyjam el hűtlenül. Hogy intézkedhessem távollétem idejére. Hogy kitaláljak valamit: hova és merre tűntem.
– Fehérneműről, amire a hölgyek a legkényesebbek, gondoskodtunk – szólt közbe a tőrmester.
– Hiszen nemcsak alsóruha a nő egész élete – siránkozott Kecseginé. – Vannak apró titkai a toalettnek, amelyet egy úrihölgy még a halálos ágyán sem bízhat férfira. Kegyelmezzenek, uraim, egy szegény, elkényeztetett úrnőnek, akit férje mindig a tenyerén hordott. Megijedtem, uraim, és az ijedség olyan állapotba hozott, hogy néhány napig pihennem kell. Ilyenkor a kímélethez joga van minden nőnek.
Csinosit még mindig megkötözve tartotta ama távoli boszorkány. Teljesen képtelen volt hangot adni. Rombolai vitte a szót, bár az úrhölgy vallomása a legnagyobb zavarba hozta. Hasonló esetre nem emlékezett elképzelt életében, a hazugságok nem tudtak tanácsot adni, de nyelve forgott, bár akadozott.
– Az én megbízatásom lejárt. A megkegyelmezés joga barátomat illeti. Én híven s nemesen cselekedtem, mint bajtárshoz illik, aki közös sorsban életre-halálra hív…
Csinosi mozdulatlanul állt, mint egy hóember.
– Engedjék meg, uraim, hogy figyelmeztessem önöket némi hiányosságokra, amelyeket eddig megfigyeltem. Este a nőrablást fekete álarcban szokás véghezvinni. Fegyvereket sem látok önöknél. (A tőrmester zsebére ütött.) De legfőképpen hiába keresem bármerre a megbízható, zárt kocsit, amelyben a zsákmányt elrabolni szokás. Figyelmeztetem önöket, hogy a félszemű Davidovics bérkocsissal hiába egyeznek meg. Annak kocsijába nem ülök, mert másnap az egész város tudja a dolgot. Ez a gonosz hintós már sok ártatlan305 asszonykának keltette rossz hírét Pesten, holott egy kis sétakocsikázásnál egyebet nem tettek. Egy szerencsétlen barátnőmet megzsarolta a bérkocsis találkája után a budakeszi erdőben, miután a gavallér ellengett dolga végeztével. Én erkölcsös, előkelő úriasszony vagyok. Rokonaim magas állású férfiak.
A tőrmestert cserbenhagyta a tudománya.
Kecseginé leckéztető hangon folytatta:
– Tehát, uraim, jól nézzenek körül, mielőtt egy úriasszony féltve őrzött hírnevét a világ szájára adnák. Én engedelmeskedem az önök erőszakos fellépésének, de elvárom, hogy óvatosak, gondosak, gyöngédek legyenek. Fűtve lesz-e a ház, ahová elrabolnak? Kaphatok-e reggel meleg vizet? A tisztaságra mindig sokat adtam.
Rombolai ekkor bevallotta, hogy ő csak a gőzhajóig tudja elkísérni a hölgyeket, akiket kiszemelt.
– A hajam sarkig ér. Nem tudom egyedül megfésülni. A körmeimet a szobalányom nyírja. Fájdalmas tyúkszem van a talpamon, amelyet Louis és Tricskai szokott operálni. Gyakran szenvedek főfájásban, midőn csak a gyenge masszázs tud elaltatni. Az étkezésnél nagyon válogatós vagyok. Kevés fehér húst, több főzeléket s főként párolt gyümölcsöt kell ennem. Az arcomra friss marhahússzeleteket kötözgetek éjszakára. És nem tudok aludni, csak ha a saját órám ketyegését hallgatom. A caprice-vánkosom és a saját ágyneműm nélkül nem tudok eltölteni egy éjszakát sem. Tótul kell valakinek elmondani a miatyánkot, mert enélkül gonosz álmaim vannak. Délre nyíljon a hálószobám, mert északi szobában köhögök. Frissen fejt bivalytejet szeretek reggelire, és délután nagyon kedvelem a kávéillatot a háznál. Bonbont szoktam szopogatni, és a kalaposném pletykáit gyakran elhallgatom…
Csinosi és a tőrmester lehajtott fejjel kísérték kapujáig a hölgyet. A hóesésben úgy lépegetett közöttük Kecseginé, mint egy diadalmas királynő. A férfiak meg se mertek mukkanni. (A tőrmester magában kegyetlen esküvéseket tett, hogy sohasem fog hasonló vállalkozásba.) Csinosi a nyomokat nézdelte az utca prémjében, amelyet Kecseginé kis lába hátrahagyott.
– Kedves virágom az orgona. – És most húzza meg jól a csengőt, tőrmester uram, mert a gyáva házmester nem mer majd kaput nyitni.
Aminthogy igaza is volt a drága hölgynek. A házmester csak hosszadalmas rúgásokra jött elő.306
– Köszönöm a kíséretet – fuvolázta Flóra a küszöbön. – Pesten mostanában nem a legbarátságosabbak az esték.
Belibbent a kapun, és a két barát szótlanul tért vissza a „Csigá”-ba.
Kolbászt sütöttek a konyhán. A fokhagymaszag kissé felvidámította a tőrmestert. De Csinosi lehorgasztott fejjel bámulta a cipője orrát.
Rombolai zsebkésére tűzött kenyérdarabkákkal törülgette a tálat. Nagyot ivott, és káromkodott.
– Nem való az asszony érző szívű fiúnak.
Csinosi felemelte a fejét, és vadul az asztalra ütött:
– Azért mégis enyém lesz, vagy… (Csinosi félelmetesen nézett körül a pókhálós kocsmaboltozaton.) Úgy látszik, már régen nem hallottak rólam Pesten. Elfelejtettek. No, de majd ráncba szedem őket.
A tőrmester helyeslően bólintott.
– Szemtelenség. Csodálom, hogy a piócáztatást kifelejtette a drága hölgy tennivalóiból. Pedig elég vérmesnek látszik. Ötvenéves korában megüti a szél.
Térdig érő hóban s elgondolkozva mentek haza. Végighaladtak az Aranykéz utcán. Az asszonynál békésen pislogott az éji mécs.
