3. Aranykeblű Kecseginé megtérése
3. Aranykeblű Kecseginé megtérése
A második rablás, amelyet Csinosi Pesten elkövetett, fényes nappal hajtatott végre. Szentmise után, vasárnap délben, a barátok temploma közelében.
Még alig felejtették el Pesten Borgazdáné elrablását – az öregasszonyok eltökélték, hogy erről az asszonyszöktetésről és körülményeiről beszélnek mindaddig, amíg kályhájukban ég a tűz, és a kürtőben kolbász szárad – bár Borgazdáné oly visszavonultan élt, mint egy vértanú, holott lett volna elég eszeveszett férfi, aki szívesen térdepel vala a hölgy lábainál, akiért egy vértestisztet megöltek, s egy úriember haramia lett (amint későbbi években nagyon sajnálta is Borgazdáné e tél elmulasztott táncestélyeit és dicsőségeit) – midőn Csinosi ismét hallatott magáról.
Borgazdánénak legjobb barátnője egy másik özvegyasszonyka volt, bizonyos Kecseginé, aki, bár nem volt született pesti, meglehetős népszerűségnek örvendett a Belvárosban. Természetesen a jó barátságnak vége lett, amint Borgazdáné azt a „szörnyű ballépést” elkövette, hogy „hagyta magát megszöktetni egy kalandor által”. Kecseginé büszke asszony volt, aki magasan hordta az orrát falusi származása miatt – ahol bizonyosan mérhetetlen birtokokat hagyott, valamint rokonai miatt, akik az ítélőtáblánál és a helytartóságnál szolgáltak. Az udvarnál, Bécsben nem szolgált semmi atyafia, és ez búsította. Csemcsegő ízes öregurak „aranykeblű Kecseginének” hívták a menyecskét, míg a fiatalság körében mindenki olyan néven emlegette az asszonyt, amilyenre az felhatalmazást adott. Szemtelenebb férfiak „sárga szoknyás Kecseginének” nevezték, mert állítólag egyszer annyit táncolt és ivott egy védegyleti bálon, hogy tengeribetegséget kapott csárdás közben.
Aranykeblű Kecseginé módfelett fel volt háborodva barátnője kalandja miatt. Nyomban elfelejtette azt a sok, hosszadalmas délutánt, amelyet jó barátnőjével együtt töltött, midőn megbeszélték titkaikat, együtt fogalmazták leveleiket, a varrónővel tárgyaltak, és együtt jártak fürödni a Császár fürdőbe. Borgazdáné a Kecseginének tetsző gavallérokat látta szívesen uzsonnára, míg Kecseginé hasonlóval viszonozta barátnője jóságát: így a világ száját betömték. Ha Kecseginé összekülönbözött rajongójával – akkoriban állítólag292 csak rajongtak a férfiak –, Borgazdáné vezette a békéltetési tárgyalásokat. Míg Kecseginé (aki nagyon ügyes levélíró volt) szívesen megfogalmazta Borgazdáné helyett a szükséges leveleket. Férjeik is csaknem egy időben haltak meg, a családi kripták a Kerepesi temetőben egymás mellett voltak, odakünn a hideg őszi éjszakákon bizonyosan a flegmatikus Borgazda úr volt az, aki lebeszélte a kísértetjárásról Kecsegi urat, aki míg élt, többször zárt ajtók mellett megrakta a feleségét, de a szomszédok erről mit sem tudtak.
Miért haragudott hát oly engesztelhetetlenül Kecseginé egykori barátnőjére?
Aki ismeri az asszonyokat, annak nem nagyon kell magyarázni a dolgot. Aki pedig nem ismeri a nőket, annak hiába mondanám, hogy egyszerűen irigység vezette gyűlölködésében a hűséges barátnőt. Nézzetek bele az asszonyok szívébe, barátaim, és az irigységet ott találjátok, mint a legfőbb ajtót, amelyen át csaknem minden kamrához el lehet jutni.
Ámde térjünk vissza a történethez, életbölcsességre úgysem taníthat e könyvecske senkit, sokáig kell lógni az akasztófán, amíg az ember belenyugszik az élet zűrzavaraiba.
Kecseginé nagy templomjáró lett azután, hogy barátnőjével a malőr megtörtént. Még délutáni vecsernyékre is ellátogatott budai templomokba, penészszagú öregasszonyok közé, s nem volt igazuk a rossz nyelveknek, amelyek váltig azt hangoztatták, hogy Kecseginé templomba járása mögött valamely titok lappang. A vallásos álutakon kívül egyéb oka is van annak, hogy Kecseginé meghallja a harangok csengő-bongó szavát a pesti és budai tornyokban, és a vén szentek, akik a falakon függnek olajban s kopott aranyban, ha kinyithatnák a szájukat, sokat beszélhetnének Kecseginé templomi cselekedeteiről. A sekrestyések vének és vakok, csak a csengettyűs papzsákkal törődnek.
Növelte a gyanúsítók pártját egy rejtélyes lelet, amely a budai rác templomban került napvilágra. Hogyan, hogy nem, egy női nadrágot találtak a templom sarkában a harangozóék.
Téli időben ugyan nagyon messzire van Buda Pesttől, de a talált holminak hamarosan híre futott. Akadtak fáradhatatlan öreg és fiatal urak, akik átcsúszkáltak a Duna jegén, vagy végigdideregtek a Lánchídon, hogy szemügyre vegyék a különös leletet. A félszemű harangozónál, egy hóba süppedt, bogárhátú házikóban volt kiterítve a293 talált női holmi, mintha csak abban reménykedett volna a harangok gondozója, hogy eljön igazi tulajdonosa a nadrágnak.
Finom vászon, kékkel szegélyezett holmi volt ez, amilyent ez idő tájt még csak a nagyon előkelő úrihölgyek viseltek Pesten. A mindennapi úriasszonyok a világért sem vettek volna testükre egyebet, mint barchentet, amelyet az anyák hagyományoztak leányaiknak.
Egy jószemű pesti uracs megtalálta az elveszett holmiban a monogramot. Egy hímzett F. betű volt az. Kecseginét pedig Flórának hívták keresztnevén.
Az embereknek sokkal kevesebb dolguk volt, mint manapság. Nem csodálható, hogy az egész város azon törte a fejét, hogyan maradt Kecseginé nadrágja a rác templomban.
Arra a mindennapi körülményre, hogy az le is eshetett, hogy a zsinórja elszakadt, senki sem gondolt, mert az emberek nem szeretik az egyszerű talányokat.
Csak annyi bizonyos, hogy az aranykeblű Kecseginét ezentúl hiába hívogatták a rác templom harangjai. A leskelődők, akik a délutáni vecsernyén elbújtak az oszlopok mellett: ellenben látták, hogy Csinosi, mint egy tébolyodott, száguldozott fel s alá a templom előtt. Bajuszát rágta, s csaknem felborította a vén betűhöz hasonlatos öregasszonyokat, akik óvakodva lépegettek a síkos lépcsőkön. Olyan sötét volt Csinosi arca, mint az ördögé. Ijedten tértek ki előle a budai járókelők.
– Majd még hallotok rólam – dörmögte Csinosi a kárörvendő pestiek felé, akik összedugták a fejüket, midőn a híres haramiát dühöngeni látták.
Most már bizonyosnak látszott mindenki előtt, hogy azt a bizonyos talált női holmit a rabló tépte le tulajdonosnéjáról. Szegény asszonyok, minek vannak kitéve, ha egy őrült férfi szabadul rájuk! De vajon miért nem emelt panaszt Kecseginé a helytartóságnál vagy az ítélőtáblánál, ahol oly nagyszerű rokonai vannak? Nyilván az asszonyka is ludas, hogy Csinosi ennyire megbolondult. Ki tudja, mit ígért a menyecske az elszánt haramiának – hisz az asszonyok ez idő tájt sem fukarkodtak ígéretekkel! – Ki tudja, nem eskette-e294 meg a rabló, hogy sohasem mulasztja el a vele való találkozást? Egyáltalában, ki tudhatná, hogy mi történt Csinosi és Kecseginé között a téli vecsernyéken, amelyeknek az asszony oly hűséges látogatója volt?
A pesti kémek megrakodva mindenféle gyanúval mentek hazafelé, és a besötétedés jöttével, a polgárcsaládoknál töltött káposztás vacsorák mellett, a kiéhezett spionok bőven s megtoldva elmondogatták budai tapasztalataikat.
Nagyon kék s nagyon csendes téli délutánok voltak akkor Pesten.
A hótömeg olyan melegen feküdt a belvárosi háztetők felett, mint a dunyha.
Az utcákat is vastag hóréteg borította, a Sebestyén téren öles hóembert építettek a dologtalan napszámosok, s ócska cilinderkalapot nyomtak a fejébe. Úgy topogott a tél, mint az örökkévalóság. Általában a tél jelképezi a hosszú emberi életkort. Alig hal meg valaki a városban.
Az öreg polgárok a jól fűtött szobákban üldögélnek – némelyik egész télen nem veti le a slafrokot és papucsot –, boldogan kering a pipa füstje, jóízűen csattan a tubákosszelence, télszagot, életet hoznak magukkal a látogatók és friss híreket a városból. Ilyen hosszú télen még az is érdekli a szobában üldögélőket, hogy mekkora a hótömeg a nagy Kristóf vállán, és zajlik-e a Duna? Mintha csak azok élnék a küzdelmes, fáradságos, nagyképű s mulatságos életet, akik oda kívülről jönnek. Mit csinál ez vagy amaz, a régi barát? Mit beszélnek a kávéházban? Ki korhelykedett? És a bálokon mi történik? Az öregek élete oly csendben mendegél a pipafüstös szobákban, mintha mindig tél lett volna, mióta ők a világon vannak. Sashegyi bor piroslik a pohárban… Vaxmann, a híres uzsorás csak annak ád kölcsönt, aki legalább egy óra hosszáig elmulattatja a beszélgetésével.
Hát az asszonyok mit csinálnak Pesten téli délutánokon?
Reggel esett a hó, nem nagyon lehet az utcára menni, azonkívül bizonyos, hideg szél támad alkonyattal. A házikenyér illatú kezüket azonban nem tehetik az ölükbe, mert ezer a tennivaló a háznál. Gombokat kell felvarrni – gombokat mindig fel kell varrni –, rongyos béléseket lehet toldozni, harisnyákat fejelni, régi fehérneműt reparálni, hosszan elüldögélni a varróasztalka mellett, és a szomszédház ablakait nézni, ahol ugyancsak nem történik semmi. Az alkonyat295 eljön a varjakkal, piros szemmel kandikál ki a parázs a kályhából, hosszú árnyékok vetődnek a hóra. Ilyen behavazott napokon a halottakra sem lehet gondolni, mert járhatatlanok az utak a temető felé. Csendesen szálldosnak a gondolatok a múlton és jövendőn. Gyönyörűen kondul az óra a sarokban. A gyerekek már a homokember közelségét érzik, s fáradtan dőlnek a sarokba játékaik mellől. Olykor elgördül egy kocsi tompán a havas utcán. Vajon ki ül benne? Kinek van dolga ilyen nagy télben? Valahol tán estély van? A cselédek nem hoztak semmi hírt a péktől s mészárostól.
Nagyot ásít a város. Aludni megyünk nemsokára.
Ám ezen a télen, amelyről történetem szól, nemigen unatkoztak a belvárosi asszonyok.
Kecseginé háza körül mindennap történt valami, sandi pesztonkák futottak kopogós csizmáikban az Aranykéz utca sarkára, bodros szobalányok settenkedtek a sarki fűszeres boltjában, hogy úrnőjüknek híreket vihessenek: Csinosi és barátja minden délután ott sétálgattak a Kecseginé ablakai alatt, s a szegény asszony nem merészelt kimozdulni a házból.
Pisztoly van Csinosinál, mondták a városban, és az özvegyasszonyt többfelé megsiratták az alkonyati tüzeknél, esti beszélgetéseknél.
Említést tettünk Csinosi barátjáról. Engedjék meg, hogy néhány szóval bemutassuk azt a férfiút, aki Csinosi elvetemedett vállalkozásaiban segédkezett.
Rombolainak hívták, púpos volt, és bevallott foglalkozása: a vívómesterség. Olyan dühösen került Pestre, mint egy hörcsög, s itt vítőrjével, felléptével és vakmerőségével terrorizálta a kávéházakat. A kis púpost csak a háta mögött nevették ki. De ő ezt érezte, s véres bosszút esküdött. A törpe három pisztolyt rakott maga elé az asztalra, midőn a „Csigá”-ban vacsorázott. Pálcát viselt, amelybe hosszú pengéjű kard volt rejtve. Mindig mérges volt, s szakadatlanul arra ügyelt, vajon nem akar-e valaki belekötni. Érzékeny, boldogtalan emberke volt. Természetszerűleg szerelmes volt minden pesti asszonyba, amulettet viselt a mellén, amelyet valahol egy rossz hírű házban talált, olvasót hordott a zsebében, többnyire csak szentképek voltak a bugyellárisában, a legmagasabb cilinderkalapot viselte a városban, és nagyon szerette a boritalt, mert attól mindenféle hőstettei eszébe jutottak. Kora délután szeretett a kocsmába járni, amikor a gazda is szundikált, s a félhomályos teremben elábrándozhatott296 életén. Egy hű, bánatos kutyácska üldögélt a lábainál, amely mindenféle csavargásaiban elkísérte, s Rombolai hálából csodálatos hőstetteket mesélt kutyájáról.
Tehát ez a törpe volt Csinosi legjobb s egyetlen barátja, miután a haramiaéletre adta a fejét. Együtt énekelgették a városvégi csárdákban a szomorú nótát:
…bujdosik a betyár Bakony sűrűjében…
Egymásra borultak, és sírtak.
Csinosi pesti rokonai nemegyszer hangoztatták, hogy a kis tőrmestert kellene elzsuppoltatni Pestről, hogy végre megjavuljon a haramia.
Amíg Kecseginé belevarrta a gondolatait és a sejtéseit a régi fehérnemű foltjaiba, a harisnyák orrába és régi szoknyák kirongyosodott szegélyébe, a numero 7-ben az első emeleten (ahol kanári lógott kalitkájában), Rombolai pesti tőrmesternek úgy megnövekedett az orra, mint a nagybetegé. Tudniillik hű barát módjára: lángolóbb szerelmet érzett Kecseginé Flóra iránt, mint akár Csinosi. Az Aranykéz utcai séták alatt feje is megkisebbedett a vívótanárnak, kalabrézer kalapja, amely egykor méltó feltűnést keltett Pesten, két fülére csúszott le, olyan tekintetet lövellt a kanárimadaras ablak felé, és stilétes pálcájával mindenféle hókuszpókuszokat írt a frissen esett hóba. Az öreg hordárral hosszadalmasan tárgyalt a sarkon, naponkint betért a házmesterhez, és kezet szorított vele, vörös krétával felírta a ház falára: „Itt járt R.” Nyilván rettenetes cselszövény készült az özvegy ellen. Csinosi komolyan s ünnepélyesen viselkedett, mint egy vőlegény.
A szenvedélyes tőrmester egy napon levélkét csempészett a megvesztegetett szobaleány útján Kecseginé kezéhez, amelyben figyelmeztette a jégkeblű delnőt, hogy emberéletekkel játszik. Leszállt az est Pestre, a függönyöket összébb vonták az ablakokon. A nedves, hideg kapualjban a házmester meggyújtotta a sistergő gázlángot, amely kísérteties árnyékokat vetett a grádicsra. Behúzott nyakkal, nesztelenül sietett a falak mellett a késői járókelő, a hóesés áhítatosan megindult, nagy messziségben gurult tompán egy kocsi, papucsot húzott a város, mindenki hangtalanul járt-kelt. Az utcai gázlángok valóban feleslegesen világítottak, senki sem jött ez idő297 tájt Pestre, aki egy házszámot keresett volna. A polgárok bebújtak a dunyhák alá, Jókai Kakas Mártonját olvasgatták az éjjeliszekrény gyertyája mellett, amíg feleségük tett-vett lefekvés előtt: elrakta a vacsoramaradványokat, fagyra tette a kolbászt, s olajat öntött az éjjeli mécsre. A falióra emlékezetesen kakukkolt, a gyerekek tátott szájjal aludtak, a szolgáló kezén a kifényesítendő cipővel az igazak álmát húzta. Aztán lefeküdt az asszony is a dunyha alá, és elfújta a gyertyát, a polgár a sor közepén elaludt. Darabig csendes duruzsolás hallatszott. Aztán többé semmi nesz. A lábujját sem dugta ki senki az ágyból.
De nem így Csinosi és a tőrmester.
Csinosi és Rombolai csak a szerelemnek élt.
A „Csigá”-ban, amelyet maguk között Csicsogó néven becéztek, már alkonyatkor, amint a kéményeknek füstöltkolbászszaguk kezdett lenni, elfoglalták helyüket. A borban jégdarabok úszkáltak, mindennap töltött káposztát ettek, s minden éjjel dalolva mentek haza, midőn is a kis termetű tőrmester az Aranykéz utcában az imádott hölgy ablakai alatt kilőtte pisztolyát, míg Csinosi a boltredőnyöket verdeste acélsodronnyal.
De amíg a tüntetésig jutottak, sok bor lefolyt a vívómester gégéjén, miközben hatalmas ádámcsutkája vésztjóslóan mozgott.
Az asztalra borulva: különböző szerelmi kalandokat hazudott egymásnak a két cimbora. Ilyenkor minden valamirevaló asszony és leány, aki Pesten a szoknyáját hintázta, a vívómester birtokában volt, kivéve természetesen a soron levő dámát, akihez gondolatban sem merészelt nyúlni egyik sem a cimborák közül.
A polgárok boldogan horkoltak feleségeik mellett, és fogalmuk sem lehetett azokról a cifra kalandokról, amelyeknek hősnői az ártatlanul szuszogó asszonykák voltak.
A tőrmester előadása szerint ezek a fehér harisnyás, szentképarcú, vászon- és rezedaillatú dámák (akiknek látszólag nem volt másra gondjuk, mint a gyermekük nedves orrára és a férjük hasára) egykor regényhősnők módjára szenvedtek, kalandoztak és ábrándoztak, titkos találkán jelentek meg a zugligeti „Fácán”-nál, midőn az őszi vadászatok kürtje hangzott fel a sárga erdőségben, a Gellérthegy barlangjaiba szöktek holdvilágos éjjelen, a városerdőben egy ábrándos padocskán ültek, és a napernyőjük hegyével mindenféle ákombákomot rajzoltak a homokba, amíg a várva várt tőrmester idejét298 elérkezettnek látta, hogy a vastag fatörzs mögül előlépjen; a Császár fürdő piros szőnyeges folyosóin mentek végig zergeléptekkel, a numero 100-ban kimeresztett szemmel figyelte egy felhevült férfiú a palánkokat és a kis udvaron őgyelgő fürdőszolgákat; kocsizni mentek Budán a Kamaraerdőbe, és hangyacsípésekkel tértek vissza; dobogó szívvel, mélyen lefátyolozva jöttek a hóesésben az átjáróház nedves udvarán – csak Kecseginé nem hagyta el soha az Aranykéz utcát a vívómester hívására.
A „Hét Bagoly”, ahol Rombolainak kvártélya volt, nem dicsekedhetett azzal, hogy kopogtatóját megérintette volna a dáma kesztyűs kis keze.
Most már aludtak ők, a szívverést megállító kalandok hősnői, behegedt a szíven ütött seb, valamint a kígyómarás, emlék a Margitsziget romjai közül. Csak a regények hőse, szürkülő Rombolai Viktor ült a kocsmában, és barátjának, a búbánatos Csinosinak annyi mindent mesélt asszonyok rengő bokrétás és rózsás harisnyakötőiről, szepességi vászoningek monogramjairól, francia sarkú cipőkről, amelyeknek szalagcsokra fülelt a szerelmi vallomásokra, barchent alsószoknyákról, amelyek váratlanul megszólaltak, vállfűzőkről, melyek szétpattantak… nők önkéntelen, furcsa megszólalásairól a szerelmi kéjben, találkára menő dámák rejtélyeskedéséről, gondos felöltözködéséről és átlátszó titokzatosságáról, díványukon pihenő úrhölgyek ábrándozásáról és cica módjára lehemperedő piros papucsokról… levelekről, amelyeket a barátok templomában ejtenek el remegő kezecskék az oszlopok mögött őrködő gavallér számára, üzenetekről, amelyeket vénasszonyok hoznak a téli kendőjük mögött, és jelt adó ablakokról, párkányon megjelenő s eltűnő virágcserepekről… sötét lépcsőházakban váltott gyors és forró csókokról, hintók bőrfüggönyei alatt történt szenvedélyes találkozásokról, a téli alkonyat havas térítőjén maradt vércseppekről, amelyek egy gyönyörű leány lába nyomán maradtak, aki nem sajnálta ártatlanságát feláldozni egy rajongó férfiúnak… Bizsuk egy nagy emlékezetű férfiú óraláncáról, felejthetetlen élményei pesti úrnőknek.
Így: a tőrmester midőn előadta élete történetét, Csinosi lehajtott fővel hallgatott, és semmi egyébre nem gondolt, mint Kecseginé lábára, amelyet egyszer volt szerencséje láthatni imádkozás közben, s a két cipő, amint kifelé fordult a szoknya alól, együtt imádkozott299 úrnőjével a magas egekhez. Miért? Csinosi erre sohasem tudott rájönni.
Hagyjuk a szerelmeseket vidorságig menő szomorúságaikban tovább búslakodni a Csigabiga bolthajtása alatt. Majd letelepszik a bormámor az üresen hagyott székre, az asztal mellé, és gyönyörűségre buzdító, nagy tettekre sarkalló s új életre hívó szónoklatait némán elmondja a borospohár felé hajlóknak. Tüzes taplót dug a fülekbe s a szívekbe. A ragyavert arcok s lelkek kisimulnak. A meggémberedett kéz a legszebb kezek szorítására áhítozik, amelyek a városban feltalálhatók. A lábak ünnepélyesen táncolnak az asztal alatt, mint királyok esküvőjén. A borissza torkokban távoli lakodalmak bőgő hangjai ébredeznek. A szem elfátyolozódik, s nagy látnivalókra áhítozik. Boros emberek élete olyan, mint a kártyajárás. Egyszer a legszebb szerencsét szolgálja az elfogyasztott ital, máskor kétségbeesés születik a pohár fenekén, amely kést ad a kézbe.
Barátaink majd megbirkóznak a rakétaszemű érzelmekkel, valamint az asztal alá gurító borokkal.
Nézzük, mit csinál ezen idő alatt a történet hősnője, az aranykeblű Kecseginé.
Amíg az összeesküvő barátok megszállva tartották az Aranykéz utcát, Kecseginé harisnyát foltozott.
Sajátos dolog, hogy az asszonyok kritikus percekben mindig találnak foltozni való holmit, amelynek megmunkálásába úgy elmélyednek, mintha az életük függne a foltozástól. Amíg a két lovag gyilkosságot, szöktetést, utcai megrohanást, éjszakai rablókalandot, fejben menő merényletet tervezett a szép asszony ellen – havat, hideget, komor telet állt, és szenvedélyességében leharapta a bajuszát –, Kecseginé olyan régi harisnyákat keresett elő a szekrény aljából, amelyeket egy leánykori bálon viselt utoljára. Ez a fehér harisnya kiszakadt egy vigadói táncnál, midőn Guszti, a dragonyostiszt azt ígérte, hogy hajnalban végez magával, mert céltalan tovább élete. Ez az alsószoknya egy Császár fürdői majálist látott, midőn a rendezőség elnöke, bizonyos Aladár, letérdepelt a ruhatárban, és mámorosan csókolta az alsószoknya fodrait. Az ajtót váratlanul felnyitották, kárörvendő szemek nézték a jelenetet, s Aladár másnap mindenkit párviadalra hívott.
Ez a szoknya a „Fácán” nyári mulatságán fedte Kecseginé szép lábszárait. A nyári égboltozaton felejthetetlenül tündököltek a csillagok,300 az erdő zúgott, az illatok úgy szaladtak az éjben, mint fáradhatatlan kengyelfutók, és a szoknyán koszorúcskák voltak hímezve, amelyeket vak Podjebrád, a helytartósági tisztviselő nem tudott eléggé magasztalni, bár hivatalnoki frakkjában maga is meglepő jelenség volt. A szorgalmas kézbe került egy bársonykalap – kicsiny, mint Stuart Máriáé –, amely egyszer megázott, midőn a Városmajorban nagy fák tanúskodtak egy gavallér igazmondásához, akinek Flóra már a nevét is elfeledte. A selyemkesztyű egy álarcosbálon ment tönkre, midőn egy leszúrt sevillai nemest találtak hajnalban az utca havában. Kecseginé megcsókolta a nyakában függő amulettet, s elhatározta, hogy örökké hű marad Edmundhoz, aki az amulettet a nyakába akasztotta. Karikagyűrűjére nézett, amelyet elhalt férje húzott egykor az ujjára, és megfogadta, hogy nem felejti el a flegmatikus táblabírót. Miközben lent az utcán a tőrmester azt tervezte, hogy a kéményen át jut be a lakásba.
És estére, amint a kalandorok ellovagoltak az Aranykéz utcából a köddel és füsttel, a házmesterné nagykendőben kopogtatott az ajtón, Kecseginé felhevülten kapta fel rókamálos bundáját, s alig vett annyi időt, hogy sűrűn lefátyolozza magát tükre előtt, kisurrant a kapun, hegyes cipőcskéje alig hagyott nyomot a hóban, a kivilágított boltokat elkerülte, kesztyűs kezében olvasót szorongatott, és sokszor megkérdezte a hűséges házmesternétől, hogy nem követik-e rablók a gyalogjárón.
Amíg a Régi Posta utcába ért, s szinte magánkívül futott fel barátnőjéhez, Borgazdánéhoz az emeletre, akinek keblére sírva ráborult.
– Most már értem, hogy mennyit szenvedtél, amíg megadtad magad! – szólt zokogva az egykori barátnő. S az est csendes teázgatással s halk tereferével telt el.301
