2. ÚTIKÖNYVEK A POKOLRÓL
2. ÚTIKÖNYVEK A POKOLRÓL
– Néhány régi könyvem van, amely a pokolbeli életet pontosan leírja, mert hiszen már jártak elegen a pokolban, akik ott körülnéztek – mond a gróf az alezredesnek. – Oda, ahová más is elmerészkedett már: azt hiszem, nyugodt lélekkel mehetek magam is.
– Ez természetes! – felelte az alezredes.
– Nem beszélek Dantéról, aki talán a legrészletesebb leírást adta a pokolról, mert hiszen egyházi férfiú volt, és értett a másvilági földrajzi viszonyokhoz, mint ahogy talán mindmáig is értenek az igazi szerzetesek, akik a lelkeket a különböző országokba küldözgetik az utolsó kenet feladásakor; egy Mélacsai nevű régi író feljegyzései keltettek bennem különös érdeklődést – folytatta Bethlen Miklós, és végre levetette szarvasbőr kesztyűit, amelyek mind ez ideig kezén voltak, amint lovagló helyzetben ült a kávéházi széken.
– Magyar ember lehetett az illető! – mond az alezredes, aki mind feszültebb figyelemmel áldozott az éjféli gróf előadásának.
– Minden valószínűség szerint magyar ember volt, mert ugyancsak az említett Mélacsai művei között találtam meg a Pohárköszöntők Könyvét, amelyet csak vérbeli magyar ember írhatott. Ez a Mélacsai514 megjárta volna a poklot is, mint egy másik könyvében előadja. Talán éppen hazug pohárköszöntői miatt, amelyek annak idején annyi zavart csináltak a helybeli lakosság között. Különösen azokat az embereket szerette felköszönteni, akiknek valami vaj volt a fejükön, így azokat is, akik hamis pénz csinálása miatt darab ideig börtönben ültek – mond igen komolyan (mint abban az időben mondják, „kaszinóarccal” a gróf), hogy szavainak okvetlenül hitelt kellett adni mindazoknak, akik nem akartak esetleg pisztolya elé kerülni.
– Őszintén megvallva… – kezdte volna az alezredes mondókáját, amelyet azonban nem fejezhetett be, mert Kompolti, miután a biliárdjátszmát időközben amúgy is elvesztette ellenfele tevékenysége folytán, az asztalhoz lépett, és kézszorítással biztosította az urakat, hogy életre-halálra velük érez, szolgálatukra áll, sőt életét is felajánlja a szóban forgó szent ügy érdekében, mint akkoriban még ez a szokás dívott a belvárosi gavallérok között, akik már a barátságok elején örök hűséget fogadtak egymásnak. A lovagság kora tért vissza a század elején egy kis időre.
– Tudjuk nagyon jól, hogy a pokolnak minden országban külön kapuja van, mert nem is lehetne azt megérteni, hogy mindenféle nemzetbeli ember ugyanezen az egy ajtón tolakodjon be halála után a részére megfelelő helyre. Egy lusta hindunak vagy más, köldökét nézegető ázsiai embernek például sokáig volna ideje várakozhatni a helyen, ahová a magyarok rohammal mennek, mint ahogy egész földi életükben megszokták. Így van külön kapuja minden nemzetnek, ahol a választottak leszállnak a pokolba. Rendszerint ember nem lakta, vadon, elhagyatott helyen szokott az lenni. Az olaszok pláne az ő Vezúvjukat mondják annak a helynek, ahol egyenesen a pokolba lehet jutni. A franciák kősziklás tengerpartjaikat ajánlják. Például Bretagne-t. Az oroszok valahol Szibéria felé jelölik meg a kaput, amely a legmulatságosabb helyre visz. Mélacsai a budai hegyeket mondja, talán, mert közel vannak a fővároshoz, ahol a magyar pokol bejárása van. Tanuljunk az öregektől, ne vitatkozzunk az ő kipróbált bölcsességükkel.
– Ne vitázzunk – mond nyomban az alezredes.
Bethlen gróf erre felemelkedett ültéből, és a prémes, erdélyies kabátját is levetette, és szokott fogasára akasztotta a „Korona” kávéházban, pedig ezt ritkán szokta tenni, mert járó-kelő természetű úriember volt, aki éjszakáit a legkülönbözőbb játékkal szokta eltölteni.515 Akkor levegőzött, amikor, véleménye szerint, nem kellett megosztani a levegőt mindenféle olyan emberekkel, akiket látni se nagyon szeretett. Akkor sétált Pest utcáin, amikor senkivel se találkozott.
