Miért halt meg Szendrey Júlia idő előtt?
Miért halt meg Szendrey Júlia idő előtt?
A Gyöngytyúk utcából a Zerge utcába költöztem, s életem új események felé közelgett.
A „fővárosi ember” életében a különböző lakáscserék, „hurcolkodások” mindig valamely előnyt vagy hátrányt, a sors kedvezését vagy kedvezőtlenségét jelentik. Csak a háziúrnak kell helyén maradni és változatlanul várni a felette és a háza felett elmúló éveket. Ugyanazért nem bántam, hogy csak „lakó” maradtam a fővárosi életben, mert ilyenformán ismerkedtem meg egyrészt a pesti élettel, amelytől fiatalember koromban őszintén undorodtam. Sokáig azt hittem, hogy csak azok az emberek hagyják el a vidéket (ahol ez idő tájt még a magyarok születtek), akiknek valamely kedvezőtlen körülmény folytán Pesten kell megtelepedniök, és itt többé nem élhetnek a saját passzióiknak, hanem a háziúr, háziasszony, szomszéd vagy házmester rabszolgái lettek.
Az ábrándos Zerge utcába nem költöztem más okból, mint csupán regényesség kedvéért, mintegy a halott Benedek Aladár, de méginkább a régebben halott Szendrey Júlia tiszteletére, és néha még manapság, annyi kiábrándultság után is azt hiszem, hogy abban a szobában laktam, amelyben Petőfiné, amikor különböző okokból nem akart többet a Képíró utcai Szendrey-házba (a „Hét Bagoly”-hoz) visszamenni, ahol apósa megbízásából a második vő, Horvát Árpád tanár úr volt a házgondnok, nyugtatványozta a házbéreket, és szegény jogászoknak adott bérbe hónapos szobákat. Azt hiszem, hogy Júlia nem érezte magát háziúr leányának, és szégyellte, hogy második férje atyja, az öreg Szendrey házában „házmesterséget” vállalt, rosszul fizető lakókkal pörlekedett, szegény diákok előtt zárta le az adósságok miatt az éjjeli szállás ajtaját, amit első férje (akiről már álmodja Izsó Duna-parti szobrát) bizonyára nem tett volna meg.
A Zerge utca hónapos szobájában, a kapu mellett, ahová káposzta-szagú előszobán át lehetett belépni, lakott Júlia – téglaalakú szobában,496 melynek egyik ablaka (földszintről) az utcára nyílott. Állítólag ezen ablak alatt folytak holdvilágos éjszakánkint azok a csetepaték, amelyeket azok a férfiak rendeztek egymás között, akik Szendrey Júliáért rajongtak, hol meg egy tüdővészes, keskeny vállú, korai hervadásos arculatú és fekete fogú fiatalember, Petőfi Zoltán, aki vidéki vándorszínészkedéséből néha gyalogosan a fővárosba jött, és éjszaka anyja ablakán kopogtatott, miután Horvát tanár úr nem adott neki szobát a Hét Bagolyban, pedig a pontatlanul fizető egyetemi hallgatók miatt ott mindig elég üres szoba volt.
Júlia szobájának másik ablaka a már említett józsefvárosi szomorú udvarra nyílott, és így, bár a szobácska világos volt eképpen, én, a késői lakó is sokat szenvedtem a „léghuzam” miatt, a szél és hideg miatt, amely a rozoga ablakon beáramlott. De én magános fiatalember voltam, akkor mentem el a szobából, amikor akartam, míg szegény Szendrey Júlia betegeskedő, lelkével és testével már csak szenvedéseket ismerő teremtés volt, akinek lépteit „kémek lesték”, ha a szobából kimozdult. A lakásával szemközt lakott egy visszautasított udvarlója, az udvaron susztertallért lövöldözött lábujjai közül az egykori katonatiszt, ha Júliának az udvaron múlhatatlanul végig kellett menni, mert a nagy karikára fűzött kulcsnak, amely minden előszobában függött a józsefvárosi házban, itt volt megfelelő zárja. A házmester különváltan élő férje „zsoldjában állott”, mert ez a férfiú nagy előmenetelnek vélte volna életében, ha iparát a Zerge utca helyett a Képíró utcában űzheti. De hétköznapi nyugalmát elvették tőle a mesteremberek, akik ez idő tájt kezdenek a százesztendős Józsefvároson, így a Zerge utcai házon is fúrni-faragni. Egy házfedő ács, ha gyalogszerrel találkozna vele az ember: akkor is olyan, mint a favágók bakja, amely mindig útban van. Hátha még a háztetőre engedik az ácsot, hogy kalapálásával, káromkodással kevert fütyörészésével onnan, a magasból, a fejek felől nyomorítsa meg a nyugalomra vágyó emberek életét! – Ha nyikorgott a bolthajtásos kapu: Szendrey Júlia már a szívéhez kapott, mert véleménye szerint a kapun nem léphetett be más, mint a szobafestő a lajtorjáival, amelyekről elénekelte mindazokat a nótákat, amelyek a városban voltak divatban mint istencsapások. Megérkezett a kőmíves a malteros orrával, és végigkopogtatott minden falat. Gyalupadjával beköltözött Júlia ablaka alá az asztalos, leszedett minden ajtót, és megfordítva rakott vissza helyére. Végül eljött az ablakos, és bevert minden ablakot, amely a tatárjárás után még épen maradt a házban. A háziúr, bizonyos Belpotocki:497 Júlia titkos imádói közé tartozott, és a ház reparálásával akart érzelmeinek kifejezést adni. A törött ablakok alatt, a sötétben meg is beszélték ezt a józsefvárosiak, amikor a szomszédos kocsmából kilökték őket, és fejüket csóválták azokon az újításokon, amelyek Szendrey Júlia kedvéért a százesztendős házban történtek. És az öreg Szendrey, ez a vén kupec, ha a pesti vásárra megérkezett, ugyancsak tudakozódott lányáról, bár nagyon ritkán látogatta meg. Ezenkívül különböző barátnői voltak Júliának, akiknek érzelmeiről fogalmuk lehet azoknak, akik e korszaknak a memoárirodalmán kívül a nőket is ösmerik. Írónők voltak Júlia barátnői!
Ebben a tragikus helyzetben még más nő is megbetegedett volna, nemcsak az olyan törékeny szervezetű hölgy, akit a gyermekszülés amúgy is megviselt. Gondoljuk meg e körülmények orvosának figuráját, azt a bizonyos Szőllősit, az ugyancsak testileg nyomorék, Törökországban szerzett betegségeiben enervált és a párizsi játékklubok éjszakáit és demimonde-jait túlontúl ismerő úriembert, aki saját naplójegyzetei szerint pénztelenségében éppen egy francia kokottnak árulja el azt a helyet, ahol Orsova közelében Kossuth a magyar koronát elásta! Szinte látjuk a Zerge utcában közelegni a kuruzslót piperkőc lépteivel és karvaly tekintetével Júlia lakása felé, ahol a kétségbeesett hölgy legföljebb abban talál vigasztalást, hogy fellengős naplójegyzeteket ír, amelyeket majd többször hamisítanak halála után az árusok, mint Garibaldi véres ingfoszlányait!
Ebből az elviselhetetlen életből kivezető út nem lehetett más, mint a halál, amelyet mindennap hívott Szendrey Júlia, amint hosszúkás szobájában fel és alá járt, és őszülő, fekete fürtjeire helyezett vörös, forradalmi sapkát a földhöz vagdosta, vagy pedig kézimunkás díványpárnáin haldokolva hevert… „A legromlottabb nő, akit valaha ismertem!” – mondta érthető hangon az előszobában, az ajtaja előtt háziasszonya, egy őrnagy özvegye, aki bár elég tekintélynek örvendett a Józsefvárosban: Júlia annyira se vette tudomásul, mint egy műveletlen szolgálót.
*
Az erkölcsprédikáló őrnagyözvegy helyén már egy másik, erkölcseire nem kevésbé büszke asszonyság adott ki hónapos szobát az új lakónak a Zerge utcában, s ez a hölgy „kifőzéssel” is foglalkozott, ami azt jelentette, hogy hivatalnokoknak, szegény diákoknak olcsó ebédet adott. Az „abonensek” a szomszédos szobában kosztoltak, ahol néha498 fiatal hölgyi hang csiklandósan nevetett, miközben az éhségüket félig-meddig csillapított hivatalnokok ebédutániasan, ejtőzködve dörmögtek. (Már akkoriban sem szerettem „kifőzések” közös asztalánál üldögélni, amely rossz szokásom miatt elég kellemetlenségem volt már életemben, a csiklandós női hanggal tehát más körülmények között kellett megismerkednem, mert irigyeltem a kellemetes, szinte nem idevaló hangot a közönséges ház látogatóitól.)
…Persze, hogy „veres” volt a kisasszony.
Mégpedig olyan „párizsi szőke”, amilyen hajszínt ebben az időben hiába próbálgatnak a pesti hölgyek hajára varázsolni. Kék szeme először oly ostobának látszott, mint egy üvegdarab. Későbben figyeltem meg, hogy nem olyan jellemtelenül kék ez a szempár, mint bizonyos nőké, akiknek nem barnul meg soha szemük a fekete betűk olvasgatásától, ellenben olyan jelentéktelen marad a tekintetük, mint a levegő az üres beszédektől és még üresebb dicséretektől, amelyeket egész életükben kedvtelve hallgatnak. (Meg kell itt vallanom, hogy még húszesztendős se voltam akkor, hogy az olvasó megérthesse gondolataimat a nők szeméről. Ha mentorom az „öreg kéregető”, mint tragikus halála után itt-ott nevezik B. A.-t] még életben van: bizonyára kevesebb gondom akad a Dunakék szempárral.)
A kék-hölgy egyszer a lovassági pályára készült, (amikor Küry Klára huszárnadrágban játszott a népszínházi deszkákon), majd lett volna orosz grófnő, aki fehér uszályát bal karjára veti, amikor szinte az egész életen át a nagy mazúrt lejti (ha éppen Kinszky grófné szerepelt a színpadon), cserélt volna cigányleány-ruhát Hegyi Arankával is, amikor a Cigánybáró című operett volt divatban, és lett volna Baligovics Bojár Teruska is, amikor ez a kevés mondanivalójú, de szép megjelenésű úrhölgy virágzott a népszínházi ensemble-ban… Divatnő volt, amennyire a józsefvárosi viszonyok között egy polgárleány nagyvilági életet élhet; a kosztosok néha elvitték a színházi előadásokra és onnan kábultan, hetekre tartó boldog érzettel telítve kísérték haza a Zerge utcába.
…A kék-hölgy mindenkivel szívesen cserélt volna: csak éppen Szendrey Júliával nem, akiről, itteni szobájáról, eltöltött éveiről és szenvedéseiről egyszer mesélgetni próbáltam a kisasszonynak.
– Nem érdekelnek a halottak, bármily boldogok vagy boldogtalanok voltak életükben. Én a magam kedve szerint akarok élni, nem pedig egy kísértet kedve szerint! – mond a kék szempár, s olyat lobbant,499 mint az első villamoslámpa, melyet ez idő tájt vezettek be a Józsefvárosba.
Szendrey Júliának valóban meg kellett halni. Éppen ideje volt, hogy meghalt, nevét se mondta ki B. Aladár után többé senki abban a házban, ahol legboldogtalanabb volt korának egyik leghíresebb asszonya.
