Podmaniczky Frigyes megjelenése
Podmaniczky Frigyes megjelenése
„Mostanában, mikor drága, jó, angyali lelkületű Nőm ölébe hajtom fáradt fejem, és régi hölgyismerőseim látogatásait a pamlagon fekve, csak álmodozva fogadom… ”
Egy regénykönyvből olvasta ezt lelkesen és csillogó hangon az öreg suszterbácsi a Párizsi utcában, a kesztyűsbolt és a fűzősbolt szomszédságában, hol az én mulattatásomra, hol meg a függöny mögött fekvő462 Lola szórakoztatására, mikor a regénykönyv szerzője, Podmaniczky Frigyes báró az üvegtetővel fedett utcácskába a Koronaherceg utca felől déltájban belépett, és itt szemlét tartott az „Új-Budapest” felett, amely kedvenc álma volt az öregúrnak.
Ez idő tájt még nem volt olyan öregember a nevezetes báró, mint a régi pestiek emlékezetében őexcellenciája mindvégig maradt. Én „vidéki szemmel” néztem őt, mint ahogy D. G. Gy.-tól és Kálnay Lászlótól tanultam az emberismeretet: az „öreg báró” még javában elképzelhető volt akár egy vidéki kávéházi pénztárosnő bálványaként, akár pedig „fenszterek” alatt promenádozva muskátlis virágcserepeknek és mögöttük varrogató kisasszonyoknak.
Magas termetű, igen piros, szinte kicsattanó-csinosarcú úriember volt, sovány, de izmos, csak a lábával volt valami baj, mert az ő korában a vidéki kövezeteken még másképpen szokták rakosgatni a lábakat az úriemberek. („Az operai balerinák táncolnak most a Báró helyett!” – mond suttogó hangon „Pepi bácsi”.) A testtartása azonban kifogástalan volt – körülbelül kockás nadrágjának kivasalt térdétől kezdve felfelé magastetejű kalapjáig. Az összesodrott, kampós napernyőjét is úgy vitte el bal csuklóján, mint a vidéki huszárfőhadnagyok a kardjukat és karpereceiket az én időmben és lumpolásaik közben. Vörös volt a nyaka is, ami azt jelentette, hogy fiatalember korában rőtbarna lehetett a haja és szakálla, amelynek bárányfehérsége ugyancsak az 5-ik ezredbeli tisztek menteprémjéhez hasonlított. („Egykor a honvédhuszároknál kapitányi sarzsija volt” – súgta első pesti kalauzom és oktatóm, a párizsi utcai kis cipőboltos.) Igen jól szabott, de különös ruhái voltak, amelyeket sehogy se tudtam megérteni vidéki szemmel, ahol a gavallérok atyám vagy nagyatyám módjára öltözködtek, és már jelentős eltérés volt a szokásos úri divatban, így Juhász Etele állandóan bokrétára kötött, kékbabos, fehérselyem nyakkendője is.
A Báró, miután köszönt a kesztyűsnének (mint általában az üvegtetős, tiszta, virágszagú és mindig jól söpört utcácska összes „bolti” hölgyeinek), belépett Radics József „üzletébe”, ahol én a vargaszékről (Lola a függöny mögül) a pultjához támaszkodó kis suszterbácsi felolvasását hallgattuk. A Báró nagyon meg volt elégedve, hogy régi regénykönyvét találta rokonom kezében, egy pár gombos, sárga cipőt rendelt, mégpedig „parafatalppal” – holott a vidéki gavallérok nyaranta gumitalpú cipőben jártak, hogy ruganyos léptekre szoktassák magukat. A Báró ezután köszönt a szomszédban a mídervarrónőnek is, és463 kisétált az utcából. („Most megy friss virágot venni a gomblyukába, a Szerviták terére” – mond még halkabban Pepi bácsi, és tiszteletteljesen nézett az öreg kegyelmes úr után.)
