A Párizsi utcában
A Párizsi utcában
Én azonban rövidesen búcsút mondtam mindazoknak a „tündéri” lehetőségeknek, amelyek akkor következtek volna el életemben, ha mindvégig otthagyom a Magyar Király cvikkeres portását (fekete szalagon viselte a csíptetőt ez a komoly férfiú, aki tán a legszebben tudott köszönni Pesten ez idő tájt a vidékieknek) a társaskocsi lépcsőjén álldogálni. Néha talán még azt is megérhettem volna, hogy kofferemmel együtt körülkocsikáztat a városban, mint vidéki Baronetet. Azonban eszembe jutott nagyanyám egyetlen tanácsa, amelyet búcsúcsókjával a fülembe súgott: „Ha nagy bajba kerülnél Pesten, egyenesen rokonomhoz, Radics Pepihez siess. Habár, én nem szeretem őt… De nem árt, ha címét tudod.”
(Ez a Radics Pepi suszter volt a Párizsi utcában, és ott kerestem fel boltjában, habár semmi nagyobb bajom nem volt még akkoriban. Kistermetű,461 dunántúli ember volt, pápaszemével inkább egy sváb „peleskei nótáriushoz” hasonlított, akinek szomszédja jobbról egy szőke, fehér nyakú „fűzőkészítőnő”, balról egy kedves, álmatag, hosszú szempillájú, hamuszürke szemű kesztyűsnő volt. Radics Pepi pedig valóban jegyzője volt darab ideig a Cipész Ipartársulatnak, magas, álló íróasztala emlékben még boltjában állott, de a Társulat politikai okokból más jegyzőt választott, és „Pepi bácsi” egy szürkülő, korához már nemigen illő, fiatalos, de jól megtermett és rengő derekú menyecskével cipőt varrt, és árult a Párizsi utcában.)
Az első látogatás után a Párizsi utcában maradtam, mert felejthetetlen utcája volt ez a régi Pestnek, ha valaki közelebbről megismerte az itteni életet, akár csak egy vargaszékről is (amelyen én üldögéltem vidékies, úrfis allűrökkel, gyöngyházgombos, szürke, térdig érő télikabátban, amilyenben később a hírnevesebb cigányprímások és a fiákeres gazdák mutatkoztak Pesten), míg „Pepi bácsi” zöld kötényében, pápaszemével állt a pultnak támaszkodva, mintha cipőre alkudoznánk; pedig egész délután a földig érő függöny mögül kihallatszó női hangokat figyeltük, ahol a menyecske szendergett egy pamlagon, hol meg fedeles kancsóból sört ivott, hol meg bécsi kuplékat zümmögött – dúdolt – harmonikázott magában, mire estefelé piros papucsos lábával kirúgott a függöny mögül, ami azt jelentette, hogy a Párizsi utcai boltot be lehet zárni, mehetnek haza a Gyep utcába, ahol igazi lakásuk volt.
De Pepi bácsi első este eljött velem a Régi Zenélő Órába, és ott Podmaniczky Frigyesről beszélt, aki „kuncsaftja” volt, és akinek ismeretségére most már nemcsak a saját jövendőjét, hanem az enyémet is alapítgatta a kedves, naiv, szürke suszter bácsi, amikor néhány pohár sört felhajtott. Pedig nem volt korhely ember, inkább szerelmes természetű. Lolába volt nagyon szerelmes.
