Komoly beszélgetéseket hallgatok…
Komoly beszélgetéseket hallgatok…
Önállóan csavarogtam a Belvárosban, mert még úri hajlamaim nem múlottak el végleg, lehetőleg csendes, finom, tiszta és nobilis emberek közé akartam letelepedni Pesten, nem pedig a hosszú hajú „zongora-hangolók” közé, akik verseket írtak egyik-másik kávéház ablakában vagy sötét sarkában.
Ilyenformán megtudtam járás-kelésemben, hogy miről beszélgetnek a komoly, számbavehető úriemberek a pesti belvárosban, ha egymás között vannak.
Beszélgetnek az Andrássy út végleges kiépítéséről, a Margit híd és az összekötő vasúti-híd befejező munkálatairól; a ferencvárosi templom és a lipótvárosi bazilika munkálatairól; a köztereken emelendő emlékművekről; új vámházról; a belgyógyászati tanodáról, a Nagykörút végleges megnyitásáról; a zugligeti és svábhegyi telkeknek értékesítéséről – de még itt sem hangzott fel Jókai Mór neve, holott a régi Svábhegyen a költőkirály villatulajdonos is volt…
– A világvárosok polcára kell emelni Pestet, ugyanezért meg kell tiltani, hogy az idegeneket megzsarolják – hallottam egy tréfáskedvűnek látszó társaságban. Egy úriember komolyan hangoztatta, hogy a pesti szállodákban azért nem mernek megszállni az idegenek, mert harminc szoba közül huszonnyolcnak az ajtaja előtt különböző „lábtyűk”, cipők, csizmák, turistabakancsok vannak kiállítva, amelyek suvikszszaggal töltik meg a folyosót. (Mint később megtudtam: Vajda János költő volt a panaszkodó.) Ő még a formás női cipőknek se kegyelmezett volna a tilalom végrehajtásában.
…Máshol egy Breitner nevű úriembert emlegettek, akire a társaskocsik (omnibuszok) rendje volt bízva. Breitner megengedte kocsisainak, hogy minden útjuk alkalmával egy személyt maguk mellé ültessenek a magas bakra, akit ingyen szekerezhessenek a városban. Ezért ül annyi falusi „duenna” a bakon a férje vagy a szeretője oldalán.
– Nem ülhet mindig Pálmay Ilka a bakra – mondta egy vicces hallgató.467
Egy Hatvani utcai kávéházban arról hallottam beszélgetést, hogy a pesti kocsmák a legrosszabbak a világon, mert az étlapon mindig ugyanazokkal az ételekkel várják az esetleges idegeneket. „Mayonaise von Fisch”, „Salmi von Wild”, „francia saláta”, „halászlé kecsegéből”, „borjú-vagdalék”… Sarokba kellene szorítani étlapjaikért a fogadósokat.
…De egy vendéglőben végre „hazai hangokat” is hallottam a színészetről.
– Most hullik el a férgese, amikor a színésznőknek végre le kell vetni a bokorugrós szoknyát, a piros csizmát, a pruszlikot, a selyemkendőt, amelyben a kakasülőknek tetszettek. A művész urak pedig nem játszhatnak mindig falusi baktert, betyárt, kántort, csaplárost, cigányt, mert a cifra szűr meg a rajthuzli helyett frakkba kell öltözködni, és lakkcipőt húzni. Podmaniczky Frigyes kitekerte a nyakát a régi színműveknek – mondogatták a „Hangl”-ben, ahová a modern fővárosiak jártak. De még a „haladás barátai” között sem hallottam soha egyetlen szóval se említeni a magyar irodalmat, a hírlapírást, a költészetet, mintha szégyelltek volna ilyen „ostobaságról” beszélni még azok is, akik titokban vele foglalkoztak.
