Dóczi Lajos báróval kellene megismerkedni
Dóczi Lajos báróval kellene megismerkedni
A Párizsi utca orgonavirágszagú életét jódarab ideig nem zavarták más események a családias természetű ügyeknél, amikor természetesen az egész Párizsi utca a megsértett boltosnő pártjára állott, és utána a Régi Zenélő Órában zaftos virslit és sört fogyasztottunk, miközben a fűzővarrónő oly önállóan rendelkezett az öreg Guszti pincérrel, mintha az legalábbis valamely régi vőlegénye lett volna. A kesztyűsnő nagyokat nevetett, ha jól meguzsonnázott, és liptai túróval teletömte a begyét. Általában egészségesnek és gondtalannak látszott itt az élet, üzletzárás idején mindig maradt valamely bankó a pénzesfiók alján, amelyet majd szombaton az öreg Kléh István takarékpénztárába lehet küldeni az Egyetem utcába, ha ugyan az öregúr emlékszik még „Toncsira” vagy „Málcsira” a régi időből, akinek betétjét elfogadja, és hűségesen kezeli. No, gondoltam magamban néha, most végre olyan társaságba kerültem, ahol nem fenyeget semmi kalandos viszontagság, mert a nők józanabban és praktikusabban gondolkoznak a férfiaknál. (Csak a fűzőkészítőnő ábrándozott néha, hogy az új városrendezés alkalmából, éppen Podmaniczky Frigyes befolyása révén, talán üzlethelyiséghez jut a Szervita téren.) Általában nem volt szokás azon gondolkozni, hogy a pesti negyedik, azaz belvárosi kerületen kívül van még számbavehető élet is a világon. Aki a Koronaherceg utcából elköltözött: az körülbelül meghalt az itteni világ számára.
Az ábrándos fűzőkészítőnő egyszer fodrászfrizurájával közelebb hajolt hozzám, mintsem ezt a mozdulatát félreérthettem volna, és azt kérdezte, hogy milyen életpályára szándékozom lépni, ha majd kiismertem magam a városban? „Író vagy hírlapíró leszek!” – feleltem. A fűzőkészítőnő pártfogó hangon biztosított arról, hogy mindent megtesz az érdekemben. Két hírlapíró ismerőse is van a városban. Az egyik ifjabb Ábrányi Kornél, oroszlánszakállú, de nagyon elfoglalt férfiú, akit a sok női ismeretsége „nem hagy élni”. A másik a „pikáns Márkus”, aki ugyancsak a nők bolondja, de az ő kedvéért tán tenne valamit az érdekemben. A Magyar Figaró című lapot szerkeszti Satanello név alatt. Egyszer meg is szólította Márkus Józsefet, aki görbelábú, hosszú szőkebajuszú, hullámoshajú fiatalember volt, és bár a táncosnők lapját szerkesztette, reménytelen libegéssel és felesleges lelkesedéssel „udvarolta végig” a Párizsi utcát, egy kifestett dámával sétálgatva.465
– Dóczi Lajos bárót vagy Falk Miksát, legalábbis Futtaki Gyulát kellene ismerni, hogy az ember komolyan gondolhasson valamely protekcióra a hírlapíró pályán – mondta sóhajtva a Párizsi utcai mídervarrónő, az akkori pesti felfogás szerint áhítatosan említve ezeket a neveket, akiknek I. Ferenc József körül is némi befolyásuk van.
– De ha értené a német nyelvet, legjobb volna Bródy Zsigához, a Journal szerkesztőjéhez fordulni – tanácsolta egy úriember, akinek órásboltja volt a Párizsi utcában, és néha abbahagyta a zsebórák szerkezeteinek nézegetését.
Általában nem tapasztaltam, hogy ebben a belvárosi polgártársadalomban nagyobb jelentőséget tulajdonítottak volna az élő magyar irodalomnak, amelyről legfeljebb a kávéházakban vitatkoztak hosszúhajú, „zongorahangoló” külsejű, kopott fiatalemberek vagy a Régi Zenélő Órában piros orrú, köpenyes, őszhajú korhelyek. A fűzőkészítőnő például sohasem hallotta se Kálnay László, se Rákosi Jenő nevét, amikor a „nyíregyházi esetet” akartam egyszer elmondani, hálából azért a pártfogásért, amelyben „részeltetni” szándékozott. A költők közül a kecskekülsejű, vörös orrú Bartók Lajost ismerték abból az esetből kifolyólag, hogy egy belvárosi katonaszabóval annak kikapós neje miatt utcai skandalumja volt. A hírlapírók közül Molecz Károlynak volt valamely tekintélye, aki a Vasárnapi Újság szerkesztőségéből jövet kövér, becsületes termetével, elefántlépéseivel, bő nadrágszárakban néha végigdöcögött a Párizsi utcán.
Az írók a „Fiume-kávéháznak írtak”, ahol néha egymással találkoztak. Már a Kispipában is inkább hóbortjaikról ismerték őket. Ágai Adolfot, a Borsszem Jankó szerkesztőjét személyesen alig látták néhányan, pedig lapja elég népszerű volt. Elképzelhetetlen, hogy például Seiffertékhez, a zongoragyárosékhoz a Koronaherceg utcai szalonba betehette volna a lábát valaki azon a címen, hogy költő vagy író, vagy hírlapíró Pesten. Pedig a házikisasszony, S. Matild, a szubrett-énekesnői pályára készült. „Bohémek” is jártak a házibálokra, így Bartai Ede, a Nemzeti Zenede igazgatója, Perotti Gyula, az Operaház legnagyobb fizetésű énekese és az öreg Seiffert bácsi, a „milliomos” hírben álló zongoragyáros a praktikusság szempontjából vitatkozott a „bohémek”-kel, hogy a szubrett-koloratúrszakban a kisasszonyért érdemes-e a kiképzés szempontjából anyagi áldozatokat hozni… 466
A fűzőkészítőnő is előbb-utóbb reménytelennek látta próbálkozásomat a belvárosi elhelyezkedéssel. Sorsomra hagyott tehát, miután érdeklődését ismét a „fogorvosné” foglalta le, aki szennyesvizet öntött ki az emeletről, éppen a fűzősbolt elé.
