Ugyanezért elbúcsúzom a Belvárostól
Ugyanezért elbúcsúzom a Belvárostól
Belváros! Régi pesti Belváros, ahol valamikor komolyan megtelepedni akartam, mert azt hittem, hogy itt még legjobban emlékeznek Lauka Gusztira, Vörösmarty Mihályra és a keskeny házak, sötét udvarok, sovány szobák többi lakóira, akik itt magyar irodalommal foglalkoztak „zongorahangolás” helyett: – régi Belváros, íme, elhagylak darabidőre, mert az Aranykéz utcai szép napok, az Aranykéz utcai lelkes, romantikus, szerelmükért rajongó hölgyek már az én fiatal koromban is csak a hangulatokban, a mesemondásokban, az elképzelésekben éltek. Az ablakokból, amelyek álmatag függönyökkel voltak borítva, az emeleten néha kihajlott a „fogorvosné”, és kancsójából vizet öntött a Lauka-köpenyeges, szívéről beszélő lovag nyakába. És a régi aranymívesné, akiről öreg férje mellett valaha feltételeztük, hogy csak költészetre vágyakozik, mert páholyából már minden este megnézhetné a „Bécsi keringő” című balettet az Operaházban, az aranymívesné segített férjének az ékszerek eladásánál, mosolya többé nem volt halovány468 és ábrándos, mint az igazgyöngyé, hanem úgy visított, mint a riasztócsengő, amelyet akkoriban találtak ki szív- és boltbetörők ellen.
Egy romantikát kereső, pénztelen, ifjú lovagnak nem sok keresnivalója volt itt a nyolcvanas-kilencvenes években sem. A nők sokkal eszélyesebbek voltak, mint hogy többé elhitetné velük valaki, hogy szerelemből meg lehet élni. Most hogy visszaidézem magamban józan elkomolyodással az „Aranykéz utcai szép napokat”, elmondhatom az olvasónak, hogy a romantikus történetek nagy részét már én is csak a nagyatyámtól hallottam, aki 1848/49-ben honvédszázados volt, később pedig öregségére Pesten telepedett meg, ugyancsak a múlt idők felkeresése végett, és a robogó lóvasúti kocsikról mindig leugrott, ha egy „kedvére való” dámát látott az Üllői úton a kövezeten lengedezni… De hagyjunk valamit a jövendőnek is.
Búcsúzzunk a Belvárostól, ahol már a múlt század (a 19.) utolsó fertályában sem engedték meg a gitárpengetést az ablakok alatt.
Búcsúzunk a jó Radics bácsitól, aki jobb híján Podmaniczky Frigyes regényeinek felolvasásával akarta pótolni mindazt, amit szórakoztatásomra kis suszterboltjában nem nyújthatott.
Búcsúzunk az előkelő és gazdag zongoragyárosék szalonjától is, ahová nagyanyám ajánlólevele folytán egyszer bejutottam, de megijedtem az ottani „Bohém”-társaságtól, a Nemzeti Zenede tiszteletre méltó, szakállas igazgatójától és Perotti Gyulától, a világhírű tenoristától, akik a Koronaherceg utcai vendégszerető szalonban a könnyed világszemlélet és pillangóéletű hangulatok előidézése szempontjából tartózkodtak volna… A Zenede igazgatója hallgatott, és soha nem kért, nem ivott bort, ami ritkaság egy muzsikusnál; a szakállas és cvikkeres tenorista ének közben beleköpött ugyan az üres virágvázákba, mert köpőládát nem talált a szalonban, de én másként képzeltem életemet Pesten eltölteni. „Adiő, szép úrilak!” – mint valamely tenorszerepben énekelték.
Mert a bűbájos szalonéletben is feltűntek nyomban a dal elhangzata után az üzleti, építkezési, vállalkozási, városrendezési, kövezési és utcacsinálási eszmék, amelyek nem hagyták békében ez idő tájt az előkelő patríciusok otthonában sem az atmoszférát, aminthogy a Duna Gőzhajózási Társulat kerekes gőzösei felkavarják maguk után a csendes folyó hullámait. Ilyen hullámok módjára gyűrűztek, parthoz verődtek és harsogtak a Belvárosban mindenfelé azok a reformeszmék, amelyekkel ideálom, Podmaniczky Frigyes báró hintette tele a pesti agyvelőket. Ha nem lett volna már egy Széchenyi Istvánunk (akinek Podmaniczky469 Frigyes volt tanítványa), ha nem lett volna egy Tisza Kálmánunk (akinek P. F. báró ugyancsak tanítványa volt), a tizenkilencedik század Pestje hálásabb is lehetne Frigyes bárónak. Ifjúkorában a Széchenyi nimbusza nyomta el; öregségében a Tiszák (Kálmán és Lajos) vittek el előle minden dicsőséget; amely korszak a férfikorát jelentette volna, Kossuth Lajosról és Ferenc Józsefről neveztetik el, amíg ezen a darab földön egy lyuk nem támad, amelyben eltűnik Magyarország. Ez volt Podmaniczky Frigyes tragédiája.
