A Magyar Király társaskocsija
A Magyar Király társaskocsija
Pestre először a Magyar Király társaskocsiján robogtam be, mert még nem felejtettem el nyíregyházi úrfiskodásomat; másrészt: a reggel hat óra tájban megérkező személyvonatról leszállva, a keleti pályaudvar karbolszagos, fáradt levegőjű üvegcsarnokában, a messziről jött vasúti mozdonyok és személykocsik között nyíregyházi ismerősöket véltem látni –; így a második osztályú kupéja ablakából éppen akkor kiáltotta Juhász Etele (ez a kedves nyíregyházi gavallér, aki Pestre is vasalt pepitanadrágban érkezett) azt a szót, hogy „Mózsi”, ahogyan a Benczi Gyula bandájában a cimbalom- és bőgőhordozó embert nevezték, és Etele jogosan gondolhatta, hogy a pesti pályaudvaron is Mózsinak hívják a vasúti hordárokat, akik majd az ő útitáskáját a „komfortabli-fiákeren” elhelyezik. Mert a hordárok első kérdése mindig az volt Pesten az idegenhez: „Egy- vagy kétfogatú kocsit parancsol, méltóságos úr?”
Én „pakktáskámat” a Magyar Király lődörgő „hauzknechtjére” (vagy tán franciásan ,,londíné”-jére) bíztam, mert azt hittem, hogy ez a legelőkelőbb dolog, amit az adott körülmények között tehetek. A „pakktáska” ugyanaz volt, amely hajdanában a szatmári Jézus-társaságbeli460 atyákhoz, később a podolini kegyesrendiekhez elkísérgetett tanulóéveimben, és mint mindig, a vasúti postakocsiban utazott, mert egy esztendőre való ruhával, fehérneművel és kincsetérő holmikkal volt megrakva, anyám és nagyanyám felügyelete alatt. Én szívesebben utaztam volt egy hetyke kis bőrtáskával, mint például Juhász Etele, aki csak egy-két napi tartózkodásra „rándult” a fővárosba. De nagyanyám a nagy, terjedelmes, tekintélyes és sok mindenféle állomási cédulával beragasztott ládát javasolta, mert véleménye szerint idegen városba minél nagyobb poggyásszal kell megérkezni (aminthogy ebben a kérdésben is oly igaza volt, mint sok mindenben az életben). A boldog szepességi diákévek tanúja, a Duchon-kisasszonyoknak darab ideig ruhatára, a poprádfelkai vasútállomáson éveken át megérkező nagy, szürke utazóláda, amelybe még most is beleférhettem volna a pesti stáción: már a Magyar Király-szálloda társaskocsijának a tetőjére került, és a ferencjózsef-szakállas, szárnyaskabátos, aranyzsinóros sapkájú kapus, aki akkoriban a társaskocsival a pályaudvarokat járta; nyilván „Jó fogást” vélt csinálni velem, amikor fiatal földesúrként a társaskocsi belsejébe segített, ahol egymagamban ültem a kopott bársonypamlagon, míg a tekintélyes portás nagy hasával, szalonkabátjában a társaskocsi lépcsőjén állott, amint a városon végigrobogtunk, mintha a „legmagosabb udvarnál” tanulta volna az etikettet. Ez is régen történt meg valakivel Pesten!
