Mindig írókról beszélgettünk?
Mindig írókról beszélgettünk?
És csaknem a szívem hasadt meg, amikor öreganyámra néztem, ha kabátomat, kalapomat vettem, amikor azt hazudtam szegénynek, hogy az illendőség kedvéért öreg barátaimat „csak ide”, a legközelebbi utcasarokig elkísérem… És csaknem megvertem a színészbácsit, amikor sóhajtva figyelmeztetett, hogy ő ugyan sok minden vidám „stiklit” csinált az életben, és a „jónak sohase volt elrontója”, de azért mindig kialudta magát, mert az egészség a legfontosabb, az „egyesek által léhának nevezett” színészkedésnél is… Kálnay László is hümmögött, hogy ők már öreg emberek, akik részint mindenhová eltalálnak a maguk rövidre szabott életében, éppen úgy a temetőbe, mint a kocsmába, mint452 a legközelebbi utcasarokig… Csak mentem velük vagy utánok a hóesésben vagy holdvilágnál, a városvégi csárdákba sorba bezörgetve, a még pislákoló lebujkávéházakba, a zöldségpiacon, a lóvásáron, a temető mellett bekandikálva, mert már bennem volt a méreg, hogy mindig irodalomról, vagy az irodalomhoz hasonlatos ízű színészetről hallhassak, százszor meghallgatott Szegény Patyusról, vagy soha meg nem történt színészi kalandokról, írókról, Tompa Mihályokról, akik Petőfi nagysága miatt szenvedtek és névtelen gyalogos színészekről, akiket Dalnoki Gaál Gyula győzött le a vándorszínészek kasfarából… De legjobban éreztem magam, mikor öreg barátaim a nőkről kezdtek beszélni. Intőleg a színész; bátorítólag a poéta…
– Csilla, Tilla, Milla, Lilla, Lalla: ezek a női nevek voltak divatosak az én időmben – már egy Bellával is alig találkozhatni! – mond végre Kálnay László, a vén bölcsész.
– Nálunk Melláni, Rozálli, Karolli, Loncilli és hasonló járta – hunyorított öreg szemével D. G. Gy.
S mindketten nagyot hallgattak az élet eliramlásán, de ott voltam én, mint a cirkuszban a megfékezhetetlennek hitt paripának várakozó lovasa, aki majd a nyeregbe ugrik, amikor mindenkit, az igazgatótól kezdve a bohócig ledobott a hátáról a nemes kanca nyergéből. Megfékezem iramodásában az életet, a paripát, és miután a porondon végignyargaltam, a legközelebbi fordulónál egy régen kiszemelt balerinát emelintek magamhoz a nyeregbe. A balerina tüllszoknyájában egy kis segédszínésznő hónapos szobájának a falán táncolt olcsó papírkeretben, és szürkülő hajnalnál előbb nem láthattam őt az ablakon át, mert a kis színésznőnek nem volt pénze se petróleumra, se gyertyára. Várni kellett, míg a kék téli hajnal átszüremlett a csipkefüggönyön a Bujtos-liget felé eme kis fogadó ablakán, ahol a vándorszínészek általában megszállni szoktak, mert a helybeli polgárok nem szívesen adnak kvártélyt Elek Miksa főhadnagy vagy más garabonciás gavallérok éjjeli zenélésére okot és alkalmat adó színésznőknek…
„Istenke Báránykájának”, mint D. G. Gy. útmutatása nyomán neveztem néha a kis szoknyafodrot, aki bennem a lelket tartotta.
„Ő volt az a nő, akinek a keresztnevét se szabad kiejteni idegen férfi előtt” – gondoltam magamban Kálnay László útbaigazítása nyomán a kisasszonyról.453
