Miért ne beszéljen egy színész az életéről?
Miért ne beszéljen egy színész az életéről?
D. G. Gy., az egykori vándorszínész a vacsora utáni, álomporos, alvatag pohárba csurgatta a bajszát:
– Én negyven évig voltam erős… És mégis azt mondom, hogy kár volt egy lépést is tenni az életben. Otthon kellett volna maradni és legfeljebb a madarakat ijesztgetni a kertben, mert egy kézlegyintést se ér meg az egész élet.
– Mert elfogyott a taps, a siker, a nő, a szerelem, a pénz, a licencia és az egészség – tromfolt Kálnay. – Egy színész általában ne beszéljen az életéről. De ennek a fiúnak még mindene megvan. Mindene itt van, mint a cigányrajkónak, akire haldokló apja a legnagyobb örökséget hagyja, rátestálja az egész világot!
– Miért ne beszélhetne egy színész az életéről? – kérdezte bizonyos elgondolkozás után D. G. Gy., mert nyilván ez a mondat érdekelte leginkább a konferenciából, amelyet sorsom, jövendőm felől mind gyakrabban tartottak öreg barátaim a nagyanyám elnöklete alatt, miután apám a „felsőházból” mind nyomatékosabban érdeklődött nagyanyámnál, hogy meddig hajlandó még minden alkalommal közbevetni magát érettem és vén, erkölcstelen barátaimért, miután eltávolításuk a nagy családi házból már amúgy is elhatároztatott még ama Betyárbeli megjelenésünk óta. S egyedül nagyanyámnak köszönhetjük, hogy méltó büntetésem nem következett be.
– Miért ne beszéljen egy színész az életéről? – kérdezte D. G. Gy. mind kihívóbban, mert ő már sejtette, hogy Kálnay László hiába védelmez körömszakadtáig, mindhiába győzi meg nagyanyámat, hogy egy olyan „tehetséges fiúnak”, mint az „ő Gyula öccse”, idejében meg kell ismerni mindent az életben, hogy annál jobban biztosítva legyen a veszedelmek ellen, hiszen a könyvekből semmit se lehet tanulni, csak addig boldog az ember, amíg barátai vannak, akik nem sajnálják tőle a fáradságot, ha az élet panorámáját meg kell mutatni.
– Miért ne beszéljen egy színész az életéről? – ismételte D. G. Gy., s miután sem az én sorsommal foglalkozó védőügyvédemtől, Kálnaytól,451 sem a bizonytalan végzetre ítélt, unokájáért aggódó nagyanyámtól nem remélhetett választ, önmagának felelt D. G. Gy.
– Csak egy színész beszélhet igazán az életről, aki sárban, hóban, fagyban, nyomorúságban térdig koptatta a lábát a magyar kultúráért, a zengzetes magyar nyelvért, a magyar történelem dicsőségéért, a művelődésért…
– Ugyan, fogd be a szádat Vén Komédiás – dörrent közbe Kálnay László. – Hát nem látod, hogy a tekintetes asszony most nem arra kíváncsi, hogyan kufárkodtatok az elbolondított szegény fehérszemélyekkel, akiket útközben összeszedtetek?
D. G. Gy. kénytelen volt „félrejátszani”, midőn így szólt:
– Beszélhetsz, László vitéz, a történelem már kiderítette az igazságot.
Nagyanyám, szegényke, habozva, kétségeskedve, fájdalmasan, hol nekihevülve hallgatta kurátoraimat, hol egyikre, hol másikra emelve jóságos szemét, bár tudta jól, hogy az óramutatót meg nem állíthatja a szalonban, ahonnan a zengő óraütés néha kihangzott az ebédlőbe; nem állíthatja meg a vacsoránál felszolgált jeges borok felmelegedését sem gondnokaim szívében, hogy a tragikus hangnemben indult tanácskozás után megint csak azt ne indítványozzák éjfélkor, hogy tegye el magát a tekintetes asszony holnapra, ők már elmennek és elmegyek velük én is, mert bölcs és fanyar társaságuk nélkül nem lehetek meg ebben az életben… Férfi lettem, holott még gimnáziumi érettségi bizonyítvány se volt a kezemben.
