Nagyanyám szelet vet és vihart arat
Nagyanyám szelet vet és vihart arat
– Maradjunk az irodalomnál – ismételte nagyanyám. – Honnan vette ön, kedves László például imént felolvasott művének, a „Szegény Patyus” című beszélynek textusát? Az emberi nyomorúságból, a szegények örökös panaszaiból, a hideg télben szenvedő árvák dalából – felelné ön. Szándéka jó és nemes volt. A beszély kidolgozása ugyan emlékeztet a kálvinista zsoltárokra, de nem mondhatom meg véleményemet ebben az ügyben, miután magam is kálvinista lettem, hogy volt férjemmel még a templomban se találkozzak.
– Ne tessék attól félni – mond most Kálnay László, aki elkényeztetett beszélyírónak érezte magát (mióta zsebében hordozta Rákosi Jenő biztató, négy „árkusra” terjedő levelét, amelyet a Budapesti Hírlap levélpapirosán így kezdett Rákosi Jenő: „Tisztelt fiatal Barátom!” Bezzeg nagyot nézett a pesti lapszerkesztő, amikor a mohos, dérlepett, bozontos „fiatal beszélyíró” beállított személyesen a Rökk Szilárd utcába, hogy körültekintsen a fővárosi írói világban, mint akár a Peleskei nótárius; – de most hagyjuk a bizonytalan jövőt…)
– Én a történelmet szeretem a prózai írásművekben– folytatta nagyanyám. – Álmaimban azokat az írókat látom, akik a nemzetük történetét olyan hangon hirdették, hogy a hangjukból is meg lehetett ismerni az illető nemzet sajátosságait. Ismeri ön, kedves László, például az angol írókat, akik Shakespeare óta sohase felejtették el, hogy ők elsősorban angolok és csak második személyükben írók, poéták vagy „nagy gondolkozók”? Egy angol mindig angolul ír, költ és gondolkozik. Az irodalomban az első a haza.
– Mégpedig nagy betűvel, mint én írtam mindig színdarabjaimban – mondta most hirtelen D. G. Gy.
A családi függőlámpa alatt most minden szem Dálnoki Gaál Gyula felé fordult.
Meg kell adni az „első nyugalmazott magyar színésznek”, hogy jól megjátszotta ezt a jelenetet. Irodalmi munkásságával, szerzői sikereivel ugyanis nem dicsekedett sohasem, mert Kálnay László mellett nem akarta a jó harmóniát „megrontani”. Legyen csak Kálnay László az ünnepelt beszélyíró, legyen minden dicsőség az övé. „Én megelégszem a nyugdíjacskámmal, mert tudom, előbb-utóbb kiderül, hogy ki az igazi író közöttünk” – mondta ravaszkásan és későbben a vén kígyó, amikor koccintgatásai közben mindig azt hangsúlyozta a vendéglőkben:441 Tres faciunt collegium. Amely mondás régi ürügy a békés iddogáláshoz, különösen olyankor, midőn Dillenberger bácsi kontócskáit is Kálnay László számlájára kezdik írogatni a Rigóban és más kisvendéglőkben. De mégis inkább a Rigóban, mert a pénzeslevélhordó is itt kereste fel Kálnay László városszerte ismert író urat, midőn új és újabb beszélyeinek honoráriumát várta a Budapesti Hírlap pénztárától. Tizenöt, majd húsz forintot hozott a posta egy-egy beszély megjelenése után a Rigóba.
Annál nagyobb feltűnést keltett tehát D. G. Gy. irodalmi megjegyzése, amikor említést tett a saját irodalmi műveiről és az ünnepelt és pénzecskéjével könnyelműsködő „írótárs” jelenlétében.
Nem, sehogy se volt eléggé ravasz ebben az esetben D. G. Gy., aki néha székely góbénak is mondotta magát…
Vagy nagyanyám, ez a mindenttudó öregasszony „Dálnoki úr” színigazgatói működése mellett arról is tudomással bírt, hogy „Dálnoki úr” az irodalom terén is megpróbálkozott, és éppen azért rendezte a vacsorát?
Ki tudná?
Csak napok múlva találtam meg egy zöld papirosra nyomtatott színlapot nagyanyám varróasztalkájában, amely színlap még a vacsorai meghívás előtt került oda. A színlapról meg lehetett tudni, hogy a Dálnoki Gaál Gyula igazgatása alatt működő színtársulat 1865-ben „Görgey Artúr vagy a világosi áruló” című drámát játszotta Deésen. Görgey A. szerepének játszóját ***-gal jelölték, amint az Úr hangját Az ember tragédiájában, de valószínűleg más okból. De annál nagyobb betűkkel volt feltüntetve a drámaíró neve. Írta: Dálnoki Gaál Gyula. Rendezte: Dálnoki Gaál Gyula.
Hallomás szerint, mások is kaptak Nyíregyházán egy-egy tiszteletpéldányt ebből a színlapból, amikor Kálnay László „írói dicsősége” már elviselhetetlen lett D. G. Gy. számára. Nagyanyám mindenesetre megtette a magáét, hogy „Dálnoki úr” színdarabjáról beszéljen. Ha mással nem, a varróasztalkájával, mert látogatóba járó Nagyatyámat soha se érdekelték az „efféle komédiásügyek”, még ha Görgey Artúrról is lett volna szó bennük.442
