Irodalmi vita egy családi vértanú miatt
Irodalmi vita egy családi vértanú miatt
– Az írók, a költők és más tollforgató férfiak – kezdte darab idő múlva nagyanyám – úgy a múltban, mikor alkotásaik már csak a szépséges emlékekben élnek, mint a jelenben, amikor még testi személyiségükben is láthatjuk őket; mindig a legnagyobb szeretettel és megbecsüléssel öveztettek házunknál. Félig-meddig rokonságban voltunk a női ág révén a dunántúli Kisfaludyékkal, a férfiág révén a stregovai Madáchokkal, amelyet nem minden magyar família jegyezhet föl a múltjába. Igaz, hogy családi címerünkben csak egy „kölykeit” önvérével tápláló pelikánmadár foglal helyet, és ezt nem mindig érdemelték meg a Krúdy-fiúk. Szegény apósomnak, a megboldogult „Sánta Krúdynak” elég baja volt mind a két fiával, úgy Kálmánnal, aki csaknem betyárkodásra vetemedett néha a forradalom utáni zord időkben, hazafias elkeseredésből, mint Gyula fiával, aki manapság is a nők bolondja, amely családi helyzetnek mártírjai vagyunk.
– Az elnök úrról méltóztatik szólani? – kérdezte másvilági csodálkozással a vak Dillenberger.
– Igen, az ön elnökéről – felelt szigorúan nagyanyám.
– Hö – mormogta most békítőleg Kálnay László, és bár ezt nem szokta tenni: engesztelődve és halkan koccintgatott jobbra és balra kistermetű poharával a kerek úriasztalnál. – Maradjunk csak inkább az irodalomnál, hadnagy úr.440
