…Ha ugyan Dálnokinak hívták valaha
…Ha ugyan Dálnokinak hívták valaha
Vendégeink még egy darab ideig maradtak. Én titkon, a hátralévő idő alatt Kálnay Lászlót figyeltem, de ő nemigen szólt többet. Csak a színész „letyegett” tovább, de most már senki nem hitte el a mondanivalóit, még tán Dillenberger órás sem, aki tíz esztendeje semmit sem látott a világból, ugyanezért végül karonfogva vitték haza barátai a hóesésben.
– Te, Laci… te, Laci… – ismételgette az órás, a kapun kívül, az utcán ballagva.
– Az asszonyokkal én tudok beszélni, nem pedig Dálnoki. Ha ugyan Dálnokinak hívták igazában a vén komédiást.
A „vén komédiás” a karonfogózott, beborozott órás mellett ballagott, de a hideg időjárás miatt nem került rá a sor a megszólalására.
– Nem szabad az asszonyokkal elhitetni azt, hogy az ő kedvükért hallgatunk el valami szemrehányást, amely más férfira vonatkozik. Ha a férfiak összetartanának bizonyos kérdésekben, aminthogy az asszonyok megértik egymást nyomban bizonyos mindennapi kérdésekben, apró betegségekben, ruházati hibákban, egy gomb leszakadásában, amit a férfiak előtt titkolni kell: – ugyanolyan boldogok volnának a férfiak, mint az asszonyok, ha például sikerül egy ilyen vénasszonyt megregulázni, mint például a Kis-Krúdy öreganyját – mond mendegélés közben Kálnay László, amikor is a mély hóban nem lehetett egész bizonyossággal megállapítani, hogy a vak Dillenberger vagy a bundája viszi előre Kálnay Lacit.
Én azonban megsértődtem a boros úriember beszédén, és erősen védelmembe vettem nagyanyámat, aki minden bizonnyal meg is érdemelte ezt a védelmet rajongó unokája részéről. Talán egy darabig még azon is gondolkoztam, hogy a hóba dobom a társaságot, amely műveletben a színész bácsi mindenesetre segítségemre lett volna, mert láthatólag kiábrándult ő is Kálnayból, midőn az többé már nem a Szegény Patyust olvasta. Azonban eszembe jutott nagyanyámnak tett ígéretem, mely szerint a beborozott öregurakat mindenesetre házukig, kapuig, küszöbig kísérem a kísértetiesen csendes és sűrű hóesésben, amelyben mind többször felhangzott K. L. horkanása:
– Messze van még a lutheránus templom?
Mire a vak Dillenberger felelt:
– Mindjárt ott leszünk.443
– Mert – ismételte K. L. – , mert nem szeretnék a hóba fulladni, mint az a vén tirpák, tót kutya, az a vereshajú lutheránus, pálinkaivó, göthös, csipásszemű, taknyosorrú, lőcslábú, fogatlan, veresbajuszú, tetves Izé… akinek a neve most nem jut eszembe, de csak annyit tudok róla, hogy bundapálinkát ivott.
Ilyen és hasonló elbeszélésekkel fűszerezte bandukolását K. László, amikor a helybeli magisztrátus és polgárság minden egyes tagját összeszidta, akár ismerte, akár nem, sőt a nevét sem tudta mindig teljes bizonysággal annak, akit szidott. „Pedig milyen nagyeszű ember!” – gondoltam magamban, mert a Kálnay László írói zsenije már megillette képzeletemet, holott ő maga a „nesztelen”, „zajtalan” és „meztelen” szavakat pajkos diákok módjára variálta a helybeli hölgyvilágról, és nem sokat törődött azzal, hogy a színészbácsi néha zavarodottan köhécselt a háta mögött, mint mikor „félre” mondanak valamit a régi vidéki színpadon.
Tudniillik éppen Dillenbergernét, a vén órásmester hadnagyfeleségét emlegette illetlen szavakkal a költő, mire a vak ember verekedni akart. Kiáltozása betöltötte a sötét éjszakát.
D. G. Gy., a színészbácsi Dillenbergert fogta karon a mély éjszakában. Én Kálnay László bundáját húzogattam.
– Vezess a Betyár-kávéházba, ott majd elintézzük a többit – mond hirtelen haragra gerjedve az első eleven magyar író, akit életemben láttam.
– Amúgy is olyan éjfél utáni szag van az időben – tette hozzá később az előbbi mondathoz a poéta, mintha valaki előtt igazolni akarná magát.
A Betyár-kávéház közepén Benczi Gyula, a sokat emlegetett cigányprímás állott fehér, gyémántgombbal domborodó ingében, tetőtől talpig frissen vasalva fekete ruhájában, az arca frissen borotválva, és a bandája zenészei is olyan ünnepélyesen üldögéltek mögötte, mintha valamely hangversenyt játszanának a pódiumon. Az ezüsthűtőben pezsgő állott a biliárdasztalra helyezve, fehér, vasalt szalvétába burkolva, fehér kendőn állottak a gyöngyös kelyhek is. Olyan ünnepélyes volt itt minden, mint valamely francia regényben, ahol sohase beszélnek hangosan, még a gázlángok is megfinomodtak máskor pókhálósnak tetsző üvegburkaikban. A vendégek, egypár „tartalékos” zenész, néhány éjjeli pincér, aki zajtalanul szökött be, hogy Benczi Gyula „hangversenyét” hallgassa: ugyancsak olyan áhítatosan üldögéltek,444 mint valami nagymisén, ahol félig imádkozva, félig félálomban hallgatják a melódiákat.
Benczi Gyula és bandája a „Repülj fecskémet” játszotta, nagyobbrészt egyedül, hogy a banda csak a legünnepélyesebb pillanatokban szólhatott az egész dologba, mintha valamely nagy megtiszteltetés érné, hogy a maga fogyatékos tudásával hozzájárulhat a hangulat áhítatosságához. Egyébként valamennyien meghatott „cigányszemmel” néztek a komoly prímásra.
Hol járt a nóta ekkor? Nem tudnám megmondani, pedig sokszor idéztem vissza magamban ezt a jelenetet.
*
A kávéházi kassza mellett apám ült, egymagában, a sarokban igen komolyan, kicsit szomorúan, kicsit fáradtan, a fejét hátrahajtotta a támlásszékben, egy üveg parádi víz állott mellette, ugyancsak ezüstvödörben és előtte egy fehérkendős tálcán gyöngyöző vizespohár. Az akkoriban divatos Tisza-szivar, hosszú Casino-papírszipkában borongott fáradt kezében, amint merengve, félig figyelve hallgatott az igyekvő prímás játékára.
Apám bennünket, Kálnay Lászlót és elsőszülött fiát a Betyár-kávéházba belépni látott, megvető, de szótlan mozdulatot tett. Feladatta magára hódprémes bundáját a kávéház tulajdonosával, fejére nyomta ugyancsak hódsapkáját, kezébe vette elefántcsont-fogójú, szürke fából való sétabotját. Még a kesztyűjét is felhúzta. Intett Benczinek. De rám egy pillantást sem vetett. Soha többé az életben.
Elment. És pár perc múlva szótlanul, eltűnt a cigánybanda.
– Hová mentek, romák? – kiáltotta öreg barátom.
De azok nem is feleltek.
Éreztem, hogy a sorsom dőlt el. Kálnay Lászlóval, a szegény íróval, drága poétával maradtam a kávéházban, ahelyett hogy az apám után futamodtam volna a babonás éjszakán. Laci bácsi két forró feketekávét rendelt, és elmondta élettörténetét.445
