Mikor halnak meg a vándorszínésznők?
Mikor halnak meg a vándorszínésznők?
De hát, mire valók is a vándorszínésznők, „istenke báránykái”, akik többnyire ifjan és szívbajban halnak meg? – mondogatta róluk D. G. Gy. érzelgős óráiban. – „Nézd meg a szemükben a szomorúságot, mindjárt megérted, hogy miért mosolyognak ajkukkal!” Egy ládányi színésznői fényképet tett elém, amikor egyszer abba a nádfödeles házikóba is elvitt, ahol ugyancsak ő találta az első „hónapos garzonszobát” Nyíregyházán, mert rendes ember odáig Szentmihálykor vagy Szentgyörgykor, vagy „fertály”-kor fizette lakáspénzét.
Egy csizmadiánál lakott Dálnoki Gaál Gyula, akit néhanapján színészkedésre tanított, hogy az iparosok műkedvelői előadásán el ne vehessék a májsztertől se a Peleskei nótárius, se a Vén bakancsos szerepét, amely színdarabokat a műkedvelők leginkább játszták a Hársfában. Ezenkívül még versírásra is tanítgatta a „csiszliket”. Most már többet tán ne is beszéljünk arról a szerencsétlen háztulajdonosról, aki a Nádor430 utcában D. G. Gy.-nek „garzonlakást” adott, miután a nyugalmazott színész még mindig nem akart szerető atyafiai kedvére való életmódot kezdeni.
A lakás berendezése nőies, de embernagyságú táska volt, amelynek nevét hirtelen nem tudnám megmondani. Bársonyból, kamukából, hímzésekből, függönyszövetekből, szőnyegmaradékokból volt ez az utazótáska varrva, amilyent csak régi vendégfogadók lomtáraiban láthattam újra fiatal koromban, amikor már a Dunántúl, a Balaton körül utazgattam, és ódon, fakuló vagy Eszterházys „udvarokon” megszálltam: mintha mindenütt D. G. Gy. hagyott volna zálogban egy-egy nagyobb utazótáskát.
De ugyanilyen utazótáskát láttam egy rokonunk várpalotai kastélyában, aki bizonyos egészségügyi szabályok megtartása miatt ilyen utazótáskában aludt, mert már egyszer felgyújtotta maga alatt az ágyat, éjjeli pipálgatás közben. Ámde, táskában nem lehetett pipázni. Ezt még Zeicung, a német szabó sem találta ki, aki viszont egy kofferba zárkózva, teheráruként beutazta egész Németországot… Dálnoki Gaál Gyula ebből a táskából vette elő az elhalványodott női fotográfiákat két kézzel, és a régi színlapokkal beragasztott falak között megállva, így szólt:
– Manapság már két hatosért hozzá lehet jutni ilyen női képekhez. De az én időmben legalábbis vér folyt mindegyikért, sőt halál is – mondta Dálnoki Gaál Gyula, miután teljesen józan volt, és egy tubákszínű, térdig érő atillában, megmosakodva, megfésülve, Petőfi-ingben, pipabűz nélkül, csipkés mandzsettával állott a lakás kellős közepén. (Az öregnek már nagyon veszett híre volt, és azt akarta, hogy valaki otthonában is lássa egyszer, nem pedig mindig a Rigó-kocsma „asztaltársaságában”.)
A hervadt hölgyek a fotográfiákról valóban bánatosan nézegettek rám, mintha még holtukban is sajnálnák azokat a szegény férfiakat, akik „megbolondultak miattuk, habár ők arra okot nem szolgáltattak”. Egy, két, három tánc, dal, sóhajtás az életük csupán, tudják, hogy fiatalon el vannak jegyezve a halállal, a boldogtalansággal, a korai elhervadással, a kiábrándultsággal – miért bomlanak tehát utánuk a férfiak, ahelyett hogy a maguk módja szerint megházasodnának, és családot alapítanának, ami minden magyar ember kötelessége?
– Nézd ezt a tragikus arcot? E bús szemeket – mond tisztességes hangon D. G. Gy. és még nagyobb tisztesség okából feltette a pápaszemét, miközben néhány könnyet törölt ki nagy, polgári zsebkendőjével431 szeméből. – Ezt az angyali nőt csábítottam el egyszer a színészi pályára! Ó, hogy mért nem én haltam meg helyette ezelőtt harminc esztendővel a székesfehérvári ispotályban!
És a régi angyalok, „a szentek és megdicsőültek mosolyával ajkukon” (mint D. G. Gy. magyarázta), sorban elővándoroltak és visszavándoroltak a bársony utazótáskába, de előbb meg kellett hallgatniuk a nyugalmazott színész gyászbeszédét:
– Nézd ezt a tragikus arcot! „II. György király” szerepe jut eszembe, amelyet valahol, valamerre játszottam, énmiattam halt meg ez a szegény teremtés, és halálos ágyán az én könnyeimet törölgette és miközben titkolta kínjait, így vigasztalt: „Én már tudom a magam helyét. Mária leányai között üldögélek, és énekelek a mennyekben néhány perc múlva; de mi lesz veled, szegény fiam? Néztél már új élettárs után, ki megosztja veled a Múzsák gyermekeinek bús-bánatos viszontagságait?” – „Igen – feleltem én –, már megbeszéltük a szubrettel, hogy összeállunk, ha elárvulok”.
– És ő erre tagadólag intett; aminthogy igaza is lett. A szubrett nem vált be.
D. G. Gy.-t ez után a mondanivalója után nekem kellett vigasztalni, miközben ő csókjaival halmozta el a régi színésznő fotográfiáját. Vigasztalás közben ezt találtam mondani:
– Pedig annyi idő alatt elfelejthette volna már őnagyságát… izét… Hogy is hívták?
– Hogy is hívták? – kérdezte ő, és rám bámult, mert hirtelen nem jutott eszébe a megsiratott nő keresztneve.
– Az angyaloknak nincs nevük – mondta D. G. Gy. darab idő múlva, és élete legboldogtalanabb gyűjteményét visszarakta a bársonytáskába. – Hazudnak azok az írók, akik azt hirdetik, hogy az öregembereknek vannak boldog emlékeik? Minden a legboldogtalanabb lesz körülöttünk egyszerre, amikor azt érezzük és azt éreztetik velünk az emberek, hogy immár nemsokára el kell hagynunk ezt a világot! Csak az hal meg boldogan, akit előbb elhagyott az esze, a szíve… Egyébként megjegyzem, félreértések elkerülése végett, hogy II. György szerepét a Nemzeti Színházban játszottam – mond D. G. Gy., és nagyot nyelt.
Így beszélt józanul és megmosakodott állapotában Daánoki Gaál Gyula, és most már félig-meddig megértettem, hogy miért nem tanácsos neki józanul hazamenni a kocsma mámora helyett… Talán pipára432 gyújtana az utazótáskában, amelyben aludt, élt, utazott, ábrándozott negyvenesztendős vándorszínészkedése alatt.
… Midőn nagyanyám meghallotta ezt a történetet, amelyet kötelességszerűen elmeséltem neki a márkiról, felsóhajtott:
– A színészeket se kell mindig megsiratni, ha szomorú szerepet játszanak a színpadon. Ők sem jobbak a Deákné vásznánál.
Majd rövid elgondolkozás után így folytatta:
– Szeretnék egyszer a színész úrral beszélni, hogy megmagyarázhatnám neki a „II. György” dolgát.
– – – – Nagyanyám elbeszélésére azonban még nagyon sokáig nem kerülhetett sor, mert más események zavarták meg a vándorszínészet felé hajladozó életem folyását. Az irodalom, ez a pirosló ismeretlenség, amely csak álmaimban kopogtatott néha egyet-kettőt a falon, a háztetőn, az őszi eső hangtalanságában, az udvarunkon álldogáló vén eperfák hallgatásában, a téli esték kimondhatatlan csendességében: az irodalmi ambíció rám talált a nyíregyházi régi házban, holott már azt kezdtem hinni, hogy Dálnoki Gaál Gyula, a nyugalmazott vándorszínész a legelső ember a világon, akinek példáját minden irányban követnem kell.
