A Budapesti Hírlap „felfedez” egy „fiatal” tehetséget
A Budapesti Hírlap „felfedez” egy „fiatal” tehetséget
A Rigóban, ahol D. G. Gy. emlékezetes előadásait tartotta a vándorszínészetről s azzal együtt járó szerelemről: egy délután besötétedés táján, mielőtt a márki szokás szerint jelt adhatott volna a függöny felhúzásához: megjelent egy kistermetű, bozontos szakállú, bozontos bundagalléros, bámulatos recsegő hangú, ötvenesztendős formájú férfi, aki már a küszöbön átlépve megkérdezte a vak órásmestert, aki itt iszogatta borát a színes terítékes sarokban, hogy vajon merre találhatná meg azt a „hánykolódó, bőrében nem férő vándorkomédiást”, akiről mindenfelé beszélnek már a városban? Dillenberger bácsi, egykor honvéd a szabadságharcban, bámulatos biztonsággal mutatott Dálnoki Gaál Gyula felé:
– Az az úr, amoda – mondta és kihörpintette poharát, mint akit nem érdekel tovább az egész história. (Mindig a komáromi ágyúk dörgését várta a félhomályos korcsmában.)
Kálnay László volt az újonnan érkezett, helybeli ügyvéd, akit látásból433 már volt szerencsém ismerni, különösen abból az időből, amikor estefelé kétkerekű talyigán vitette magát a nyíregyházi utcákon azokba a városvégi csárdákba, a Morgóba, a Cédulaházba, Késő Fannihoz, a nagy bajuszú Jurásshoz, ahol véleménye szerint senki se zavarja meg csendes elgondolkozásában, legfeljebb a bevetődő malacbanda, akit Kacsarinak hívtak ez idő tájt, Kálnay László különc, de bölcs ember hírében állott, aki többnyire igen szótlan és komoly férfiú volt ügyvédi elfoglaltságai közben, de este, messze, a „városvégén”, ahol az ügyvéd úr véleménye szerint nem leskelődtek rá: olyan nótákat rendelt „cigánykísérettel”, hogy csodájára jártak volna… De a nyíregyháziak nem voltak romantikus emberek, ugyanezért „vén korhely”-nek is mondták ezt a zseniális, nagyszerű úriembert (akinek előbb vagy később kellett volna születnie, de nem abban a korban, amikor a magyar nemesség azzal volt elfoglalva, hogy helyet, megélhetést biztosítson magának a társadalomban, ahonnan már amúgy is kiszorították). Kálnay László kálvinista papok és táblabírók ivadéka a dalos Gömörből, mégpedig Rimaszombatról került a nyíregyházi homokra, és itt ügyvédi irodát nyitott. Hozzá hasonlítható férfiú csak a legendákban volt! – Ugyanezért megilletődve nézegettük őt a Rigóban, ahová eddig nem járogatott, mert nézete szerint közelebb esett a város centrumához, hogy az ember kedvére „megfordulhasson” benne. A színész bácsi, D. G. Gy. hallgatott, várt a szokásos átváltozással, a csendet Dillenberger, a honvéd órásmester merte megzavarni:
– Igaz, Laci öcsém, hogy a Nénike Valcert muzsikáltatta a Dongóban a minap?
Kálnay bácsi felpillantott csíptetője, borospohara és nagy figyelemmel olvasott újságja mellől.
– Mi baj van, hadnagy úr? – kérdezte, mintha a másvilágon járna elkomolyodottságában, amint az újságot maga előtt tartotta, és onnan vetné méltóságteljes pillantását.
– Szeretném már egyszer én is hallani azt a Nénike Valcert! – dörmögte a vakember, aztán választ sem várva, elborongott magában.
Kálnay is hallgatott: olyan lassúdan szörpölgette borát, mintha időt akarna adni a bornak is, magának is a végleges összebarátkozáshoz, a megnedvesítéshez, a csendes felvidámosodáshoz.
– Mi baj van itt! – mondta végre rikkantó hangon; és öklével az asztalra ütött. – Mert baj van itt, Dillenberger úr! Rákosi Jenő és Kozma434 Bandi, a Nemzet szerkesztője egy új írót fedezett fel, és ezen hajba kaptak, hogy kié legyen a dicsőség!
– Nono – felelte az egykori honvédhadnagy. A pipaszárat fújdogálta. – Mit ér a hajbakapás, a komáromi ágyúk dörgése nélkül?
Odakünn hulldogált a karácsony utáni halk hó, amely a régi Magyarországon eltemette a gondokat, bajokat, a szánkók csengőinek csengését, az utcai gyalogosok esetleges lármáját, de még a lutheránus torony harangjainak megkondulását is. Szépséges volt a téli este karácsony és újesztendő között még abban a korban is, amikor az ember nem ismerhette egészen a boroknak az ízét, hogy azokkal is fokozza áradozó hangulatait. De ismerték a bor ízeit a jelenlevő öregurak: így Kálnay László, Dillenberger Ede és Dálnoki Gaál Gyula. Különböző asztaloknál ültek, de csak addig, amíg Kálnay László össze nem tolatta az asztalokat. (Én csak olyan ifjú lógósnak számítottam még akkor.)
– Az történt, hogy a Nemzet karácsonyi számában megjelent egy „beszély”, amelyre Kozma Andor egy megjegyzésével külön is felhívta az olvasói figyelmét, „Szegény Patyus”… volt a beszély címe, s így hangzott:
Kálnay László ekkor a bundája balzsebébe nyúlt, és onnan elővette a gyűrött, sokat forgatott, bőven tanulmányozott, de még mindig használható Nemzet című napilapot, és abból nagy hangsúlyozással, kálvinista-magyar deklamációval, mintha valami vers volna: felolvasta a „Szegény Patyus” című elbeszélést. A behavazott kocsmában, a karácsonyi csendben, a pislákoló tűz mellett a petróleumlámpás alatt úgy hangzott ez az elbeszélés, mint valamely zsoltár. Leginkább falusi orgonák hangjait véltem hallani valahol a messziségben Kálnay László olvasása közben, amíg ő maga néha könnybelábadt hangon, és császárszakállának csücskeit pedergetve skandálta a beszélyt. Arról volt szó, hogy egy bibliai ember, bizonyos szegény Patyus megfagyott a gyerekeivel a gazdagok kapzsisága miatt. Jó, karácsonyi hangulatú olvasmány volt. D. G. Gy. így szólt az elbeszélés végén:
– Hm. Nem valami különös. Olvastam a Polgári Kaszinóban.
– A Körben. Mert Kaszinó csak egy van Nyíregyházán! – mondta Kálnay László, és fel sem tekintett cvikkere mögül.
Most a másik bundazsebbe nyúlt a felolvasó, és onnan a Budapesti Hírlap egy gondosan összehajtogatott példányát teregette szét az asztalon, lapozott a lapokon, mintha hirtelen nem találná el azt, amit keres. No de megtalálta. És már olvasta is valamivel emeltebb hangon.435
– Szegény Patyus. Beszély. Írta Kettőspont. Kálnay László Pont. Csillag. Vessző.
Most az újsághasáb más helyére tévedt a felolvasó tekintete.
Csillag és vessző. Laptársunk, a Nemzet karácsonyi számában jelent meg az új író újhangú elbeszélése. A fiatal tehetség munkáját érdemesnek tartjuk bemutatni olvasóinknak. (A szerk.)
Kálnay László visszatért az újsághasáb előbbi magasságába, és két tenyerét összedörzsölve, most már a Budapesti Hírlap-ból olvasta föl Szegény Patyus történetét, aztán az újságot összehajtogatta, és zsebébe csúsztatta.
– Talán csak nem te írtad, Laci öcsém? – kérdezte darab idő múlva a hadnagy.
– Én írtam.
– Haj, haj! – felelte Dillenberger.
– Hát ebből lesz a háborúság, amiről az imént beszéltem, mert írói honoráriumot egyik újságtól se kaptam még a mai napig, pedig erről tételes törvény rendelkezik.
