Hová zárták a márkit a gödöllői udvarhölgyek
Hová zárták a márkit a gödöllői udvarhölgyek
A könyvtáros mesemondásaiban szerette magát néha „ledegradálni” Casanova Jakabig, de ezt szelíd gúnnyal vegyes szerénységgel tette, rendesen még a korcsmai előadásai elején:
– De hát a hasonló históriákat inkább olvassátok el Casanova könyveiben. Annak amúgy is jobban hisz az utókor, mint nekem, aki elevenen járok köztetek.
Dálnoki Gaál Gyula negyven évig volt vándorszínész és korának egyik legjobb nőismerőjének mondta magát. Bejárta a régi, romantikus Magyarország minden falvát, városkáját, kastélyát még abban az időben, mikor Pest is csak mezővárosnak számított az Alföldön. Látta az országutakat, amelyek csak bizonyos száraz esztendőkben voltak járhatók; személyesen ismerte Szendrey Júliát; Ecsedi Kovács Gyuláról, a legszebb magyar színészről azt mondta, hogy sohase kapott női csókot szerelemből; Rakodczay Pál csak ügyelő volt még annál a társulatnál, amelynél ő játszott; barátai voltak azok a nevezetes úriemberek, akik egy-egy tárlatán szoknyafodrocskáért vagyonokat költöttek el; tudta, hogy a „nemzet csalogányá”-t ki hódította meg igazában; Pálmay Ilka növendéke volt; Jászai Mari csak akkor tudott játszani, ha ő előbb ránézett; ismerte azt a kémnőt, aki az Orsovánál elásott magyar korona titkát „kiszedte” a „nagy hazafiból”; a gödöllői udvarhölgyek elcsípték egyszer vándorlásai közben, és titkos lépcsőn a kastélyba vitték, honnan napokig nem engedték el, még a szobalányaik elől is a szekrénybe zárták; de személyesen ismerte „Csicsónét” is, akinek szerepét a helybeli fa-színkörben Ellinger Ilonka játszta, akiről valóban azt írta a Nyírvidék színikritikusa, hogy „így még nem domborított színésznő” a színpadon…
Emlékezetből csak ennyit idézek Dálnoki Gaál Gyula előadásaiból.
De vajon, múlt századbeli nevelési és társadalmi szokások szerint: azt mondhatta-e egy kamaszkodó fiatalember a „szemelvények” meghallgatása után, hogy most már neki elegendő a tudományból. Köszöni az eddigi felvilágosításokat, elmegy inkább haza, a tanulólámpái alá, hogy „Ollósi” vagy „Nyirászi” néven gúnyolt történettudósok tankönyveiből alaposan utánanézhessen a 19. század történelmének? Mondd, nyájas olvasó, te elmentél volna a Rigóból, amikor a márkiba bújt könyvtáros éppen akkor sóhajtotta: Szegény Elek Miska főhadnagy! Hiába őriztette egy svadron ötös-huszárral hosszában az egész Selyem429 utcát az ott lakó primadonna miatt; hiába volt „készenlétben” az öreg József főhercegről nevezett honvédkaszárnya éjjel-nappal: a Morfoki-társulat primadonnája mégiscsak elszökött velem, akár hívtam, akár nem… szólt melankolikus hangon Dálnoki.
Éppen Elek Miskáról, pazonyi Elek Mihály huszárfőhadnagyról volt most szó, aki szemefénye a magyar katonatiszteknek, és még a privátdínerje is több levelet kapott, mint együttvéve az egész nyírségi aranyifjúság. – No, most menj el a Rigóból, pajtás, amikor a Morfoki-társulat meghódíthatatlan primadonnájáról volna szó!
Nagyanyám, akinél ezidőben laktam, észrevette kimaradásaimat, de miután többnyire elmagyaráztam neki a márki mesemondásait, (amelyek más „férfiak” fantáziáját is foglalkoztatták a mezővárosi sorban levő Nyíregyházán) darab ideig szemet hunyt.
– A színésznők valóban nem arra valók, hogy a férfiak nagyobb gondot „csináljanak maguknak miattuk” – mondta azon a rejtelmes nyelven, amelyet akkor használt, ha nem akart valamit magyarán kimondani. A régi magyarországbeli úrnőknek volt egy sajátságos biedermeier nyelvezetük, amelyet a pesti Gerámb-féle leányiskolában kezdtek tán először használni a francia, német és angol szavaknak szolgai módon való lefordításával.
