II. György angol király igaz története
II. György angol király igaz története
– Erről a tökéletlen emberről, aki minden olvasott és művelt úriasszony emlékezetében úgy szerepel, mint a hitvesi hűség legnevezetesebb meggyalázója, az az érte imádkozó és haldoklásában is az ő özvegyi sorsa miatt aggódó szegény királynőnek azt mondta megnyugtatásul, hogy csak hunyja le a szemét, nem történik vele nagyobb baj, mert438 már a szomszéd szobában van az aljas szerető, a „métressz”, a „bűnös asszony”, aki majd helyettesíteni tudja a királyné szerepét… „Non, non, j’aurai des maitresses”, mondván a krokodiluskönnyeket hullajtó, öreg II. György király… Mondom, ennek az embernek volt párja a Nyírségben is, mint mindenütt az egész világon – kezdte nagyanyám olyan terjedelmes hangsúllyal az elbeszélését, mintha most találta volna el az igazi nótát, amelyen a jelenlévő férfiakkal beszélni lehet.
D. G. Gy., bár negyven esztendeig „szolgált” a színészetnél: a szokásos színpadi „meglepetést” jelentő „játék” helyett komolyan visszaeresztette az üvegdugót helyére, anélkül hogy Dillenberger bácsinak öntött volna, és ekkor történt, hogy a vak órásmester is megszólalt:
– Minden forradalomban szabadok lesznek az erkölcsök, mert az emberek nem tudnak élni a rájuk szakadó szabadsággal.
– Hagyjuk csak, „Pitypalatty” hadnagy úr, a hamisított „komáromi menlevél” dolgát elsimította a „Gróf” az én közbenjárásomra. Jól viselte magát, hadnagy úr, ha ad valamit a véleményemre.
(Ennek a hamisított „komáromi menlevél”-nek az a rövid históriája, hogy Dillenberger darab ideig dupla nyugdíjat húzott az 1848–49-iki katonai rangja után, mert egy nőhonvédet, egy hadnagyot vett el feleségül, akivel együtt katonáskodott Komáromban. Ezért sok csetepaté volt a házaspár között a „rangidős” dolgában, nagyatyám, mint a Szabolcs megyei honvédegylet akkori elnöke, azzal vetett véget a vitának, hogy a dupla nyugdíjat tovább is fizette, de az „egyik” hadnagyi kinevezést „hamisnak” nyilvánította; de sohase lehetett biztosan megtudni, hogy Dillenberger bácsiét vagy feleségéét? Erre békesség lett a házaspár között. Sok ilyen történetet tudott nagyanyám a „Gróf eszélyességéről”. Csak egy kérdés nem tisztázódott soha nagyanyám életében, miért szólította Dillenberger hadnagyot Pitypalattynak. De nyugodjunk meg abban, hogy nem lehet mindent tudni ezen a világon; hagyjunk valamit a másvilágra is.)
Kálnay László azonban ez idő alatt a baloldali császárszakállának a hegyét kezdte pedergetni, a fekete zsinóros csíptetője alól (mindig fölfelé nézett kis termete miatt) vizsgálódva, elkomolyodva figyelt.
– Én is? – kérdezte ebben a percben egy bámulatos hang a függőlámpa alatt, hogy a nagyanyám kezében megrezzent az ecetvirágszínű félharisnya, és a terjedelmes hangot egyszerre felejteni látszott, holott a vén művész, talán már csak merő kópéságból, a ravasz órásmester pedig439 a feltűnés elkerülése végett beleegyezőleg hallgattak, mintha ludasnak éreznék magukat II. György angol király históriájában.
Kálnay László volt a megszólandó, és akkor tapasztaltam az életben először, hogy mily fontossága van az öntudatos hangnak a kritikus helyzetekben.
– Én is?
– Ó – felelt nagyanyám. – Ó.
